döntések

Valószínűleg tényleg attól érett, attól felnőtt az ember, hogy tudja, mik az életben az igazán fontos dolgok. Amik nem azért fontosak, mert nagyon kötődünk hozzájuk valamiért, hanem azért, mert megérik az értük hozott áldozatot. És tudni kell azt is, ha dönteni kell, mi az, ami megéri, és mi az, ami nem éri meg.

Én ezt nem mindig tudom. És néha fontosnak gondolok olyan dolgokat, amiknek semmi köze ahhoz, hogy hosszútávon, akár az életemet is átívelőn mit szeretnék. De persze mitől tudja az idő haladtával biztosabban az ember? Attól, hogy már sokszor döntött, már találkozott hasonló helyzetekkel. És lehet az életet úgy csinálni, hogy a döntéseket mindig halogatjuk, vagy egyszerűen nem is döntünk, csak hagyjuk, hogy sodorjanak minket az események, más emberek, vágyak. És akkor soha nem fogunk igazán felnőni. Vagy lehet vállalni ezeket a helyzeteket, és dönteni, mindig aszerint, ahol az ember éppen tart. És ebből születik sok hibás döntés, de ezek a hibák kellenek ahhoz, hogy legközelebb már biztosan fogjuk a kormányt, és ne csak úgy találomra forduljunk bal helyett inkább jobbra.

És aztán ott vannak a vágyak, amik sokszor akadályozzák az embert abban, hogy előre jusson. Azok a dolgok, amikre nagyon tudunk itt és most vágyni, de ha nem kapjuk meg, holnap talán már nem is lesz olyan fontos. Nem azt mondom, hogy baj, ha ez ember néha enged a csábításnak, és "megeszi a csokit", annak ellenére, hogy ez csak egy pillanatnyi vágyat elégít ki, és nem épít vagy akár hátráltat is abban, ami el szeretnénk érni az életben. Sőt esetleg bánt vele másokat. Néha megtörténik, mert az ember nem tökéletes, és nem is tud az lenni, mert emberből van. De ha az ember azon veszi észre magát, hogy minden este "megeszi a csokit" - mondjuk ahelyett, hogy a fekvőtámaszokat nyomná -, akkor ott valami nagyon nagy gáz van.
Akkor egy napon rá fog ébredni, hogy nagyon jól érzi ugyan magát, de egyáltalán nem úgy éli az életét, ahogyan élni szeretné. Ahogy büszke lehetne magára.

Van ez a jól eltalált mondat egy elfuserált filmben - köszönet annak, aki a minap idézte - :

- Mit csinál a férfi, ha otthagyja a nője?
- Háborúba indul.

De nem csak akkor kéne megemberelni magunkat, ha már megtörtént a baj, és tanultunk belőle. Harcba kéne szállni minden egyes nap. Ezt nem úgy kell érteni, mintha az élet egy nagy és gyötrelmes harc lenne, mert nem az, akkor már inkább örömteli játék. Hanem hogy az embernek minden egyes nap meg kell emberelnie magát, és emelt fővel kell élnie.

a day off

Hát tény, hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgok döntenek majd le először a lábamról, és nem valami váratlan természeti katasztrófa... de úgy látszik, most tényleg erre volt szükségem. Úgy kezdődött, hogy 9 óra alvás után brutális nyak- és fejfájással ébredtem, ami nem múlt el a harmadik bevett adag fájdalomcsillapító hatására sem, pedig nem vagyok az a gyerkőc, aki nyakba-főbe ( és pont oda:) ) fájdalomcsillapítókat szokott bevenni. Aztán az első melóm egy egyórás szívás és összevissza-telefonálás volt, aminek a végén végülis meg se került a csomag, amit vinnem kellett volna. Következőnek meg rámsóztak három akkora kib*ott nagy cuccot, amit a szép nagy hajtipajtis zsákba is csak alig tudtam bepasszírozni, plusz a súlyát is alig bírtam el. Általában élvezni szoktam, ha valami nehéz, meg ha az a kérdés együtt, hogy ki csinálja, mindig szeretem én vállalni a legnehezebbet. Azaz ha nekem valami nehéz, az jelent valamit. És a polgármesteri hivatalba kellett vinnem, és persze rohadtul félreküldött velük a recepciós, meg aztán a titkárság is, aminek szintén nagyon örültem. Aztán amikor a sikeres megszabadulás után a mosdóban kicsit fellélegeztem, megcsörrent a telefonom. Hogy dolgozom-e ma, mert ő most épp erre jár, és ha nem, akkor beugrana. Höhh, hogyne dolgoznék. Mint a normális emberek, tudod. Na jó, ezt nem mondtam neki. De ahogy letettem a telefont, kitört belőlem a sírás. És pont ekkor hívott a diszpécserem, hogy mi a helykó. Én meg nem tudtam először beleszólni, csak próbáltam lenyelni a könnyeimet. Aztán kinyögtem, hogy mi van, mármint a fejfájást, és hogy mindjárt összeszedem magam. És akkor azt mondta, nyugi, semmi baj, majd holnap folytatjuk, most menjek csak szépen haza.

És igaza is volt annyiban, hogy tényleg nem tudtam úgy figyelni, és ez a meló egyáltalán nemcsak a tekerésről szól, hanem folyamatosan dönteni kell, hogy merre menjek, ahol meg nem lehet szabályosan menni, ott hogy menjek mégis, bevágjak-e ez elé az autó elé, átdzsaljak-e még ezen a piroson, stb., és hogyha nem oké minden vagy fáradt vagyok, akkor az van, hogy rossz döntéseket hozok, és sokkal lassabb meg bénább vagyok. Rosszabbik esetben meg balesetveszélyes.
És hát tényleg rámfért a pihenés amúgy, mert nem aludtam meg a szükséges óráimat mostanában, meg egy kicsit túl is szerveztem a szabadidőmet, és nem volt módom lazítani.

Aztán persze rühelltem nagyon, hogy képes vagyok egy semmi telefonhívástól így kiborulni. Tovább is meséltem, hogy nem volt semmi extra, csupán eszembe jutott, milyen régen volt már az, hogy egyszerűen csak úgy felhívott.
"Ugyan, nem volt ilyen. Rosszul emlékszel! :) "
- szóval ezt bírom, ahogy az élet nemvicces dolgait tudjuk a legjobban kiröhögni.
Ez nagyon fog hiányozni, ha elmész.

Itthon aztán még büntettem egy kicsit magam azzal, hogy csokit ettem. Úgy hallottam, más nők azért esznek csokit, hogy jobb legyen, én azért, hogy rosszabb. Mindig nagyon szarul érzem utána magam, lelkileg is, fizikailag is.
Aztán bedőltem az ágyamba, és bealudtam.

Ébredéskor, pihi után meg már egy egész más világ. Egyből arra gondoltam, hogy lemondom, nem kell nekem ez a találkozás. Jó kislány leszek. Nem erkölcsi értelemben, hanem hogy vigyázok magamra, és csak olyat csinálok, ami jót tesz nekem.
Nem is értem amúgy, hogy minek akarom. Jött ez a gondolat vagy inkább érzés istenről, és azt gondoltam, hogy ezt egyedül ő értené meg. És emellett viszont egy olyan bizalomhiány van bennem felé, amit nemigen lehet überelni. De azt hiszem, nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt az egész isten-izét hagynom kéne a francba.
"Nem kell aggódnod, isten létezik, csak egy kicsit rossz helyen kerested...:)"

Most pedig megmosom szépen a hajam és hullámosra szárítom, akkor is, ha holnapra szétmegy, ma meg nem látja senki. És olvasok valami izgalmasat, mondjuk onnantól, hogy 2007. szeptember 27., csütörtök...

lám-lám

Úgy látszik, az isten ma sem akarja, hogy a hajtipajtiról posztoljak. Pedig egy csomót írtam arról, hogy mennyire szeretem a munkám, meg hogy ma mennyi izgalmas dolog történt közben. De valahogy elveszett (pedig elvileg van automatikus mentés). Mindegy, most bedurciztam, és nem fogom újraírni, inkább beszúrok egy okosságot, és megyek máris aludni :-P

Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.

Ez egy Anthony de Mello-idézet, Barna kapta tőlem két évvel ezelőtt egy kis tekercsen, és most is neki küldöm. Ugyanis összejött egy szuper csajjal, aki nagyon úgy gondolkodik, mint én. Úgyhogy itt az újabb kihívás:) Én nagyon drukkolok nekik, hogy működjön a dolog. Mióta együtt voltunk, nagyon-nagyon sokat változott (és nem csak testileg:), és tegnap azt mondta, hogy ez nagyrészt az én hatásom, még ha mellettem nem is tudott még olyan lenni. Hát nem tudom, de a fejleményekre nagyon kíváncsi vagyok. :)

( és egyébként én is egyre gyakrabban gondolok esténként arra a szóra, amit még nem mondtam ki... )

'haudidu:

Soha nem éreztem még egyszerre (és itt az egyszerre szó fontos) ennyire boldognak, szabadnak és közben és főként arra büszkének magam, ahogyan gondolkodom, "viselkedem", és ahogyan élek.

És ez egy kicsit arról is szól, hogy még ha én ugyanilyen lennék is, nem tudnám ezt érezni bárki mellett, ezt pont őmellette tudom.

Vajon kellene az életemen bármit változtatni ahhoz, hogy ennél tökéletesebb lehessen? Én nem hiszem.
Nyilván lehetnének további kényelmi szempontok érzelmileg, anyagilag és fizikailag is, csakhogy az embernek nem feltétlenül az tesz jót, ami kényelmes. Sőt néha sokkal fontosabbak a kihívások, mert ezek visznek mindig előre...

Rég volt ilyen rossz hangulatom.
Igaz, nem minden nap lövi fejbe magát az, akivel találkozni készülök.

Amúgy meg nem tudom, hogy lehet ezt egyszerre.
Szeretni is, és vigyázni is magunkra (hiszen senki más nem fog, és nem is kötelessége). Merthogy ez annyira feltétel nélküli, és a teljes odaadásról szól... félelmekkel és fenntartásokkal együtt élve pedig nem érdemes.

parázs-varázs

Nagy változások vannak az életemben. Akarok is róla írni... a táborról, a hajtipajtiról, meg minden...
Csakhogy megszokhattuk már, ez a blog nem az élménybeszámolók, hanem az érzelmi hullámok nyugtató fekhelye:)

Hiányzik. Nem olyan szenvedősen, hanem jólesőn, vággyal, álmodozva.
A legutóbbi tábortüzünk mellett a lángokat nézve elgondolkodtam, azt hiszem, mellette nem a tüzet, hanem a parazsat hordozom. Ami belobban, amikor találkozunk, vagy ha csak meghallom a hangját a telefonban - hisz a legkedvesebb hang nekem -, de nem éget meg, amikor nincs velem, és nem tudom, hol jár.

Egyszer egy könyvben (Richard Bach: Híd az örökkévalóságon át) azt olvastam, sose vedd magától értetődőnek, hogy a másik veled van.
Nem veszem annak. Ajándék ez, minden pillanata érthetetlen csoda. (néha gondolatban meg is csípem magam, hogy fel tudjam fogni - ő most tényleg engem ölel, tényleg engem csókol?:)

Szeretném jól szeretni.
Az örököt remélem, de a pillanatra rendezkedem be.

Nem hiszem, hogy ez bizalomhiány. Ez nem a kapcsolatunk minőségéről szól. Az életnek van egy alaptermészete. Mindig változik, és soha nem tudhatod, hogy merre. Ezért sosincs másod, mint a jelen pillanat. És se önmagadról, se a másikról nem tudhatsz többet, mint hogy a jelen pillanatban tud-e szeretni.

Annyira finom volt a legutóbbi szeretkezésünk, annyira szép volt minden egyes pillanat... Most éreztem először, hogy igazán mélyen eggyéváltunk, hogy teljesen oda tudtam adni, bele tudtam engedni magam, mert tudtam, hogy csakis jó jöhet.
És még soha senki nem mosolygott ilyen hosszan és intenzíven, miután együtt volt velem. Hiszem, hogy a mosoly igazi mércéje az érzelmeknek. Boldog velem - innen tudom, hogy szeret. És nincs nagyobb érzés, mint látni, hogy boldoggá teszem azt, akit szeretek...