tavaszodás

Mobilnet, fürdőruci, gyékény, és most kint fogok dolgozni a gyönyörű napsütésben! A jácintok illata kétoldalról cirógatja az orrom, a csillagvirág most kezdi hullajtani szirmait. Égeti bőröm az erős tavaszi nap, mintha minden életerő a tavaszi délelőttbe sűrűsödne, most még minden töretlen, friss, hajthatatlan, és iszonyú lendületet ad a merevségbe kényszerítő téli álom elmúlása.

Valahogy így érzem most magam én is, és köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt egy hétben átengedte a masszázsnak a testét, aki levelet írt, aki felhívott, aki megölelt, aki rámköszönt és rámmosolygott, vagy csak ült és ivott egy sört mellettem.

A focipályára kihozták ma az ovisokat, csupa fogócskázós-nevetős pufi arc, körülöttük futottam és jó volt őket nézni, azt hiszem, kezd újra lehetségesnek érződni, hogy egyszer majd gyereket akarok. Ez is olyan, aminek meg kellett gyógyulni, hogy ne érezzem a lelkem rejtett-szégyellett zugában valahol szánalmas kompromisszumnak és nevetségesnek a házasság gondolatát, hogy újra hinni tudjak a párkapcsolatban mint formában, amiben két ember boldogan és őszintén együtt lehet.
Mostanság, ahogy főzök és takarítok, halkan, de mintha ott zakatolna a fejem búbja alatt az a szó, hogy feleség, szeretnék beleszokni azokba a dolgokba, amiktől egyszer majd jó feleség lehetek.

rajzfilmfigura

Álmomban Moersben jártam tegnap. Fura, mert már vagy egy hónapja egyértelmű, hogy nem megyek, az álom is olyan volt mondjuk, egyedül voltam, kívül a tábor területén, császkáltam erre-arra, és tudtam, hogy nem mehetek be a koncertekre és a happeningekre - nem tudom, akkor egyáltalán mit kerestem ott:) Meg azért is fura, mert nem is akarnék menni. Mert az is világos, hogy milyen jó nekem így, abban a bizonyos értelemben persze, mert amúgy meg volt egy csomó családi zűr és a velejáró tehetetlen őrjöngés és sírás, önmarcangolás meg kétségek valamivel kapcsolatban. De ha csak ezt nézzük, olyan béke van bennem, ami az elmúlt bő fél évben egyszer sem volt, immár egy hónapja, inogás nélkül. Valahogy eltűnt minden, ami fájt.

Nem tudom, hogy ez miért van, a pénteki beszélgetésben voltak erről vicces gondolataim, akkor úgy ömlött szavakba, hogy durva, de úgy látszik, van olyan, hogy valaki mint élő ember kvázi megszűnik létezni számomra. Nem úgy, hogy elfelejtem, és nem gondolok többé rá, és nem is haragból vagy mint amikor úgy éreztem, hogy önvédelemből nem akarom soha többet látni, hanem hogy is mondjam... Olyanná válik, mint egy kedves rajzfilmfigura, amit ha meglátsz egy képregényben, akkor elmosolyodsz, de igazából nincs az alakja mögött élő ember, nem úgy gondolkodsz róla. És talán ezzel magyarázható, hogy most már lehet róla hallani vagy akár beszélni is úgy, hogy igazán nem hoz fel bennem érzéseket, és se negatív, se pozitív irányba nem tudja a hangulatomat kibillenteni. És nem hiszem, hogy ez valami menekülés lenne, inkább alkalmazkodás, egyszerűen a helyzet ezt kívánja meg. Egyébként szerintem valahogy ő is így volt, és talán most is így van velem.

És nem is akarom, hogy ez megváltozzon. Maradjunk csak egymásnak rajzfilmfigurák...:) Úgyhogy most szépen továbbpasszoltam a sc3-jegyemet is, amit tegnap a Petinek kifizettem:)

ezt a napot soha, soha, soha nem fogom elfelejteni.

örül

Vidám és felszabadult reggel, odakint mandula- és cseresznyevirág-lombok, a hangfalból Jonathan Coulton, a szobában ugrálás-pörgés. Az elmúlt három nap mintha kicsit visszaadott volna engem magamnak. A tegnap estén meg még mindig le vagyok akadva, pozitív értelemben:) 

A szerda még felemás, megjelenek és öt percen belül vér folyik:) Öniróniát félretéve, jól elvágtam egyből az ujjam, tipikus:) De mégis, feloldódni valami közös térben, együttlenni, más, mint a kettesben, annyira hiányzott ez már, megnyugvás kicsit. A csütörtök még több ennél, jó hosszú szünet után újra elmentem kontakt táncra, az albérlet egyre biztosabbnak tűnik, aztán szuperjó volt a koncert, nagyon jól illik Pala bele, a legvégén még táncolni is mertem kicsit, mikor már Peti meg Zsombor is felálltak, és persze a legfontosabb nem is ez, hanem a beszélgetés, zenéről főleg, ez is annyira hiányzott. És egy csomó ember, akiket rég láttam, még azt is jól esett, akit egy éve nem, és ott volt emzsé lakótársa, a másik Ida is, az első korombeli névrokon, akit megismertem:) A barátjának meg segítettem üzembe hozni a buli után a biciklijét (mik vannak, le akarták róla lopni a kereket..) Komolyan gondolom, hogy ha nem sikerül, akkor hazacipeljük ketten?
Vajon miért akad le mindenki azon, ha valaki segít, olyan hihetetlen ez? Múltkor is a boltban, nagy-nagy hálálkodás, egy vásárló nyakigöntötte cipőpucolóval a pultot és a padlót, az eladó nem ér át a túloldalra, nem természetes, hogy aki ott áll és módjában áll, az megcsinálja? Na mindegy:)

A tegnap meg, hát ez kész. Ez a lány ismeri azt az érzést, basszus, ugyanazt!!, alig hiszem el még most is, hogy van ilyen, éspedig hű. És meséli és meséli én meg csak hallgatom és hol ráz a hideg, hol hőhullám csap, le-fel-le-fel veszem a kabátot és konstans libabőr. (mintha újra élnék egy pillanatra? és ez azt is jelenti, hogy végre valaki érti ezt??) És egyetértünk abban is, hogy ilyet egyetlen egyszer él át életében az ember, illetve a legtöbben valószínűleg soha, az az egy mindenesetre már mindkettőnk életében elmúlt, de hogy mi volt az értelme, oka, célja, azt nem sikerült megfejteni... talán nem is lehet.

Aztán Fonyóra mentünk, nem is tudom, mikor hallottam utoljára, még anyámmal-öcsémmel mentünk el koncertre Kispesten, ő akkor még koleszos volt.
Fonyó meg hát... Fonyó:) "És üdvözöljük körünkben Idát, akinek anno először mutattam meg ezt a dalt." Megölelt utána egyből és megszorongatott, öreg cimbora, ez is egy olyan, aminek tudom, hogy soha nem lesz vége, még ha félévente látjuk is csak egymást, alig beszélünk, és más városban lakunk.

ne ítélj elsőre!

Vörösnek hívják, a színe lila, mindenütt kék foltokat hagy maga után, magas hőfokon zöld levet ereszt. Most akkor milyen színű is a káposzta? :)

visszavágy

Milyen gyönyörű volt az a négy nap, istenem!
Az első nap még moers-nosztalgia (talán a hosszú utazás és a buborék-hatás miatt), feljött egy csomó kedves emlék és a hozzá fűződő hiány. De a második napra kiürült minden, végre nem volt ott velem a múltam, csak a jelen varázsa: a hóvirágszőnyeg, amit a tavasz első érintése életbe hívott, a sohavégetnemérő madárcsicser, a tűz pattogó sercegése, ahogy feltámadnak a melengető lángok, a napfelkelte és a naplemente aranyló vörös izzása, ahogy a fák mögül kiviláglott, csodálatos szépség. Hogy milyen jó csak állni lehúnyt szemmel, és szívni magamba az éltető vidéki levegőt, erdőillatot. Egy négyzetméternyi sík felület sincs sehol, csupa dimbesdomb minden, fantasztikus ez a vadság, ölelő öle a természetnek. Állni a perem szélén a magasban, s amíg a szem ellát, sehol egy teremtett lélek vagy bármi művi jele a civilizációnak, nem látni mást, csak erdőt, földet és dombokat, s a testfelszínt simogató szélben  így végezni a gyakorlatokat. Mint egy gondtalan kiscica, elnyúlni a fűben, elszenderedni ebéd után a melengető napon. Ürességtől mentes teljességérzet. Lelki pihenőhely, ahová nem ér el a megvetés és a rosszindulat, sem a megnemértettség és a kitaszítottság fájdalma, ahol végre nem volt magány az egyedüllét. Olyan jó lenne, ha visszamehetnék, legalább lélekben - ha erre helyszín nélkül is képes tudnék lenni. Úgy szeretném. Gyenge vagyok, nincs kőből a szívem. Megvisel ez az egész, ahogy bánnak velem, és nincs váll, amin lehetne sírni.
Tényleg, Dr. Howard Mierzwiak agysebész gépét nem találta fel azóta se senki? Mit nem adnék egy ilyen operációért, azért, hogy ezt az egészet így egyben elfelejthessem, az emlékeket azokról, akikkel valaha jól éreztem magam, akiket szeretek és most hiányoznak nagyon...

Let the Right One in

Abszolút nincsenek szavak-kategória, nem is próbálom meg, hogy valami érdemit, inkább csak néhány szubjektív emlék, érzés, gondolat...

Minden mesterséges szépségtől és sallangtól mentes realizmusba ágyazott, szívbemarkolóan gyönyörű jelenetek füzére szeretetről, elfogadásról, előítéletektől való mentességről. Arról, amilyen tisztán csak egy gyerek tud a világhoz, a másik 'emberhez' viszonyulni. Arról, hogy mennyi mindenre képesek egymásért: megenni a cukrot, amitől tudja, hogy hányni fog (hogy még ha butuska módon is, de mindenképp érzékeltesse, hogy értékeli, amit a másik adni szeretne neki). Embert ölni, meghalni.

Persze, ahogy a való életben is, mindennek megvan a maga önző mozgatórugója: a magány és a szeretethiány, az élettel való kegyetlen küzdelem, amit együtt sokkal könnyebb elviselni.

Az éhség pedig leküzdhetetlen átok. Egy vámpírfilm, amiben ő az áldozat: élete nyomorultabb, mint az átlagemberé. Nem tehet mást - sorstragédia, kegyetlen kereszt.

Nemcsak a kisfiú brutális, abban, amilyen természetességgel és toleranciával kezeli a 'lányt'. Sztereotípiáknak semmi nyoma, nem süt rá bilogot, nem akad ki, nem ítél, nem undorodik. Félelem nélkül néz a szemébe, nem hátrál meg, miután megtudja, hogy ki ő, pedig a pakliban benne van, hogy az életét kockáztatja ezzel. Az is brutális, ahogy Eli saját magát, úgy, ahogy van, az ajkára s kezére száradt vérrel együtt oda tudja adni, egy pillanatra sem fordul meg a fejében, hogy rejtegesse. Ez ő. Nem mossa le, nem szégyenkezik. A vér a feltétel nélküli elfogadás szimbóluma nekem ebben a filmben. Ettől olyan gyönyörű az első csók. Közvetlenül azután...

Számtalan nagy pillanat és emlékezetes jelenet. Esztétikailag is (ahogy a szétmarcangolt testtájak lelassítva a vízbe csobbannak, mialatt a fiú a víz alá nyomva lélegzetvisszafojtva vár, vagy ahogy a macskák a fertőzött nőnek nekiesnek), de a film értékét nem ezek adják. A legszebb jelenetek teljesen díszlettelenek, a háttér a legegyszerűbb, színtelen és fakó svéd valóság. Néhány villanásnyi képet nem tudok elfelejteni. Azt például, ahogy Eli megsimítja az öreg arcát - reakcióként arra, hogy az azt kérte, ma ne találkozzon Oszkárral, az egyetlen barátjával. Szerintem ez nagyon nagy pillanat, érett, felnőtt. A megértés, minden dac, vádló harag, kétségbevonás nélkül, tudni, hogy nem önzésből, hanem féltésből kéri, s kicsit még sajnálni is, amiért ezt kell kérnie. Vagy amikor Eli azt mondja Oszkárnak: képzeld magad az én helyembe... és Oszkár veszi a fáradságot, hogy ezt megpróbálja, és egy pillanatra valóban átérzi azt, ami a másik, és megért mindent. És a legutolsó képkockák persze. Nem lehet tudni, mi jön, hogy milyen élet az, amit a fiú vállalni fog, aminek a súlyát magára veszi a szerelméért, csak azt, hogy együtt. Félelmek nélküli önátadásban.

Ki gondolná, hogy ennyire gyönyörséges filmet lehet kihozni egy vámpírsztoriból, egy filmet, ami végre nem a perverzióinkról, hanem épp az emberségről szól? M-mel néztük, különleges filmet egy különleges nap végpontjaként, azt mondta, érzi, hogy ez most nagyon ideillene. Valahogy mindig a spontán esték sikerülnek a legjobban, de azért bánom kicsit, hogy az indiai koncertről lemaradtam. Anyu lemondta, én csúsztam a masszázzsal, A. pedig felhívott, hogy ott áll, és egy darab jegy sincs már, akkora teltház. Persze, elővéttel szerettem volna, de közbejött néhány sürgősségi kezelés, miután lényegében egész héten csillagokat láttam a fájdalomtól. Nem baj, lesz még alkalom...