KÖSZÖNÖM...

Elvileg én masszíroztam ingyen másokat egész héten, mégis úgy érzem, ez a hét számomra volt egy nagyon nagy ajándék. A szívem telve van hálával. Annyi mindent szeretnék Nektek megköszönni!

Elsősorban a bennem való bizalmat, hogy eljöttetek, és segítettetek fejlődni a masszázsban, haladni a céljaim felé, hogy ellazultatok és nyitottak voltatok arra, amit csinálok, és befogadtátok, amit adni tudtam.
Az előtte-utána való teázós beszélgetéseket.
Azt, hogy elhoztátok ide a testetek tökéletességét, mindenki egy kicsit más alakban.
Hogy elhoztátok magatokkal, ki jobban, ki kevésbé egy kicsit az életeteket is: ebből is sokat tanultam, hogy kinek milyen életforma hová húz be feszültséget a testben, hogy segítettetek nekem, hogy ne csak egy mechanikus gyakorlatsort végezzek, hanem az egyéni problémákra is jobban figyeljek, hogyan tudom az alapokat személyre szabottan átformálni egy kicsit.
Köszönöm a rengeteg visszajelzést, pozitív-negatív kritikát, ezekből tanultam a legtöbbet.
Hogy rámutattatok az érzékeny pontokra, hogy elmondtátok, kinek mi esett a leginkább jól, mi volt a legfinomabb, és mi esett volna jól még.
Külön köszönöm azoknak, akik nyitott szemmel feküdtek kézmasszázs közben, mert segítettek legyőzni a zavart, hogy akkor is ugyanolyan önfeledten táncoljak masszázs közben, ha más is lát.
Legalább ennyire köszönöm, ha valaki mindenféléről beszélt közben, pláne, ha még kérdezett is, mert ilyenkor egy kicsit nehezebb koncentrálni, és ezt is szokni kell. Külön köszönöm Gerynek az "És a Torda Balázsról mit tudsz?", majd mikor mondtam, hogy mindjárt hazajönnek, de amúgy semmit, mert nemigen beszélünk, a "De ti közeli viszonyban voltatok, nem?" hangzatú kérdéseket, mert jó volt megtudni, hogy nem zavart meg a lábmasszázs hullámzásában.
Köszönöm Méder Zsombornak, Czap Gabónak és Sólyom Annának a kölcsönösséget, hogy egy kicsit visszakaphattam tőlük, amit adtam, hogy megmasszíroztak és segítettek oldani a héten a testemben felgyülemlett feszültséget, izomlázat, fáradtságot.
Köszönöm Pirinek és Andrásnak a szombati ebédmeghívást, Árpinak, hogy segített masszázs után Ágit költöztetni és a bulira való bevásárlásban, Alexnek, hogy késését kompenzálva eldobott jógára kocsival, M. Zsombornak, hogy olyan megnyugtató volt a jelenléte.
És Diónak köszönöm a leginkább, hogy eljött, mert vele volt a csúcsmasszázs - de ezt majd kifejtem bővebben... :)

Igazából szinte mindenkinek köszönhetek még valami pluszt, de Pirin kívül úgyse olvassák a blogot a többiek, úgyhogy abbahagyom a felsorolást, már csak azért is, mert a bérlő épp most jött haza, meg akartam őt várni, hogy beszéljünk erről a hétről, de aztán én is hazaindulok:) Olyan fura érzés egyébként, miközben felmostam ma ezt 150 nm-t, végig olyan érzésem volt, mint külföldi utak végén az utolsó napon hazakészülődve. Kár, hogy vége, annyira csodás volt ez hét...!

csodálkozom magamon

Nagyon érdekes ez, figyelem az érzéseim, és szinte nem ismerek magamra. Ahogy hozzáállok a dolgokhoz - annyira más... Korábban olyan tragikus volt minden. Mindegy, hogy mi ért véget, szerelem, barátság, barátnőség, vagy csak amikor általános iskolában elment a kedvenc tanárnőm, és én legalább fél évig minden este sírtam utána... Csupa tragédia volt minden elveszítés.

Most meg... Dórinak meséltem az imént - aki most itt alszik mellettem, mert kicsit kiütötte a tegnapi bulim:) - hogy van ez a fura érzés bennem, számomra is meglepő, de azt érzem most, hogy nem számít igazán. Nem olyan értelemben, hogy a barátok jönnek-mennek az ember életében, és úgyis jön más, mintha mindenki lecserélhető lenne, nem erre gondolok. Szerintem nem pótolható, nem helyettesíthető senki, mindenki másfajta mélység, és az is valószínű, hogy soha nem jön más, akivel meg lehet hasonlót élni.

De mindez nem baj, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy én mindig itt leszek. Nem tudom ezt értelmesen megfogalmazni, de én mindig itt leszek magamnak, így, ahogy vagyok, és az emberi kapcsolatok ehhez képest mellékesek. És olyan fura gondolat az is már, hogy mennyit szenvedtem pl. azon, hogy Balázzsal elcsesződött a barátságom, meg hogy milyen fontos volt, megismételhetetlen és egyedi, ésatöbbi. Olyan fura most visszagondolni erre, hogy ez ennyire fájt, ennyire ragaszkodtam hozzá, most meg mennyire nem tűnik szenvedésre okot adónak. És nem azért más most, mert egy érzéketlen gép lettem azóta, érzem, hogy nem vagyok az, szeretettel gondolok az emberekre. Hanem... nem tudom, de a dolgok úgy vannak, ahogy vannak, és nem tudnak máshogy lenni. Az életnek van egy folyása, néha felfelé, néha lefelé, de mindig minden áramlik és változik. És ez természetes, nincs benne semmi elviselhetetlen.

szeretem

Rég voltam ilyen jól. Ez az érzés azért érdekes, mert néhány napja még azt mondtam volna: rég voltam ilyen rosszul... :)

Annyira lenne miről írni ezen a héten, minden egyes nap köteteket, ez a hét csak rólam szól, és csodát tesz velem. Boldogság van. Olyasféle 'kóstoló a jövőmből', az érzés, hogy igen, that's me!, valóban komolyan ezt akarom, még így is, hogy esténként olyan fáradt vagyok már, hogy nemcsak egy nyamvadt blogbejegyzésre nem telik, de az esti fürdéshez is össze kell szednem a maradék erőt... :)

A többi dolog meg érik az emberben lassan... vagy beleérik az ember? Hogy a dolgok nem alakulnak jól, de valahogy mégis jól van ez. Ez is egy lecke, az életben bizony sok minden nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Hogy ez igazságtalan? Igen, az élet is az. A következmények sajnos nem állnak összhangban a szándékokkal. Sőt néha következménye van a dolgoknak akkor is, ha nincsen szándék. És akaratlanul azt is bántjuk, akit szeretünk. És ez kegyetlenül mardos, de késő bánat. Utólag már nem lehet tenni semmit ellene, hiába is lenne a vergődés, magyarázkodás, bocsánatkérés, lelkifurdalás. Néha nem lehet kifelé megoldani. Néha véglegesek a dolgok.

És hogy az senkit nem érdekel, hogy nekem is van lelkem? Hát, a pakliban ez is benne van, nem először érzem ezt. De ez már az én magánügyem, csakis az én problémám. Egyszer úgyis minden(ki)t el kell engedni, legkésőbb a koporsóban úgyis egyedül leszünk, nem árt rá edzeni! ;)

Ez a hét meg amúgyis kárpótol(om magam) mindenért. Annyira szeretek minden egyes mozdulatot, most nem is csak a masszázsra gondolok, ott a mozdulatok már nem különülnek el, hanem az apró előkészületekre, ahogy lefertőtlenítem az ágyat, beállítom a hőfokot, felkapcsolom a sólámpákat, ahogy a vendégre várva eltáncolok egy albatroszt, hogy ráhangolódjak. Ezt az egészet annyira, annyira szeretem...

nem csoda

Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Már előre tudom, hogy fog rámnézni, milyen szavakat fog kiejteni a száján, hogy fogja érezni mellettem magát. Hízelgő lehetne, de csak zavar helyette. Elég volt, nem szeretem, ha ezt a szerepet osztja rám valaki.

Árpi jelentkezett be masszázsra tegnap. Ő egy fiú, aki tetszik nekem, bár eddig csak kétszer találkoztunk. Egy vega házibulin ismertük meg egymást, aztán jött tőle egy hihetetlen kedves stílusú levél, visszautasíthatatlan randimeghívás (akit érdekel, hogyan kell egy lánynak ellenállhatatlan levelet írni, szóljon...:) ezt persze nem mondtam komolyan:) ). Egy találka, aztán azóta semmi, nem keresett. De most eljött, és olyan környezetben, hangulatban, élményben látott, ami igazán az enyém, amiben otthon érzem magam.

Azt mondta, olyan, mintha mellettem belecsöppent volna egy mesébe, hogy hihetetlen és csodálatos és tökéletes vagyok... és még hosszú sorok. Mese, álom, varázslat, csoda... mindig ezt mondják. Ez még akkor is nagyon zavar, ha egyébként bejönne a másik, János is ezzel szúrta el 4 éve. És Barnával is ezért indult olyan nehézkesen a kapcsolatunk, előbb fel kellett ebből az álomból ébrednie, hogy jól tudjam érezni mellette magam. Vajon, ha elmondom, ahogy tegnap, megértik, miért esik ez rosszul nekem? Megértik, amivel évek óta tele van a naplóm, hogy én nem a valóra vált álmod, hanem a valóságod akarok lenni? Belegondolnak,  miért érzem úgy, hogy nem is engem lát, nem is engem szeret a másik?

És abba, hogy mit tudok én kezdeni egy olyan emberrel, aki számára ezt jelentem? Hogy amibe betekintést nyert, ami az ő számára 'csoda', nekem az az életem, én ez vagyok, én így élek, nekem ezek a hétköznapok, nekem nincs ebben semmi különös. És ha én elbűvölöm őt, engem vajon ki varázsol el? De nekem nem is arra van szükségem, hogy elvarázsoljon.

Arra van szükségem, hogy egyenrangú felek legyünk, hogy kölcsönösen tudjunk egymásra felnézni, tisztelettel, szeretettel, de mítoszok és messzemenő elképzelések nélkül, tiszta látással. Csak így működhet. Nem akarok, nem fogok, és nem is tudok senkit a maga kis világából és a maga korlátai mögül kimenteni. Én csak vagyok, aki vagyok, nem csoda, ember, olykor gyarló, olykor kevésbé gyarló. Ember, és nem is akarok senki szemében több lenni ennél...

betegség

Fura, szokatlan napom volt tegnap. A hányingerem egész nap nem múlt, a fejfájásnak is csak este 10 körül lett vége, de addigra már órák óta rázott a hideg, lett egy kis hőemelkedésem is, Anyu pedig dícsérgetett, hogy milyen szép fehér vagy:)... Nem szoktam beteg lenni, nem is hiszem, hogy ez az volt, mára nem maradt semmi.

"Az olyan szavak, mint gyógyítás, egészség és terápia nem léteztek az ősi polinéziai nyelvben. Az ősi polinéziaiak számára a gyógyító folyamat a különböző valóságokon való átkelés ismeretét jelentette."
Aki élni akar, az él. Aki meg akar halni, az leül és meghal. A beteg ember döntésképtelen.

nem múlik

se az éktelen fejfájás, se a hányinger, gyógyszert is vettem már be pedig, gyanús, hogy nem is a tegnapi fél sör az oka, hanem bennem van valami kihánynivaló. Pedig jól esett ez a séta, kicsit kiszellőztetni a fejem. Talán hülyén hangzik, de nekem tetszik ez a bkv-sztrájk (kizárólag a személyes élményt, önös érdekeket nézve persze:P). Jól esik, hogy a városban alig van ember, hogy Budapest csendesebb lett, hogy a metrónál nem állnak ott az ellenőrök. És az is, hogy jobban át kell gondolnom, mi az, ami tényleg fontos, ahová tényleg el akarok jutni, és az, hogy sétára vagyok kényszerítve és hosszas várakozásokra, amikor csak úgy van az ember, és nem lohol sehová, nem kattog semmin az agya. Persze nekem könnyű, mert már leszoktam róla, hogy ilyesmiken idegeskedjek, úgy várom a vonatot, mintha meditálnék, engem valahogy nem nagyon zavar, ha keresztülhúzzák a számításaimat, még azon se akadtam ki, mikor elhagytam az összes fontos iratomat másfél héttel a repülőút előtt.

Szóval a külvilági negatív ingerek leszarhatók, cserébe nagyon tudok szenvedni attól, ami belül van és az én saram. Barnával sokat kommunikálunk újabban, ő írta, hogy olyan, mintha az emberben belül egy egész család élne: "van egy gyerek, egy eleven, vad gyerek, aki "kis hülye", ösztönei vezérlik, becsapható, stb. szóval egy tipikus gyerek, kb. ez olyasmi mint az ego. Aztán van egy anya, aki a szívével lát és érez, és gyenge és könnyen elolvad és szeret stb., és befolyásolható az érzelmei által. Aztán van az apa, a rideg észlény, aki tudatos, intelligens, és nagyon szépen tisztán és bölcsen átlát mindent, képes érzelmektől mentesen látni. És ez a három együtt alkotja az ember egészét :) szóval az emberi lét minden aspektusát valahol magunkban hordozzuk, szerintem :)"

Ami pedig nagyon előnytelen meg káros, akár magamra, akár másokra nézve, hogy nincs meg a tudatos választás ezek között, bár tegnap Atti pont azt feszegette, hogy igenis ki lehet azt gyúrni, hogy az ember el tudja különíteni, mit hogyan kezel. Hát, remélem, hogy igaza van... ez lesz most az új projekt.

nyelvelés

Nem nagyon van kedvem blogolni.
Viszont felbuzdultam Zsombort látván, indítottam én is egy nyelvblogot. Az enyém persze sokkal unalmasabb, cikkeket olvasgatok olyan témákban, amik épp érdekelnek, és csak kiírom az ismeretlen szavakat meg a kifejezéseket, amik megtetszenek vagy izgalmasak, vagy amiket jó lenne átteni a passzívból az aktív szókincsbe. (azért jellemző, angolból hány oldalt kellett végigfutnom, hogy összejöjjön feleannyi cucc, mint amennyi németből volt egy oldalon, és ezek közül is egyetlen egy volt csak, amit azért írtam ki, mert nem ismertem, és nem azért, hogy fejbentartsam)
Egyelőre 4 nyelven fut, a szanszkritot még fogalmam sincs, hogy tudnám integrálni, nagyon nehézkes lenne a számtalan ligatúra miatt, bár pont most találtam egy szép gyűjteményt, innen ki lehetne másolni éppen. De melós lenne, meglátjuk...

A blogot jelenleg eluralta a német, de most ez a kívánalmas (azta, tényleg van ilyen szó!), nyelvvizsgára készülök. Átlag napi egy órát foglalkozom egy ideje a némettel. Olvasok is, sajnos épp azt a könyvét kapta meg Anyum az egyik osztályától Coelhónak, amitől kiábrándultam belőle, de egyelőre jó ez, legalább értem is, már magyarul is elég egyszerű, irodalmiatlan nyelvezete volt. Aztán majd jöhet a Végtelen történet:)

Érdekes, alighogy kiszótáraztam egy Bohren-koncertbeszámolót (arról, amin ott voltam), feliratkozott a feedemre, valamint felvett és írt msn-en a szerzősrác, hogy megtisztelő, hogy közzétettem a cikkének a fordítását, vajon mi indíttatott rá - nem értem, a magyar nyelv ismerete nélkül sem jön le, hogy ez csak egy szójegyzék? :-P