jó lesz

Vannak azért dolgok, amikről nem írok itt a blogban, habár néha volna kedvem. Mondjuk beidézni egy-egy párbeszédet, amire kacagva gondolok vissza, mert ezt a fajta őszinteséget nem nagyon tudnám egyetlen más pár szájából sem elképzelni. Abszurdnak tűnne, annyira nem szokványos. És persze mi is sokat dolgoztunk és dolgozunk azon folyamatosan, hogy számunkra viszont természetes lehessen...

Mert azért nem semmi páros vagyunk mi ketten, mondhatni eléggé különleges a mi kapcsolatunk. A barátaim, akikkel mostanában egy kicsit is találkozgatom, persze tudnak minderről, de azért azt hiszem, sokan lehetnek a tágabb baráti körben, akik nem tudják és sokan, akik csak nem értik vagy nem tudják értelmezni azt, ahogyan mi együtt vagyunk. Akik viszont értik, azok eléggé irigylik ezt a fajta kapcsolatot és főleg a mi hozzáállásunkat.

Mert sokan buktak már bele abba, amit mi most megkísér(t)lünk, és még ezerszer többen vannak, akik soha nem mertek még álmodni sem róla, hogy ilyen lehet. 

Na, hát ez van, és csak rajtunk múlik, szerintem jó lesz, mert mi jók vagyunk.

Úgy érzem, annyira kimerült, kifacsart és elkeseredett kezdek lenni, hogy meg fogok szűnni embernek lenni hamarosan. Már nem tudok normálisan reagálni helyzetekre, megbántom az embereket, akiket szeretek, pedig a baj az, hogy a dolgokat kilátástalannak látom, és gyűlölöm magam, amiért benne vagyok ebben a helyzetben, és nem változtatok rajta.

kegyetlenül fáj.
bárcsak el tudnék tűnni a föld színéről úgy, hogy ne akarjak visszajönni többé.
bárcsak tudnék nem kötődni semmihez és senkihez.

http://www.last.fm/music/Saltillo/_/A+Necessary+End

szombat reggel

Mikor oldódnak fel végre ezek az ellentétek?
Mikor lehet végre mindkettőnknek egyszerre ugyanolyan jó?

Te mindig mosolyogva mész el tőlem, a jó miatt, ami köztünk történt.
Én mindig szomorúan maradok itt nélküled, a jó miatt, ami köztünk történt.

Ha közel engedtelek magamhoz, ha megengedtem, hogy boldoggá tegyél, ebben a felfokozott érzelmi állapotban egy darabig nem vágyom másra, minthogy cserébe én is odaadhassam magam Neked. Mindegy, hogy milyen módon. A figyelmemet, a törődésemet, a melegségemet, a testemet, a nyugalmamat, az energiámat. Amire szükséged van éppen.

Amikor elmész, úgy érzem, mintha börtönbe lennék zárva. Megreked minden, amit adni szeretnék.
Semmit sem tudok tenni, sehogy sem tudok Neked örömet okozni. Teljesen tehetetlen vagyok.

Ha este mész el, úgy könnyebb. Akkor még én is mosolygok, kitart a közös élmények utóhatása, boldogan hajtom álomra a fejem. Másnap munka, nem is lenne Rád energiám. De ha szombat reggel mész el, egy egész hétvégényi odaadásomat kell utána magamba fojtanom...

vissza a közhelyekhez

Mennyi mindenen kell keresztül menni, mennyi mindent kell végigvinni ahhoz, hogy aztán az ember magára nézve is megállapíthassa a világ legnagyobb közhelyeit... :)

Hogy ami a másikban zavar, az soha nem más, mint ami bennünk is megvan, és amit magunkban sem tudunk megérteni vagy elfogadni...

Hogy a legnagyobb félelmünk egyben a legtitkosabb vágyunk...

Hogy a reakció nem ér, ezért a szabadságom csak onnantól valódi szabadság, ha már nem a másik szabadságára adott válaszreakció... (még az, és érzem, hogy beindul a fight or flight, és bár javuló tendencia, hogy már nem az utóbbit választom, a fegyvereim korrektségével nem vagyok elégedett).
A külvilágra adott reakciók meg valahol a megvilágosodás táján kezdenek el felszívódni, úgyhogy egyelőre még igen nehezen látom be, hogy lehetne bárki is szabad (mondjuk a pasim elég jó nyomon jár, bár csak egy-két területen) megvilágosodottság nélkül. (annak meg má' mindegy úgyis:).

No meg hogy továbbra is, mindig is magamat szeretem oly nagyon Veled.
stb, stb.

Mindenesetre most egy kicsit úgy érzem magam, mint egy meglehetősen megterhelő főpróba után, amikor először játszottam el az új szerepet, és még nagyon nem otthonos és kevésbé természetes, de már van egy kis belelátásom abba, hogy menni fog-e az előadás, mennyire passzol az én karakteremhez a dolog.
Néha nem könnyű mindent érezni, ami a levegőben ott van.

De örülök, mert ez egy egymás iránt érzékenyebbre hangolt, drámaiságmentes színpad nyitott színfalakkal. Ennek az őszintétlenséggel, követelőzéssel és látszólagos behódolással való totális elbaszása a soap opera. Szerintem mi annál sokkal bölcsebbek vagyunk.

Ja, és hogy 7 embernek kell az albimban aludnia ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen fantasztikus adottságokkal rendelkezik a fürdőszobánk..? Ezentúl gyakrabban fogadok couchsurfereket, azt hiszem...

Waves workshop: Navigating the Unknown

Itthon vagyok betegen (mégsem vagyok legyőzhetetlen, úgy tűnik:P ), viszont ennek megvan az az előnye, hogy kivételesen van időm arról írni, ami valóban lényeges számomra. (általában nem így van, sőt sokszor épp a legjelentéktelenebb dolgok kerülnek ide több okból: az egyik, hogy amikor a fontos dolgok történnek, akkor fontos dolgok történnek, tehát nincs időm még blogolni is róla, másrészt vagy Vele élek át / meg valamit, és ezért nem érzem szükségét, hogy másoknak beszámolót tartsak az örömeimről, ha pedig nem vele, akkor meg Neki szeretném elmesélni, és nem pedig ide írom :) - és ezért ide inkább a negatív dolgok kerülnek, hirtelen indulatból amolyan spontán kirobbanások.)

Jelentkeztem egy Ötritmus workshopra. Nagyon kellett. Nem voltam még Ötritmus workshopon, táncórán is csak egyen, amit a Fehérke tartott nyáron - mégis már ahogy a terembe beléptem, úgy éreztem: otthon vagyok. Tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Hasonlított nagyon azokra a hétvégi kontaktos workshopokra, ahol nem technikai volt a tananyag, hanem a cél a minél mélyebb ellazulás, minél teljesebb felszabadultság volt az önálló, ösztönös improvizáción keresztül.

Néha nehezemre esett nem kapcsolódni másokhoz, ahogy a kontaktból megszoktam - aztán levetettem ezt a gátat, és egy kicsit mertem kapcsolódni azokhoz, akiket ismertem már korábban is kontaktról, vagy akik nyitottnak mutatkoztak felém, és páros táncot kezdeményeztek velem. És most már, okulván a nyári ötritmus órából, sikerült úgy viselkednem, hogy a táncot megéljük teljesen, de az óra után ne kérjék el (hiábavalóan) a telefonszámomat a velem összhangra talált és engem vonzónak tartó fiatalemberek (kontakton ez valahogy sosem probléma, ott mindenki természetesnek veszi, hogy a kapcsolódás a táncban véget ér).

Az ismeretlen közeg (és közönség) ellenére úgy érzem, én voltam a teremben a legvadabb, legfelszabadultabb, legösztönösebb, legsokszínűbb. Bátran használtam a talajt is mint támaszt, formát és teret, ahogy a kontaktból tanultam. Engedtem, hogy felszínre törjön bármi, csináltam, bármi is jutott eszembe, engedtem, hogy a testem lépjen először, mielőtt még bekapcsolódna az elmém és feltenné a szokásos kérdéseit a félelmeivel, megfelelési kényszerével, esztétikai kétségeivel. Biztos, hogy sokan irigyeltek is ezért; sokan táncoltak szolidan, vagy végig hasonló, ismétlődő sémák szerint, kissé kétségbeesett vagy zavart arccal, az eksztázis jelei nélkül (főként az idősebbek). De kurva nagy, hogy eljöttek és végigcsinálták ők is!!

Tettem magammal kapcsolatban néhány fontos megfigyelést. Vagy inkább kérdést, amik felmerültek bennem. Először is, hogy mi a francért vagyok én olyan feszült, szorongó, zárt bizonyos társas, hétköznapi szituációkban, mikor itt totálisan oldott és elengedett tudok lenni?! Hol vannak ilyenkor a görcseim, a korlátaim, a félelmeim? Amit itt megtapasztalok, amilyen minőséget itt képviselek, azt miért nem tudom hozni az életemben is? Miben más ennyire ez a tér nekem az élet teréhez képest?

..és innen folytatom, mert most ki lettem dobva a gépből:)

soha

Nincs jogod senkit semmilyen tettéért megítélni mindaddig, amíg ugyanazt saját magad is el nem követted, és helyzetét, melyből döntése fakadt, át nem érezted; amíg nem érezted mozgatórugóit a húsodban, következményeinek terhét a szíveden.

Márpedig minden egyes ember minden egyes cselekedete egyedi és megismételhetetlen. Mindannyian másként éljük meg életünk nagy válaszútjait (sőt még ugyanaz az ember sem tud valamit többször ugyanúgy megélni, hiszen mire másodszor teszi, ő már nem ugyanaz az ember).

A következtetés tehát marad: soha, semmiért nem ítélhetsz meg senkit.

Egyedül önmagad bírája lehetsz.