un giorno perfetto

Szeretek ilyenkor ide hazajönni, egész más, mint a városban, ha beköltözöm, ez biztos hiányozni fog, ez a titokzatos koratavaszi favirágillat, ami áthatja a sötétet és a csendet, teljes csend van, csak a fákon ülő szirmok, egészen gyengéd, nem erőszakos illat, misztikusabb és könnyebb, mint a rózsák átható nyári parfümfelhője.

Ma egész nap miss levakarhatatlan mosoly voltam megint, nagyon jól sikerült a masszázs, pedig most már egy majdnem-idegent, csak kontakton táncoltunk együtt egyszer-kétszer, előtte még izgultam is, de valahogy elszállt minden para, mihelyst felfeküdt az ágyra és a kezem alá került, onnantól csak a figyelmem és az áramlás volt.

Utána elmesélte, hogy egész más tudatállapotban lebegett, és beflesselte közben, hogy valahol Dél-Amerikában sasmadárként repül, ez marhajó, eddig egyedül TéPének volt valami flesse, vagy legalábbis ő mesélte el, meg Csabi érezte azt, mintha úszna, de ezek még azelőtt voltak, hogy a teljes ma-uri masszázst megtanultam volna.

Igazából most kezd kibomlani az igazi arca ennek, hogy mire is való ez az egész; a legbüszkébb az ezelőtti masszázsomra vagyok, önkéntelen kibuggyanni akaró férfikönnyek (ahogy én is szoktam:) ), attól, hogy annyira jó, és soha még érintéssel ennyi figyelmet és szeretetet...

Aztán meg sütisütés, életem legfinomabb sütijét szerettem volna megsütni persze, szeretem, ahogy a szeretés a konyhában motivál, és mint hétvégén a szendvicseknél, szerintem most is sikerült! Harmadszor használtam az alapot, de minden alkalommal más lesz egy kicsit, ma őröltem a tésztába lenmaglisztet, és beleszórtam egy fél zacskó fahéjat is, a mazsolákat rumba áztattam, és tettem mellé aszalt cseresznyét, vörösáfonyát, a túróba vaníliát, citrom- és narancshéjakat, margarin helyett tejföl került bele, majd aprítottam mandulát is, hogy ropogósra hintsem a tetejét.

Kicsit el is késtem a táncról, de nem baj, mert fantasztikus a Vera, hihetetlen élvezetes órákat tud még a kezdők számára is tartani, van hozzá mosolya és bátorsága. Most egymás derékon emelgetése kézállásba  volt, a súlyunkkal játszottunk, ez az a kísérleti terület, amit én a kontakt improvizációban a legjobban szeretek, meg is látszott, ahogy jambe váltottunk: egy egészen merész srácot fogtam ki, és mi voltunk a legenergikusabbak és a leginnovatívabbak, végigpörgettük a termen egymást a levegőben, egy csomót lógtam fejjel lefelé róla és annyit nevettem, hihetetlen jó volt...

Aztán egy pohár száraz vörös mellett a Csigában ismét ráébredtem, mennyire szeretem az apró, mókás vizuális játékok programkódjait, néha azt hiszem, unom a szakmámat, pedig csak a száraz serverside hányadékból van olyankor elegem, ez pedig állati izgalmas, és én is annyira szerettem programozni flashben. Szomszédos pixelek majdnem-átlagából fakadó mozgás, gravitációszimuláció nulla kezdő lendülettel, de a G által minden test hat egymásra, és így minden egy robbanással indul, aztán a kis paca elkezd a nagy paca körül keringeni, fantasztikus! Ráadásul ránézek a kódra, és tökre értem az egészet, pedig Javát nem is tanultam...

ki-fordulva?

Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon a világ van-e kifordulva, vagy pedig én - lehet, hogy én vagyok, igen, kifordulva: kifelé fordulok, meg kiteszem azt is, aminek belül kéne lenni...
Belül kéne lenni?

Hogy miért van az, hogy szinte mindenki magányos, még azok is, akik együtt élnek, még azok is, akik folyton társaságba járnak, hogy itt vannak a barátok körülöttünk, de nem tudunk velük mit kezdeni, hogy blogokat olvasunk ahelyett, hogy kifejeznénk a másik felé ezt az érdeklődést, például felemelnénk a telefont, és megkérdeznénk, hogy vagy, hogy a négy fal közt kesergünk, de mégsem tudjuk elhagyni a négy falat, mert odabent is van egy ötödik.

Vagy hogy miért nem merjük senki előtt vállalni a legfontosabb problémáinkat, miért nem osztjuk meg a lelki válságokat még a legjobb barátunkkal és a párunkkal sem? Kihez vagyunk őszinték, ha már őelőtte is szégyelljük magunkat?
Vagy ha látjuk, hogy szarul van a másik, miért nem megyünk oda segíteni vagy legalább meghallgatni, hogy mi a baj, miért teszünk úgy, mintha nem vennénk észre?

Nyilván egyesek ezt magánügynek hívják (mivelhogy az is), és erre hivatkozva nem beszélnek és nem is kérdeznek róla. Pedig attól még fontos lehet, hogy meg tudjuk valakivel osztani, mert egyedül sokkal könnyebb elakadni az életben és megrekedni egy problémával, néha már attól bevillan a megoldás, hogy végiggondoljuk, ahogy elmondjuk, vagy csak leadunk vele egy nagy adag feszültséget.
Szerintem néha félre kéne dobni a félelmeket és a túlzott tapintatot, hogy ráébredjünk: ha már barátok vagyunk, felelősséggel tartozunk egymásért. Ha aggódunk egymásért, ha érdekel a másik lelke, ne habozzunk lépni, mert tudunk neki segíteni és támaszt nyújtani, és ez cseppet sem offenzív, sőt. És tudnánk segítséget kapni is, ha képesek vagyunk azt kérni, észrevenni, elfogadni.
Együtt minden sokkal, sokkal könnyebb...

Nagyon meglepődtem, még valamikor február végén talán, régnemlátott ismerőssel találkoztam, leültünk egymás mellé a nyüzsgő árkádban egy padra, csak ültem mellette szótlanul és mozdulatlanul, ő meg azt mondta, olyan jó, hogy itt vagyok, végre egy megnyugtató és meleg sziget ebben a rideg világban, vannak ugyan az életében barátok, de senki sem tudja kimutatni a szeretetét, mindenki olyan hideg marad...

De miért? Miért nincs meg az együttlétekben az odafordulás?
Mi akkor az értelme a kapcsolatoknak?

Ha kirándulni, mozizni, ebédelni, koncertre, akárhová megyek társaságban, sosem az az igazán fontos, hogy milyen zene szól, milyen filmet adnak, miből van a kaja, hány méter magas a csúcs és mit lehet útközben lefényképezni, hanem hogy mesélsz közben a családodról, a párodról, az örömeidről és a kétségeidről, miközben egymás mellett bandukolunk, a félelmeidről és a vágyaidról, hogy nem tudod, jófelé visz-e az élet, amit élsz... és én is elmondom ezeket, lehet, hogy akár pirkadó hajnalig is elbeszélgetünk. És nem is érzem, hogy az egésznek értelme lenne másként...

tavaszodás

Mobilnet, fürdőruci, gyékény, és most kint fogok dolgozni a gyönyörű napsütésben! A jácintok illata kétoldalról cirógatja az orrom, a csillagvirág most kezdi hullajtani szirmait. Égeti bőröm az erős tavaszi nap, mintha minden életerő a tavaszi délelőttbe sűrűsödne, most még minden töretlen, friss, hajthatatlan, és iszonyú lendületet ad a merevségbe kényszerítő téli álom elmúlása.

Valahogy így érzem most magam én is, és köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt egy hétben átengedte a masszázsnak a testét, aki levelet írt, aki felhívott, aki megölelt, aki rámköszönt és rámmosolygott, vagy csak ült és ivott egy sört mellettem.

A focipályára kihozták ma az ovisokat, csupa fogócskázós-nevetős pufi arc, körülöttük futottam és jó volt őket nézni, azt hiszem, kezd újra lehetségesnek érződni, hogy egyszer majd gyereket akarok. Ez is olyan, aminek meg kellett gyógyulni, hogy ne érezzem a lelkem rejtett-szégyellett zugában valahol szánalmas kompromisszumnak és nevetségesnek a házasság gondolatát, hogy újra hinni tudjak a párkapcsolatban mint formában, amiben két ember boldogan és őszintén együtt lehet.
Mostanság, ahogy főzök és takarítok, halkan, de mintha ott zakatolna a fejem búbja alatt az a szó, hogy feleség, szeretnék beleszokni azokba a dolgokba, amiktől egyszer majd jó feleség lehetek.

rajzfilmfigura

Álmomban Moersben jártam tegnap. Fura, mert már vagy egy hónapja egyértelmű, hogy nem megyek, az álom is olyan volt mondjuk, egyedül voltam, kívül a tábor területén, császkáltam erre-arra, és tudtam, hogy nem mehetek be a koncertekre és a happeningekre - nem tudom, akkor egyáltalán mit kerestem ott:) Meg azért is fura, mert nem is akarnék menni. Mert az is világos, hogy milyen jó nekem így, abban a bizonyos értelemben persze, mert amúgy meg volt egy csomó családi zűr és a velejáró tehetetlen őrjöngés és sírás, önmarcangolás meg kétségek valamivel kapcsolatban. De ha csak ezt nézzük, olyan béke van bennem, ami az elmúlt bő fél évben egyszer sem volt, immár egy hónapja, inogás nélkül. Valahogy eltűnt minden, ami fájt.

Nem tudom, hogy ez miért van, a pénteki beszélgetésben voltak erről vicces gondolataim, akkor úgy ömlött szavakba, hogy durva, de úgy látszik, van olyan, hogy valaki mint élő ember kvázi megszűnik létezni számomra. Nem úgy, hogy elfelejtem, és nem gondolok többé rá, és nem is haragból vagy mint amikor úgy éreztem, hogy önvédelemből nem akarom soha többet látni, hanem hogy is mondjam... Olyanná válik, mint egy kedves rajzfilmfigura, amit ha meglátsz egy képregényben, akkor elmosolyodsz, de igazából nincs az alakja mögött élő ember, nem úgy gondolkodsz róla. És talán ezzel magyarázható, hogy most már lehet róla hallani vagy akár beszélni is úgy, hogy igazán nem hoz fel bennem érzéseket, és se negatív, se pozitív irányba nem tudja a hangulatomat kibillenteni. És nem hiszem, hogy ez valami menekülés lenne, inkább alkalmazkodás, egyszerűen a helyzet ezt kívánja meg. Egyébként szerintem valahogy ő is így volt, és talán most is így van velem.

És nem is akarom, hogy ez megváltozzon. Maradjunk csak egymásnak rajzfilmfigurák...:) Úgyhogy most szépen továbbpasszoltam a sc3-jegyemet is, amit tegnap a Petinek kifizettem:)

ezt a napot soha, soha, soha nem fogom elfelejteni.

örül

Vidám és felszabadult reggel, odakint mandula- és cseresznyevirág-lombok, a hangfalból Jonathan Coulton, a szobában ugrálás-pörgés. Az elmúlt három nap mintha kicsit visszaadott volna engem magamnak. A tegnap estén meg még mindig le vagyok akadva, pozitív értelemben:) 

A szerda még felemás, megjelenek és öt percen belül vér folyik:) Öniróniát félretéve, jól elvágtam egyből az ujjam, tipikus:) De mégis, feloldódni valami közös térben, együttlenni, más, mint a kettesben, annyira hiányzott ez már, megnyugvás kicsit. A csütörtök még több ennél, jó hosszú szünet után újra elmentem kontakt táncra, az albérlet egyre biztosabbnak tűnik, aztán szuperjó volt a koncert, nagyon jól illik Pala bele, a legvégén még táncolni is mertem kicsit, mikor már Peti meg Zsombor is felálltak, és persze a legfontosabb nem is ez, hanem a beszélgetés, zenéről főleg, ez is annyira hiányzott. És egy csomó ember, akiket rég láttam, még azt is jól esett, akit egy éve nem, és ott volt emzsé lakótársa, a másik Ida is, az első korombeli névrokon, akit megismertem:) A barátjának meg segítettem üzembe hozni a buli után a biciklijét (mik vannak, le akarták róla lopni a kereket..) Komolyan gondolom, hogy ha nem sikerül, akkor hazacipeljük ketten?
Vajon miért akad le mindenki azon, ha valaki segít, olyan hihetetlen ez? Múltkor is a boltban, nagy-nagy hálálkodás, egy vásárló nyakigöntötte cipőpucolóval a pultot és a padlót, az eladó nem ér át a túloldalra, nem természetes, hogy aki ott áll és módjában áll, az megcsinálja? Na mindegy:)

A tegnap meg, hát ez kész. Ez a lány ismeri azt az érzést, basszus, ugyanazt!!, alig hiszem el még most is, hogy van ilyen, éspedig hű. És meséli és meséli én meg csak hallgatom és hol ráz a hideg, hol hőhullám csap, le-fel-le-fel veszem a kabátot és konstans libabőr. (mintha újra élnék egy pillanatra? és ez azt is jelenti, hogy végre valaki érti ezt??) És egyetértünk abban is, hogy ilyet egyetlen egyszer él át életében az ember, illetve a legtöbben valószínűleg soha, az az egy mindenesetre már mindkettőnk életében elmúlt, de hogy mi volt az értelme, oka, célja, azt nem sikerült megfejteni... talán nem is lehet.

Aztán Fonyóra mentünk, nem is tudom, mikor hallottam utoljára, még anyámmal-öcsémmel mentünk el koncertre Kispesten, ő akkor még koleszos volt.
Fonyó meg hát... Fonyó:) "És üdvözöljük körünkben Idát, akinek anno először mutattam meg ezt a dalt." Megölelt utána egyből és megszorongatott, öreg cimbora, ez is egy olyan, aminek tudom, hogy soha nem lesz vége, még ha félévente látjuk is csak egymást, alig beszélünk, és más városban lakunk.

ne ítélj elsőre!

Vörösnek hívják, a színe lila, mindenütt kék foltokat hagy maga után, magas hőfokon zöld levet ereszt. Most akkor milyen színű is a káposzta? :)