szeretek itt lakni

Az első pár nap benyomásai még elég ijesztőek voltak, csupa csokiszín csávó jött szembe, a kölkök meg nem tágítottak a kapualjunkból és utánamkiabáltak, hogy "meg akarlak kúrni!", az utcákon nappal tömény kipufogógáz és a száradozó kátrány bűze, éjjel meg a világítás hiánya és valahogy örültem, hogy ott van a kezem ügyében a gázspray.

Aztán ez eltűnt valahogy mind, vagy csak megtanultam elkerülni őket, belülről az első pillanattól jó és most már kívülről is teljesen. Egy álom az egész, és annyira adott minden. Itt mindenki pozitívan áll a dolgokhoz (Kati elég sunshine:), mármint senki sem panaszkodik, nem koncentrál a negatív dolgokra, csak arra, ami előrefelé mutat, és csináljuk és megoldjuk és tökjó és hajrá és nincs lehetetlen!

És nem volt egyértelmű, hogy ez ennyire könnyen szervezhető és aggodalommentes, de egyelőre úgy tűnik, hogy totálisan jól működik a Boró által szorgalmazott kommuna-rendszer, azaz minden kaját a közösbe dobunk, és így tényleg nem romlik meg olyan könnyen a zöldség, és nem járnak le a főznivaló cuccok, az pedig mekkora öröm, hogy meg lehet a főztünket a többiekkel is osztani-kóstoltatni, tippeket adni egymásnak, belekóstolózni kicsit a másik életébe ételébe stb... Ezt amúgy is imádom, a héten három barátot is vendégül láttam, ezért is jó városunk szívéhez ily közel lakni.:)

És sosem gondoltam volna, hogy minden keresgélés nélkül egyszer olyan lakótársakra találok, akik ugyanazt a "kecsketápot":) eszik, és még egy csomó dologban ugyanazt szeretik-csinálják, amit én, és ugyanolyan nyitottak is, s így ettől függetlenül is ilyen igazi közösség-fíling jöhet létre! Itt még a pasaréti albimnál is jobban érzem magam, pedig szerettem azt is nagyon.

És jól vagyok most lelkileg is, főleg amiért és mióta beszélni kezdtünk apámmal...
Egyedül ritkán, esténként tör rám valami fura és szokatlan magány, nem konkrét valaki hiányzik és nem is a párkapcsolat, inkább az az érzés, hogy szerelmes legyek, olyan üres így, mióta senkibe sem vagyok. Szeretek szerelmes lenni, mert szeretem a szerelmes részemet, még ha szenvedést is hoz nekem sokszor. Egyszer ***** is mondta, amikor kérdeztem tőle, mert fájt neki, hogy nem szokta-e kívánni ilyenkor, hogy múljon el az egész köcsög szerelem a francba, de ő azt mondta, hogy nem, mert ilyenkor legalább van valami élő, ilyenkor legalább átélheti, hogy szeret... Akkor nem értettem, mert én meg épp nagyon akartam, hogy elmúljon (csak hát ezt nem lehet akarni). Most már kezdem érteni ezt.

Fura ez egyébként, hogy sokszor kell egy másik pasi színre lépése, hogy valaki rájöjjön, hogy szerelmes, amíg a csaj vagy az övé teljesen vagy pedig másé sem, addig nem foglalkozik az érzelmeivel... Na jó, sok pasinál már az is nagy szám, ha egyáltalán belül tisztába jön a saját érzéseivel (vagy egyáltalán tudatosítja, hogy vannak), nemhogy még kifelé is tudja mutatni :P

napi felfedezések

- összement a lábam minimum egy számmal!!
- nem tudok görkorizni..
- lejt a liftünk
- a spárga ehető nyersen
- a mángold viszont szörnyű! (bár ezzel Kati nem ért egyet)

örökké...

Ha elmúlik egy szerelem, az ember mindig szomorú.

A szerelem a pillanat jelensége, a szerelem örök - látszólag ellentmondanak egymásnak e kijelentések, és mégis mindkettő igaz. Lehet, hogy egyszer már írtam, régi gondolatom. Hogy abban a pillanatban tényleg örökké szeretünk. Fel sem merülhet, hogy ez el fog múlni, hogy nem leszek örökké vele. Vagy ha ez az érzés nincs, akkor talán nem is érdemes...

A szerelem elmúlik, de igazából nem is a szerelem múlik el, hanem mi változunk meg annyira, hogy lassacskán elkopik a kompatibilitás. A mostani énem már nem az akkori énem, és már ő sem az, aki akkor hűséget fogadott. Ijesztően mások leszünk idővel. Lehet, hogy buta gondolat, de bennem tényleg van egy ilyen érzés. Hogy a szerelem mégis örök. Mert az akkori énem az ő akkori énjét valóban örökké fogja szeretni... és az idő síkjában valahol örökre ottmarad ez a pillanat, tündöklőn és szépen, akármi is történjék később.

zavar

Egy kicsit meg vagyok még zavarodva... Elég furán hangzik, de egész nap az volt bennem, hogy haza akarok menni, mert hiányzik apám és szeretnék még beszélgetni vele. És van bennem még egy csomó kérdés is. Még olyan zavaros minden... Most akkor majdnem tíz évig hittem valamit, ami nem volt igaz...? Vagy mégis...? Vagy mégsem...? Annyi mindenről derült ki, hogy másként érezte, hogy nem az az ember volt, akinek hittem... De mi van a többi dologgal, amiknek ehhez az esethez nem volt köze, mindennel, ami korábban történt, és amiről rossz emlékeim vannak? Áhhh... sokat, sokat kell még beszélnünk. És nem fog az agyamban és a lelkemben egyik napról a másikra minden átíródni... sok idő kell még, hogy feldolgozzam, és létrejöjjön valamiféle szintézis, amiben mindennek megvan a validitása...

Témaváltás: gondoltam, milyen fura, hogy ma csak úgy írtam valamit, anélkül, hogy találkoztunk volna, erre nem szembetalálkozom vele az utcán?:), pont arra a négyeshatosra szállt fel, amiről én le, és ugyanannál az ajtónál... Ismét megállapítottam, hogy sohasem láttam még nála szebbet. Büszke vagyok magamra, amiért ebbe most sikerült nem beleőrülnöm. Annyira tetszik, hogy minden ilyen kedves-lassan, annak ellenére, hogy az összhang elképesztően százszázalékos volt már a legeslegelső alkalommal... A múltkor azt mondta, azzal a kis kifejezhetetlenül sajátos, félénk és szexi mosollyal a szája sarkában, hogy fél velem túl gyakran találkozni. Két hétig nem is kerestem, a türelem rózsát... :) már ha van minek kinyílni. Most éreztem egyébként először, abból, ahogyan tegnap beszélt velem, hogy teljesen szabad. Vele, benne is meg kellett bizonyos dolgoknak történnie... és én ezt pontosan tudtam.

És most bennem is sok dolognak kell még rendeződnie, helyére kerülnie, véget érnie. Kíváncsi vagyok, hogy hogy leszek holnap... bár szerintem akárhogy is leszek, ő át tud a jelenbe teljesen ragadni.

zászló 

e tájon már senkinek semmije sincs.
csak egy utolsó földbeszúrt zászlórúd alatt jajong a megsebzett por.
a fakó jelkép mégis büszkén virít: az ő tulajdona!

a hajdani nagy hódítás még kinek számít?
a szél elhalkult, a szellemek elköltöztek.
ő pedig halott már - vagy tán sohasem élt,
csak egy legenda főhőse volt.

quod erat demonstrandum

És még valami. Hogy ez azért baromi fontos volt nekem, hogy ne csak beszéljünk a dolgokról, hanem bizonyítsunk egymásnak. Innentől nem lehet bizalom kérdése, innentől végre nem kell elhinnem, hogy úgy volt, innentől vége minden kétségnek a másikat illetően. Hogy láttam azt, hogy mennyire sajnálja, ami történt. Hogy őt is nagyon bántja az, amit tett velem. Hogy nem csak mondja, hanem tényleg azt szeretné, hogy helyrehozzunk mindent, és tényleg nagyon fontos neki, hogy velem minden rendben legyen. És hogy láttam, hogy mennyire szüksége van neki is az én szeretetemre és megbocsátásomra, annyira, hogy férfi létére még sírt is...
Olyan volt ez a pillanat, mintha a kezembe tette volna a lelkét.
Nagyon, nagyon meghatódtam, és én is sírtam, ahogy átöleltem...

Mindenki másnak meg üzenem, hogy ha van bárkivel is rendezetlen ügye, akit szeret, rendezze minél előbb, és mondja ki, amit nem mondott ki soha, sőt magának is alig mert kimondani! Meg kell lépni ezeket a dolgokat, mert neked is és a másiknak is ez iszonyú fontos lehet...
Az élet pedig véges, és nem szabad, hogy enélkül érjen véget!! Nem éri meg elveszteni azt, amit ezáltal nyerhetünk!

nincs mitől félni

Kezdem érezni, mit jelent az, ha az ember jól van. Hogy mi az, ami szinte egész életemen át hiányzott az életemből, hogy végre ne az aktuális múló örömállapotokat azonosítsam a jóllevéssel. Ijesztő, hogy egyetlen kapcsolat ennyire meghatározhatja az ember alapvető létérzését. De úgy tűnik, hogy a szülőkkel való kapcsolat valóban ilyen. Végülis, amikor megszületünk, eleinte még ők jelentik a világot...

Mióta apámmal tisztáztuk a dolgokat és kibékültünk, úgy érzem, hogy minden rendben van. Hogy nincs mitől félni, hogy a világ egy biztonságos és jó hely. Hogy többé nincs okom szorongani, nincs okom félni és büntetni magam. Ennyit jelent az, hogy szeret. Ennyit jelent az, hogy szerethetem.

Úgy éltünk le egy évtizedet egymás mellett, hogy egyikünk sem merte a másikat szeretni. Hogy mindketten azt hittük, a másik ellenséges velünk szemben, hogy nem vagyunk neki fontosak.
Szeretnék sokat írni erről, de valahogy nem jönnek a szavak. Nagyon, nagyon sokat jelentett nekem, hogy ez megtörtént köztünk. Nem is értem, hogy hogyan tudtunk eddig enélkül élni, igazából iszonyú erőfeszítések kellettek ahhoz, hogy annyi éven át le tudjuk tagadni a valós érzéseinket egymással kapcsolatban...

Mennyire nem éri meg félni! Mennyire nem éri meg menekülni!

Anyám azt mondja, apám teljesen kivirult, mióta beszéltünk, mintha kicserélték volna. Hogy egyfolytában mosolyog...


Én meg azt érzem, hogy jól vagyok. Úgy, ahogy csak gyerekkoromban voltam jól, amikor még teljesen gondtalan volt minden.
És tényleg nem számít, hogy mi van kívül, ha a mi meleg kis fészkünkön belül szeretet van...

A boldogság meg más, a boldogság az, amiért felszólt az alsó szomszéd. :-P
Az, hogy felhívott tegnap este, iszonyú kedves hangon, és azt mondta, örül ennek, és hogy találkozzunk, meg hogy a legjobb barátomnak végre jól alakulnak a dolgai, az exem meg randizni fog a héten egy tök jó nővel. Azt hiszem, nem vagyok kompatibilis a lakótelepi léttel:) mert ilyenkor úgy érzem, ugrálnom kell örömömben, és legszívesebben kirepülnék az ablakon...