álom-workshop

Egy tudatos álmodással foglalkozó workshopon tolmácsoltam az elmúlt három napban, pénteken 6, tegnap 8 és fél, ma 7 és fél órában. Lényegében szinkrontolmácsolni kellett, mert nem várták meg a mondandóval, amíg végigmondom a fordítást. Előadás- és vezetett meditációs blokkok váltották egymást. Az utóbbi jóval nehezebb volt számomra, hiszen nekem is meditatív hangon kellett beszélnem, tehát nem akadhattam meg az egyenletes tempóban és nyugodt hanglejtésben, és nem véthettem pillanatra sem hibát.

Foglalkoztunk gyermekkori, traumatikus eseményeket jelző álmokkal, prediktív álmokkal, amik előre jeleznek valamit vagy figyelmeztetnek valamire, olyan álmokkal, amiket nem értünk, de nem mennek ki a fejünkből, mert fontos rejtett üzenetet hordoznak számunkra az életünkről, amit meg kell értenünk. A fókusz egyrészt a tudatos álmodáson volt - eszközöket kaptunk ahhoz, hogy felébredjünk vagy tudatosan ráébredjünk álmodás közben, hogy mindez csak álom, és hogy képesek vagy saját magunk irányítani az álmainkat, ha szeretnénk,meg tudjuk határozni, hogy mi történjen meg és mi nem. És ami még fontosabb, hogy ugyanezek vonatkoznak a valóságra is... Úgyhogy másrészt valós életünk álmodáson, képzelőerőn keresztüli, terapeutikus meggyógyításán dolgoztunk. Nemcsak közös meditációk voltak, hanem egyéni gyakorlatok is konkrét álmokkal, melyeket felidéztünk, majd megtanultunk megérteni vagy megváltoztatni, átírni, és ezáltal feloldani egy belső konfliktust, vagy megoldást találni egy nagy életproblémára. Beszéltünk annak fontosságáról is, hogy felismerjük az álmaink és a mesék szimbolikájának segítségével a való életünkben tudattalanul dolgozó mintákat, szokásokat, korlátokat.
És végig, végig hangsúlyoztuk és tudatosítottuk, hogy minden csakis rajtunk múlik, minden a saját felelősségünk...

Azt hiszem, én is nagyon, nagyon fontos dolognak tartom ezeket. Nagyon sajnáltam, hogy én tolmácsként nem tudtam valódi, teljes jogú résztvevője, tapasztalója és teremtője lenni ezeknek a vezetett meditációknak, tudattalan és tudatos álmoknak... Megpróbálom majd végigvezetni magamban őket. Első nap még meg tudtam a szünetben tenni, és már akkor is elég durva dolgokra döbbentem rá magammal kapcsolatban, amikre eddig nem gondoltam. No meg elővettük például a pénzzel és a párkapcsolatokkal kapcsolatos vágyaink beteljesülését korlátozó hiedelmeinket is... szerintem írok majd külön, bővebben ezekről, most csak egy kicsit fel akartam vázolni, hogy mi is volt ez az egész.

Egyébként elég nyomasztó, negatív álmom volt ehhez képest az első éjjel... Én nem voltam szereplője az álomnak (sőt a szereplők sem az életem konkrét szereplői voltak - illetve néhányan külsőleg igen, de más élettel és más jellemvonásokkal), én csak kívülről láttam mindent from an omniscient point of view, és az apró, egymásutáni jelenetekből, négyszemközti hazug párbeszédekből derült ki számomra, hogy kivétel nélkül mindenkinek van valami sötét titka, valami rejtegetett bűntény, párhuzamos szerető, ilyesmik... Pontosan tudtam, éreztem, hogy ki mikor hazudik a párjának vagy annak, akivel együtt dolgoznak valamin, és annyira szar volt azt belátni, hogy nem lehet megbízni senkiben, a szereplők sosem tudhatják biztosan egymásról, hogy mikor mond igazat a másik...

Maradandó eredmények napja

Ma különleges nap van a védikus naptár szerint:

AKSHAYA TRITIYA 

Ezen a napon mind a Nap, mind a Hold exaltált, azaz teljes erejét birtokolja. E két égitest által jelzett kozmikus erők mutatják a "Fény" minőségét a földi életben - a külső világosságot és a belső (a lélek, Átma) fényét egyaránt. Ezen napon a "legvilágosabb" a tudat, kívül és belül is, így ez a nap a legalkalmasabb hosszútávra szóló dolgok elkezdéséhez, eredményes fogadalmak megtételéhez. A Védák szerint ezen a napon volt a legelső jagja, és ekkor indultak először útjukra a bolygók, és az idő. 
Ez a nap univerzális, minden kívánság beteljesítéséhez tökéletes.

Még hátra van másfél óra, hajrá!
Nekem szereencsére még éjjel kiesett két szempillám, így megvolt a mai kívánság:)
És amúgy is egy iszonyú jó, előre vezető nap volt...!

adminisztratív tévedés

Még valamikor gimiben gondolkoztam el az IB-s töriórák kapcsán, milyen érdekes, hogy minden viselkedési formának és hatalmi rendszernek, ami államszinten kifejlődhet egy társadalomban, megvan a maga miniatűr tükörképe az emberi kapcsolatokban, a családban, párkapcsolatban, kis közösségekben is.

Például vannak, akik rabszolgát tartanak otthon, mások vérre menő háborút folytatnak a saját testvérükkel az örökségért, de ahhoz se kell nagyon messzire menni, hogy lássunk egy cuki kis egypártrendszert kicsiben, hogy milyen lelkiismeret és gondolkodás nélkül átgázolni bárkin, aki útban van, mert rámutathatna a valóságra, a rendszer aprócska hiányosságaira, inkább eltesszük őket láb alól, csak hogy fenntarthassuk a tökéletes birodalom látszatát. Rá is bólint szépen mindeki, aki nem látja vagy nem mer a csalás ellen felszólalni, akik pedig mégsem hisznek az előírt vallásban, azokat természetesen őrültnek bélyegezzük!

Amikor pedig már végképp összeomlott a rendszer, persze kellenének vissza a gépezetbe azok az emberek, így hát mossuk kezeink... csakhogy ez is úgy van, mint a hivatalos bocsánatkérő leveleknél és kárpótlási szándékoknál.

"Ha arccal fordulsz a múlt felé, seggel mész a jövőnek."

Azt hiszem, ez a mondat most kifejez mindent, ahogy jelenleg látom, érzem magam. Meg kéne fordulni. Muszáj megváltoznom, különben tönkreteszem, elszalasztom a saját életemet. Bizonyos dolgokat egyszerűen nem folytathatok tovább úgy, ahogy eddig csináltam. Be kell ismernem, hogy hiába nyerek meg akárhány csatát, és ettől hiába bízom el boldogan magam, az egész ügy, amiért harcolok oly régóta már, totálisan értelmetlen. A háborút lehetetlen megnyerni, és még ha meg is lehetne, se biztos, hogy vár bármi is a végén. Talán csak a pusztulás, amibe visszanézhetünk... A teremtő életenergiák meg kegyetlenül elforgácsolódnak.

Most jön egy hét vidéki tanfolyam, burjánzó természet, szeretet, életcélokra fókuszálás. Remélem, ebből is lendületet tudok majd venni egy új élet felé... a mostani csak lehúzó mocsár.

csak ha magad is bevégzed...

Sokat gondolok mostanában a szüleim kapcsolatára... Szeretik, de ugyanakkor meg valahol tönkretették egymást. Apám a viharos lelki terrorjával, anyám a túlzott, elkényeztető engedékenységével és behódolásával adott utat olyan dolgok kifejlődésének, amiknek egy egészséges ember személyiségében nincs helyük. Mindkettőjükre nagyon rossz hatással volt a másik, mondhatni kölcsönösen hozzásegítették egymást életük elcseszéséhez.

Nem nagyon értem anyámék korai kapcsolatát, de egy biztos: hogy halálosan szerelmesek voltak. Legalábbis anyám szembeszállt még a saját szüleivel is, hogy hozzámehessen apámhoz, akik így nem segítettek a közös élet elindításában - habár módjukban állt volna. És a mai napig szeretik egymást szerintem, hiszen még mindig csókolóznak, még mindig ölelkeznek...

Mostanában egész jó a helyzet, de apám 20 évig konkrétan semmit nem dolgozott, anyám tartotta el az egész családot. Amíg apám nem érezte magát értékes embernek, addig csak a rettegés volt, a kiszámíthatatlan, mindig másokon csattanó ostor, hogy sosem tudhatod, mikor követsz el valamit, amiért bünti jár. Anyám tönkre is ment eléggé ebben. Most már egészen ritkák a villámcsapások, de anyám olyan gyengévé vált idegileg, hogy a legkisebb negatív ingertől sírva fakad, akárkitől is érkezik, akár valós, akár csak ő képzel valamit maga ellen valónak.

Apám az elmúlt években tök normális, pénzt keres, szorgalmasan hozzájárul a család működéséhez, alig piszkál másokat - úgy tűnik, mégis eljöhet a boldog vég...?
Mondjam, hogy végül megérte, hogy úgy látszik, van remény, és ennyi év szenvedés kellett, hogy apám végre felnőjön és kikupálódjon?

Én inkább azt mondom, miért nem lehetett ugyanezt felismerni és meglépni már a legelején, amikor már látszott, hova vezet ez az egész, miért kellett ennyi rombolás és áldozat?
Nem hiszem, hogy anyám ne lett volna vele tisztában, hogy hosszú távon tönkre fogja tenni, amikor a válóperen összejött vele újra. De hát tombolt a szerelem...

Mindennek megvan az ára, de hol van az a határ, amin túl már nem éri meg? Meddig nemesít a szenvedés, és honnantól tesz tönkre? Hol válik már önmagunk feláldozásává a szükséges áldozathozatal?

Feldmár mondta, hogy egyetlen biztos, igazán egyszerű módja van annak, hogy megtudjuk a választ arra a kérdésre, hogy szeret-e bennünket a másik. Mindegy, hogy ő mit ígér, mit mond. Azt az egy kérdést kell feltennünk, és nem neki, hanerm saját magunknak:

- jobb lett-e az életem, mióta ismerem őt? boldogabb lettem-e általa?

Ha igen, akkor szeret engem.

Ha nem, akkor nem szeret igazán, csak szüksége van rám.

fecnik

Egy óra a Mesterrel - hetek, vagy hónapok óta nem látott? mégis pontosan a velejébe vájt minden problémámnak... (van egy pár:P ) Néhány kíméletlen gyomros, majd egy szelíd ölelés - úgy szeret, mint egy igazi barát. Laci is ilyen volt.

(még nem eléggé, de valami itt meg is változott... a durva persze most is az, hogy kívül is)

Úgy tűnik, 15-e körül költözöm mégis. Remélem, hogy ez biztos most már. Álomkoordináták: táncos-imprós helyek 10-20-30 percekre, masszázsterem, tai chi, barátnő, Had'zeles csend, németóra és kedvenc indiai 15 perc, Margit-sziget és Gellérthegy 20-25 perc talán, TernerPeti fél óra, Herbaház, mászóhely és Zsombor háromnegyed. Hazamenni egy óra (s ha netán folytatnám az edzést, az is). Tömeges időnyereségek!

A két lakótárslány meg szerintem főnyeremény!:) Lehet majd futni járni együtt meg vegáskodni...:)Álmodtam is velük, még Berlin előtt, hogy külföldön járkálunk valami kastélymúzeumban... ja és couchsurfer-friendly flat:)

Egyetlen gond van csak a hellyel, de ha kell, majd nagyot nyelek, és mondogatom az ősi mantrát:

"leszarOOOMMM..." :)

Amúgy durva tényleg, hogy milyen kisugárzást ad az embereknek az efféle tetvedékség. Most előkerestem néhány régi képet, ami úgy készült, egy hétig én is voltam ebben a helyzetben. Iszonyú erős!! És az a durva, hogy belül meg kurva szarul voltam, és mégis. Érdekes ez... vagy hát szomorú inkább.

A szombati folytatás pedig: lassan kioldódnak a szavakon át a tájékozódási pontok - két év Calcutta Trió után (anyám még pont láthatta fellépni:) ) 9 év Indiában, klasszikus indiai zenetanulás, azt mondja, egy indiai hegedűn, a tarangini-n játszik, most épp három hét New York után iszonyú fáradtan, itt egy kis lelkes berlini élménycsere-blokk, majd kérdezi, hogy a MüPában voltam-e már, hát bizony életem legdurvább-legszebb zenei élménye volt ott a Steve Reich, a végére minden sejtem vibrált, erre felkapja a fejét (és az éjszaka folyamán még vagy ötször felemlegeti, hogy nem hiszi el), születésemtájt az orosz walkmanjében egyfolytában Steve Reich műveit hallgatta, azt mondja, kívülről tudja mindet, a Piano Phase-t elő is adta, ja és a decemberi koncert után meg együtt bulizott-beszélgetett Reich-chel, kell a telefonszáma? :-D Na, itt már gyanús, és ki is derül hamar, hogy maga is világhírű zenész, felmerül Philip Glass neve is a személyes ismeretség címszó alatt, az exem meg most mondja, hogy ismerős az arca, hoppá, ő Loreena McKennitt hegedűse, látta is legutóbb.

Zenéről kezdünk beszélgetni, amit ő nagyon élvez, azt mondja, egy zenész iszonyú ritkán talál nőben partnerre ilyen téren, mert ez annyira speciális, kevesen értik, amiről beszélne (cserébe ő meg tudja, mi az a ma-uri masszázs:) ). Már nagyon unjuk a felszűrődő elektrót és a részeges magyar tinibulihangulatot, a reggeli első buszom még nagyon messzinek tűnik ahhoz képest, amilyen fáradtak vagyunk, inkább kiegyezünk egy közös Steve Reich-hallgatásban, amihez közben nagyon megjött a kedvem, a Works persze ott van külön kis helyen a falon...

A lakás egy terebélyes és igényes buddhista szentély és egy hangszergyűjtemény keveréke, telis-tele van szemnek kedves tárgyakkal, szimbólumokkal. Azt mondja, nagyon kevés választja el attól, hogy buddhista legyen. Megszámolom, 15 tibeti hangtál van a szobában, majdnem ugyanennyi kolomp, Nepálban vette őket, mindig nála volt az összes, amikor vásárolt, egymáshoz választotta a hangzásukat.

Igazán jót beszélgettünk, másrészt van a kisugárzásában valami hihetetlenül bizalomgerjesztő és lágy (ami miatt pl. ki mertem mondani, hogy úgy látszik, miatta kellett eljönnöm ide), részemről azért marad a távolságtartás, és nem ígértem azt sem, hogy elmegyek a koncertjére 8-án, 13-án vagy 18-án, de nagyon örülök, hogy megismertem őt, biztos, hogy fogunk még találkozni (pár sms-t küldött azóta (heh, épp most jött egy újabb:D), persze már újra külföldön van), és azért talán elmegyek az egyik koncertjére is...

hazahozni Berlint

Amit most írni fogok, nem biztos, hogy teljesen érthető, amíg nem meséltem a Berlinben megélt érzésekről, élményekről, tapasztalatokról - megpróbálok egy kis vázat adni hozzá. Berlin nekem egyáltalán nem egy idegen város, inkább egy út volt befelé, egy eddig fel nem fedezett énembe - és a tapasztalat, hogy ami ott rejlik, az a világomba is behozható...

Volt néhány nagyon alapvető érzésem és elhatározásom végig Berlinnel kapcsolatban. Az egyik ilyen, hogy nem tervezni, nem szervezkedni, hanem a belső hangot követni, rábízni magam az intuíciómra. Semmit sem döntöttem el előre, és így olyan helyzeteket sodort elém az élet, amik teljesen... lenyűgöztek, vagy hogy is mondjam, amiket korábban nem tartottam magamról elképzelhetőnek. Mindig a legjobb időben voltam a legjobb helyen, elképesztő dolgokkal és emberekkel találkoztam, és mindenki iszonyú érdeklődő és kedves volt velem.

Merthogy iszonyú szociális volt az egész. Én nem várost nézni mentem, nem turistáskodni és végigjárni a nevezetességeket és a múzeumokat, hanem belefolyni az élő körforgásba, megtudni, hogy milyen együttlélegezni a többi berlinivel, sokat beszélgetni, szerves egységbe kerülni - és azt hiszem, hogy ez sikerült is.

A harmadik, és talán legkülönlegesebb élmény egy érzés volt, ami Berlinben végig elkísért: az, hogy minden rajtam múlik és minden lehetséges. Valami olyasmi motoszkált a fejemben végig, hogy óvatosan az álmokkal, mert itt az is valóra válhat, amiről még álmodni sem merek... Nagyon éreztem azt, hogy minden az én hozzáállásomon múlik, ettől függ, hogy mi történik velem, hogy hogyan viszonyul hozzám a külvilág. Amit lehetségesnek tartok és amiben hiszek, az pontosan úgy fog történni...


Szóval elindultam tegnap a bollywoodi zenés buliba, de mire beértem a városba, már éreztem, hogy annyira nincs is nagy kedvem táncolni és éjszakázni, és elgondolkoztam, hogy ne forduljak-e vissza. De valamiért úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha elmegyek mégis.
Ahogy sejtettem, a zenét kb. fél óra alatt meguntam, annyira nem bírom sokáig az ilyet:) Viszont ekkor felfedeztem, hogy ott van a buliban a hindi tanárnőm (aki egyébként Anyu hindi tanára is volt bő 25 évvel ezelőtt:) ), és valami hihetetlen energikussággal, dinamizmussal és életörömmel táncolt, az egész terem fiataljait megszégyenítő módon, annyira jó volt ránézni, oda isálltam táncolni mellé, már a látványa feltöltött, felpörgetett engem is. Mellette állt az a bizonyos valaki, akivel beszélgetve az este hátralevő részét töltöttem, miután a Tanárnő hazament éjfél körül.

Az elején persze itt is beütött az érzés, hogy na, ez egy magyar buli, tuti, hogy fél percen belül rámszáll valami kretén, akit majd alig tudok levakarni, rám is startolt egy indiai srác persze, és akkor egyből kapcsoltam, hogy hoppá, ez az én hibám, ennek nem kéne így lennie, és amit Berlinben meg tudtam élni, az itt is menni fog, ha én a legszimpatikusabb emberrel szeretnék táncolni és nem a legbénábbal, akkor azzal fogok és kész. És akkor el is tűnt szépen mellőlem a nagydarab nyomulós punjabi kölök, én áttáncoltam a Tanárnőhözl, ő nemsokára hazament, én pedig ottmaradtam egy férfival, akiről nem tudtam semmit, csak kezdettől fogva éreztem, hogy a kisugárzása valami nagyon jó és valami megmagyarázhatatlan bizalmat ébreszt bennem.

És innen kell folytatnom majd délután, mert most indulunk a nagymamámhoz:)