az első őszi nap

Úgy tűnik, ősz lett. Most kezdődik a móka csak igazán. Ma jó napom volt*, bár egész nap esőben tekertem, és az egyszerhasználatos esőkabát, amit Bernecebarátiban kaptunk, fokozatosan leszakadt rólam. Dél körül összefutottam Hurival, a Pajti egyik alapító tagjával, aki 15 éve futár. Egyfolytában mosolygott, öröm volt vele beszélni. Aztán közölte, hogy ő most haza is megy, mert elég volt mára, ma alig van meló. Én meg mentem a Ligetbe ejtőzni, ahol Dani csatlakozott hozzám (úgyhogy ma nem tudtam olvasni:P), majd hamarosan Mica is megjelent, akinek nagyon örültem, egyrészt, mert nem láttam azóta, mióta végig lótifutiztam vele egy napot az iszkiris felvételim napján, másrészt mert ő is olyan, aki mindig, mindig mosolyog. Egyébként színész, de a mosolya igazi, őszinte, nagy életkedvvel.

Itt megfigyeltem, hogy ők mit hordanak: 1. hosszú, vastag katonanadrág 2. rövidnadrág, fekete vastagharisnya, térdmelegítő. Felül aláölti, hosszúujjú póló, menő esőkabát. A bukó alatt meg kendő. És rájöttem, hogy nagyon alul vagyok öltözve (térdzokni, pelusos rövidnaci, bringás póló, bringás pulcsi), legfőképp azért, mert a térdem teljesen szabadon van. Azt mondták, nem jó móka térdre megfázni, tekerés közben nem is érzed, de másnap reggelre olyan, mint az ínhüvelygyulladás, és aztán egy hónapig nem mész dolgozni...

Hát nem tudom, nekem elsősorban a kezem, a fülem meg a fejem fázott ma a széltől. És bizony nem mindig tudtam olyan egyenletesen szép, kerek nullás számjegyeket írni. (Ha pasi lennék, talán most csajozhatnék az ilyen szöveggel, de nőként csak rámsütik, hogy nemnormális hülye vagyok. Megjegyzem, jogosan.)
Azt hiszem, olyan szempontból kicsit rosszat tett az edzőtábor, hogy túlságosan megkeményített minket. Akármilyen hideg volt, minden edzés után be kellett úsznunk a tóba, aztán vizesen villámgyorsan sorakozni vissza a táborba, és kemények voltak a próbák is, ott valahogy megtanulta az ember, hogy mindent meg tud csinálni, mindent le tud győzni, mindent túl tud élni, azt is, amiről sosem gondolta volna. Az ám, csakhogy nem mindegy, hogy hány órán keresztül tart az az itt-és-most, amit éppen hősiesen, zokszó nélkül át kell vészelni. Egy ponton túl már hülyeség nem élni a "könnyítések", pl. a meleg ruha vagy a jó esőkabát által nyújtott lehetőségekkel...

Aztán Dani lelépett azzal, hogy van egy ötperces melója egykor: elvinni 3 szál rózsát egy közeli utcába. Viccelődtünk, hogy vajon adnak-e érte csókot, és hogy a csók retúr-e. De azt mondta, ilyen fuvart nem vállal:)
Azt hiszem, ezek a nap legkedvesebb pillanatai, amikor összefutok a többi futárral, és váltunk néhány szót. Majdnem mindenki kedves. És a más futárszolgálatoktól valók is olyan kedvesen köszönnek rám. Meg a motoros pajtik. Szeretem, hogy van összetartás, bajtársiasság. Mint a trabantosoknál. :)

Egyébként elég szar kedvvel ébredtem ma is, kb. olyannal, mint szombaton (ha akkor netközelben (és nem testközelben:) lettem volna, valszeg már egyik levlistán sem lennék rajta abból a háromból), így az első fuvar alatt még egy kicsit a könnyeimet nyeltem, és egy autós rám is ordított, mert nem vettem észre egy egyirányú utcát. Aztán eszembe jutott, hogy csütörtökön, amikor nagyon jó kedvem volt, és süvítettem, mint a tűzijáték, kitaláltam, hogy mit fogok tenni, ha majd rossz kedvem lesz, mert úgyis lesz olyan. Azt fogom játszani, hogy ma elliket van. Miután ezt kitaláltam, a dj-m egy hangos "Tyű!"-t kiáltott válaszul a gyors bejelentkezésemre a Németvölgyiről. Milyen egoista hólyag dolog, de el is múlt a rossz hangulatom egyből. Meg amúgy tényleg hatásos taktika. Agyalni csak akkor van időd, ha lassú vagy. Az adrenalin meg felvidít.

Meló után aztán szétfagyva beugrottam még egy kicsit a Bringakonyhába, ahol a pasim megmentett az éhhaláltól (szerintem az esőben többen hazakérték magukat, ezért szakadt rám annyi meló, hogy enni se tudtam), és persze otthon sem voltam képes egyből a forró kádba ugrani a térdemmel, muszáj volt még főznöm előtte (a jázminrizs olyan finom, hogy simán megeszem feltét nélkül). Mondjuk általában jellemző rám, hogy ha észreveszem, hogy fázom otthon, akkor azért még egy kicsit üldögélek félmeztelenül a nyitott ablak mellett, és csak akkor öltözöm fel, amikor már tarthatatlan az állapot. Mármint ezt nem direkt csinálom, csak néha elmerülök a netezésben, a zenében vagy az olvasásban... A kádban aztán gyanakodva konstatáltam, hogy érdekes hangokat hallat a térdkalácsom, egy kicsit furán kattog. Kezelésbe vettem, remélem, hogy nem lesz belőle baj.

Végezetül pedig egy kedves párbeszéd az előző posztomra reflektálva:

Nagy: szió

mi ez az új blogbejegyzés? :D

  nekem szól az a mondat a végén? :D

 me: nem:D

  miért melyik volt szeretőd néz ki kurvajól? :)

 Nagy: hát te :)

  azt hittem nekem szól :D

  na jó, te nem az voltál, de akkor is :)

 me: :DDD

  ja, erre a válaszra nem számítottam :D

 Nagy: :P

  holnap 9kor kezdek az Ipsosnál!

  me: hűha akkor nagy nap lesz!

  és izgulsz?

  Nagy: hát ja, kicsit

  nagy nap bizony, holnap lesz Iduszülinap :)

  egy kis előszülinapi ajándékidézet: "A boldogság titka
A boldogság titka a félelemtől való szabadság. A félelem olyan, mint egy méreg, ami keresztül járja a gondolkodásunkat. Táplálja a bizonytalanságainkat, a vesztés érzését, a magányosságot, a ragaszkodásainkat és az alkalmatlanságunk érzését.Mindannyian értékesek vagyunk. Fogadd ezt el Igazságként. Értékeld magad, és gondoskodjál önmagadról - igazán, mélyen, erősen, oly módon, hogy az visszatükrözze az igazi értékedet.Aztán automatikusan mindenki és minden más iránt is ugyanolyan tisztelettel leszel. "

Szóval a félelem, igen. Szinte biztos, hogy az lesz itt a blogban a következő nagy témám.
_________
* ritkák azok a hétköznapok, melyekre ez nem igaz

:)

Mosoly, mosoly, és megint mosoly. Biztos sokan vannak, akiknek ebből egy is lehetetlen lenne egy ilyen nap után (bővebben később). Kicsit én is csodálkozom, de valamiért röpködős-kuncogós a kedvem. Ja és juteszembe, kurvajól néz ki a volt szeretőd ;)

blog magick

Milyen félrevezető ez a blog, lassan semmit nem merek ide leírni, mert aztán echte máshogy lesz :-P Tegnap pl. induláskor rájöttem, hogy a táskavisszacsere miatt most nincs nálam villogó, Gyálról meg anélkül feljönni sötétben elég életveszély, így mégis otthon maradtam. Szerencsére a családom elég későn jött haza ahhoz, hogy ne is érzékeljen, én meg egy nagyon jót aludtam nyitott ablaknál a földön, cseresznyelomb-magasságban, messze a város zajától. Ilyen alvás után még az is jól esik, hogy munka előtt még be is kell tekerni a városba. Főleg, hogy ma először nem a futárkodással, hanem Vele álmodtam. :)

Nem véletlenül jött meg így a kedvem most a blogoláshoz persze, bár azt most már megtiltottam magamnak, hogy munkaidőn kívül is olvasgassam a pasim régi, kinyomtatott blogját (hiszen akkor: 1. hamar elfogyna  2. nem aludnék éjjel), akármennyire is izgat, hogy mik állnak benne. Így viszont végigélvezem tényleg az egész munkaidőt, mert ha üresbe tesznek, akkor meg alig várom, hogy a szürke dossziét a kezembe vegyem.

Belegondoltam azért, milyen lenne, ha én is ilyen szókimondással, bevállalós párbeszéd- és eseményleírással írnám a naplóm... Megnéznék mondjuk egy április 24-et, szerintem oltári botrány lett volna belőle - ehhez képest ott áll egy egészen szelíd, rövidke szösszenet az aznapi napról... És közben meg mégis leírtam benne mindent.

egyedüllét

Úgy látszik, igényem van olyan napokra, estékre, amikor csak magam vagyok. Amíg nem mentem állásba, ez ugye nappal megvalósult, nem kellett külön törődnöm vele. Most meg kicsit csodálkozom, hogy ez az igényem ilyen erős. Azt hiszem, mindegy is, hogy közben mit csinálok. Ma például több mindent terveztem - Bhajan Band-Laár András koncert Barnával a vegafeszten, utána Mókus-talira menni a Tündéhez (ami, mióta nincsenek közös túrák, csak évente kétszer van, egyszer nyáron a Tündével, egyszer a Mónival karácsonykor, és ilyenkor lehet jólesőn megtudni, hogy mi van a többiekkel), este meg beszélgetni Barnával kicsit a lelkem dolgairól. Ehhez képest megérkeztem Gyálra, és elfogott a rendezgetési-selejtezési láz, és nem volt kedvem társaságba menni. Találtam kamaszkori naplórészleteket, beleolvasgattam a húszéveskori verseimbe (szinte kivétel nélkül minden versemből az az énem szól, akit az elmúlt egy évben olyan sikeresen, közösen gyilkoltunk - és akit még nem tudom, hogy egyáltalán akarok-e vissza). Általában, ha hazalátogatok, rövid időn belül elfog a hányinger a szanaszét heverő fecnik, asztalon rohadó gyümölcsök, otthagyott újságok és zacskók láttán, úgyhogy a szüleim portáján is rendezgettem egy kicsit, közben hallgattam ezt a német netrádiót ("Feature über Forschungsprozesse in Naturwissenschaft und Technik, Philosophie, Sozialwissenschaft und Psychologie"), majd ettem egy tányér forró, csípős zöldséglevest, most pedig ismét biciklire pattanós ingerem van, meg nincs kedvem megvárni, amíg nagy nyüzsögve hazaérnek, úgyhogy indulok vissza. 14 kilós a pajtis zsák. Könyv, hosszúnadrág, cipő és egy-két régóta itt dekkoló kajaféle, amit anyám, úgy látszik, hiába cipeltem idáig a Herbából, életében nem fog megfőzni, pedig jódolog.

Tekintve az elmúlt hét mások felé nemigen feltárt erőteljes, negatív végkifejletű eseményeit, most valami erőteljes, negatív érzésnek kéne uralkodnia a gyomrom táján. De nincs ott semmi. Ijesztően közönyös vagyok. Azt hiszem, ez nem jó jel.
Az egyetlen érzelmekre utaló jelzés, hogy most nagyon jól esik szomorú-szép Dead Can Dance-t hallgatni. Ez például egy gyönyörű szám...

csodálkozik

De durva, simán rámjön az a fekete gatya, amit 8. általánosban hordtam, és utoljára a vízi táborban volt rajtam... Pedig súlyra csak heti fél kilóval lettem kevesebb a Pajtinál. Ennyivel nehezebb volna az izom?

remény

Meg az jutott még eszembe, hogy mostanában sokkal ritkábban hallgatok zenét. Zsombor nemrég emlékeztetett rá, hogy tavaly ilyenkor Rómában szó volt róla, hogy nekem a zene egy kicsit olyan most, mintha az érzelmi életemet próbálnám pótolni vele.

Tény, hogy szinte minden érzelemre van egy dallam (vagy dallamtalanság), ami rezonál, akár szövegében, akár hangulatában, nincs olyan szomorúság, vágy, indulat, káosz, rezignáltság, reménytelenség és remény, amit el ne daloltak, el ne muzsikáltak volna. És az ember szereti hallgatni ezeket, mert segítenek neki megélni az érzéseit.

De mi a helyzet akkor, amikor az ember boldog? Ilyenkor olyan kevés számot találni, ami tükrözné ezt az emelkedett lelkiállapotot. Miért szól a boldogságról sokkal kevesebb szám, mint a keserűségről, a bánatról és a fájdalomról? Miért téma a vágyakozás és miért nem ihlet meg szinte senkit a beteljesültség?

Talán egyedül Mike Oldfield-ot tudnám kiemelni, hogy azokban a fantasztikus gitárszólóiban mennyi orgazmust elmesél (lásd pl. Ascension, Far Above the Clouds, North Star). Meg a jóféle post-rock albumokat, amiket annyira szeretek az elmúlt hónapokban, hogy néha arra gondolok, hamarosan eljön a nap, amikortól csak és kizárólag posztrokkot fogok hallgatni (aztán persze legközelebb megint bekerül a lejátszóba a Coldplay, a Thom Yorke, a Pink Floyd, a Cure).

Mintha a rockban mindig lenne valami keserű szájíz, múltbéli csalódás, világfájdalom felhang. Hogy minden eleve el van baszva. A posztrokk viszont a remény, a hit, a jövőbe vetett bizalom. Hogy végül minden jó lesz, és boldogok leszünk. A rock szöveghangsúlyos, mert csak úgy lehet panaszkodni. A reményről viszont nem lehet beszélni - azt csak érezni lehet, itt belül, a szívünk táján...

boldog

Ilyenkor van az, hogy nem tudok mit írni. Mert olyan boldog vagyok, amilyen boldoggá csak az egyszerű, igazi, tiszta dolgok tudják tenni az embert.

Mint az árnyékunk ritmikusan fel-felbukkanó lüktetése az utcai lámpák fénye alatt. A pattogó tűz füstös illata. A ruhája szövetének tapintása egy ölelésben. A tükörsima aszfaltok feletti suhanás puhasága. Ahogy megcsillan a szemében a mosoly éjjel a gyertyafénynél. A három percen belül felvett küldemények után érzett elégedettség. Pár csepp éltető eső meleg napokon. Az ajka íze egy jó korty hideg sör után.

Amúgy még sosem volt olyan pasim, aki dohányzott.
De azt hiszem, ha nem cigizne és nem szeretné a sört, majdnem olyan tökéletes lenne, hogy nem tudnám szeretni.