vége

A jóhír az, hogy vége. Másfél hónapig lényegében a szenvedés volt. Nem sírós, nem üvöltős, nem dühöngős fájdalmak, csak csendes, tehetetlen, lassú és szomorú reményvesztés. Egy kicsit felborult a rend is, nemcsak a konyhapulton és a szoba szabad tereiben, a szabadidőben is. Írtam néhány buta levelet, nem aludtam ki magam, mert sokáig voltam fent hajnalonta, olykor kissé belebuzultam az edzősdibe vagy az ajándékozásba. Mintha függne itt tőlem bármi is. Nem függ. Nem kell kétségbeesni. Ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni.

Most nem tudom, mi van, de legalább mindent el tudtam mondani őszintén, azt hittem, hogy ez lehetetlen, de Gergővel még ez sem az, figyeltem, hogy pontosan azokat a szavakat használjam, amiket a legjobb barátaimmal beszélgetve és a magamban gondolkodáskor, hogy ne legyen semmi torzulás és semmi finomítás. Mindig meglepődöm, hogy mennyire érti. Mindent ért, ami történik bennem. Azért ez egy nagyon nagy könnyebbség ilyenkor, amikor nehéz szavakat kell kimondani.

Nem döntöttem el semmit. Csak megfigyeltem, ami van - vagy inkább, ami nincs. De nem lehet örökké szenvedni a nemlétező dolgok hiánya miatt. Át kell rajzolni a koordináta-rendszert. Ugyanaz a vektor, ugyanaz az energiaköteg egész máshová visz, ha más az origo. Ha nullából indulunk ki, minden pozitív érték pozitív elmozdulás. De ha a legtisztább szerelmet veszem alapul, mínuszba húz minden, ami nem ehhez a mércéhez igazodik...

Így arra jutottam, sokkal könnyebb nekem a jelen helyzetet úgy viselni, ha Gergőre inkább csak mint közeli barátra gondolok. Így újra értékelni tudom majd az apró gesztusokat, szavakat, szeretet-szikrákat, és nem fogok olyan dolgokat elvárni tőle, amiket nem képes nekem megadni.

Hát így vagyunk most, és a párkapcsolat fogalma által megkövetelt elvárások kiküszöbölésével mintha valóban mindketten egy kicsit felszabadultunk volna, mintha leesett volna az a nagy kő a szívről...

the strength of the unwanted

Az a gyerek, akit nem várnak, és mégis megszületik, nagyon erős.
Lehet, hogy kívülről gyengének tűnik, mert a szeretet nem táplálta, a melegség nem növesztette úgy, de belül nagyon erős. Gondolj bele, úgy milyen könnyű valamit végigcsinálni, ha örülnek minden egyes mozdulatodnak, ha lehetsz másokért is, nem csak magadért, a boldog várakozás és a fejlődés örömének sokszoros oda-vissza megsokszorozódásában fürödve cseperedni... Vagy képzeld el, mennyire könnyű megtenni egy távot, ha a célban örömmel, hívogatón várnak, és milyen nehéz, amikor senki sem vár, sőt tudod, hogy terhes leszel, és annak örülnének, ha nem jönnél... Mert nem igaz, hogy ezt nem tudod, nem érzed. Ezt minden magzat érzi.

És ha azt mondod, hogy márpedig ennek ellenére én jövök csakazértis, lesz, ami lesz, és ha Nektek ez nem tetszik, bekaphatjátok, de én megérdemlem és meg akarom élni az életet, na ehhez a szembeszálláshoz és elhatározáshoz nagyon nagy bátorság kell és erő. És, hogy aztán ezt a 9 hónapot végigcsináld, és a végén kiverekedd magad a világba, amiben ellenségek várnak, és nem tudod, mire számíts, na az egy kemény dolog, egy nagyon nagy dolog szerintem. (legalábbis nekem ez jut eszembe erről).



És pontosan ilyen bátornak kell lennünk a felnőtt életünkben is, hogy magunk mögött tudjunk hagyni minden sérelmet, belénkvert kishitűséget, a belénk égett tanult érzelmi reakciómintákat, béklyókat és gáncsokat, hogy a mások által előre kijelölt utakat el tudjuk hagyni. Hogy tudat alatti szinten megértsük, hogy nem tartozunk a szüleinknek semmivel, nem kell adóznunk semmivel csak azért, mert összehoztak.
Mert a szülőnek sem lenne szabad a gyerekét beültetnie a saját lelke sötét szobáiba, az ő élete is csak egy meghívás, egy példa, egy demonstráció kellene, hogy legyen, amiből feltölthetjük eszköztáraink, és tanulhatunk a tanulságaikból.

Még Jézus is azt mondja, el kell hagyni az apát és az anyát. Mert csak én vagyok az, aki eljuthat Istenhez. Abból nem lesz találkozás, ha csak a formáimat, a belém kódolt programokat viszem a színe elé. Abban a megnyílásban egyedül kell lenni. Teljesen egyedül.

És ugyanígy van ez az emberi kapcsolataimban, találkozásaimban is, különben belül még mindig a szüleim fognak egymással találkozni ebben a találkozásban, és esélyem sincs meglátni, hogy velem itt és most valami egészen más, merőben új dolog történik.

nesze tavasz

Tavasz van, úgy tűnik, ez már visszafordíthatatlan, és különös módon szomorú vagyok. Valahol mindig sajnálom, amikor elmúlik a tél, tavasszal már hiányzik a hó, és nyáron már rengeteget gondolok arra, hogy mennyit kell még várnom, nagyon szoktam kívánni. És most máris visszasírom ezt a kemény telet. Már pont kezdtem hozzászokni, azaz adaptálódni amolyan startrekkesen, belekényelmesedni és egyre jobban érezni benne magam. Pontosan két héttel ezelőtt mínusz huszonhárom fok volt éjjel, ma meg egy szál naciban-egy szál pulcsiban bicóztam el edzésre délután. Lehet, hogy volt néhány pillanat, amikor igencsak zavart, hogy a szélkönnyeim kifagyasztják az arcomból a szemeimet, de valahogy az egész mégiscsak nagyon emberi volt. Hát most már mivel küzdjünk meg, mit győzzünk le, minek hányjunk fittyet ezek után?! Hova lett a hosszantartó mínusz, a sokcentis havak miért olvadnak tova a semmibe, hééé, miért veszitek el a jó kis játékomat??

vendég vagyok

Mindig vendég vagyok. Vendég vagyok a másik életében, világában, házában. Soha nem viselkedhetek úgy, mintha az az enyém lenne. Ha meghív vacsorára, elfogadhatom. Ha körbevezet, érdeklődéssel nézhetek körül. Ha bármivel megkínál vagy bármit felajánl nekem, örömmel igent mondhatok. Ha marasztal éjszakára, élhetek a lehetőséggel. De soha nem az én házam, az én ágyam, az én vacsorám.
És lehet, hogy éppen úgy dönt, hogy betekintést nyerhetek a lelke egy rejtett szegletébe - de soha nem dörömbölhetek, nem kérhetem számon, nem törhetek be oda. És én se ragadhatom meg őt, és ültethetem be az életem / házam olyan szobáiba, ahová ő nem akar betérni.

Minden ajtónyitás egy meghívás csupán. Minden egyes beljebb invitáció megtiszteltetés. Nem magától értetődő dolog. És ezt nagyon észben kell tartani az emberi kapcsolatoknál, nagyon figyelni kell, hogy ne legyek tolvaj, hogy soha ne akarjak elvenni (vagy elvárni, más szóval) olyasmit, amit a másik nem a tiszta szívéből ad.

note to myself

There are holes in me you see. Holes of the present that distort my perception, my motives, my connections to other people. All I look for, all I first perceive is how they fit these holes.

I want to empty completely.
To empty so that I could be filled with anything - of any shape, of any quality.
To know myself more so that I could clearly distinguish the holes that are my needs from the holes that are my scars.
Only than can I really meet, see or love any other person.

Hogyan érd el csoportos órán is az edző kitüntetett figyelmét?

Biztos van más módszer is rá, én a következővel éltem:
1, ülj be mellé egy szál bugyiban a szaunába
2, mutasd meg a futár lábadat

Természetesen mindez cseppet sem volt szándékos, ez egy női fitnesz stúdió, ahová csak lányok járnak, én lefoglaltam egy félórás szauna időpontot, előttem pont az edző volt bent, és nem akart még kijönni, végtére is, a szauna négyszemélyes. Én kérdezni kezdtem a hot ironról, ő pedig egyből megjegyezte, hogy látta, milyen feszes lábam van, és kérte, hogy feszítsem meg az izmaim. Azt mondta, nagyobb lábam van mint neki, és a durva az, hogy nem viccelt, mert megfeszítette ő is, és tényleg. Pff..
Úgyhogy a szokásos kezdő 5 kilós súlyok helyett egyből 20 kilóval kezdtük a lábas részeket (szerintem kevés volt). A felsőtesten persze van még sok minden csiszolni való, ott maradtunk az 5 kilónál. Alapvetően tetszett az óra, nekemvaló volt, ő folyamatosan figyelte és korrigálta a tartásomat és a mozgásomat (csak az enyémet:P, mint egy személyi edző), és igazából önfegyelmem tökre van, hogy a súlyzós gyakorlatokat végigcsináljam, elrontani meg nem nagyon tudom, ellenben az aerobicos ugrabugrával, ami mindig ritmusra és koreográfiára megy. Jólesett, na. Annyira, hogy egyből jelentkeztem a holnap 7:40-kor kezdődő hot ironra is, meg utána a szaunába - amit a holnapi edzővel, azt hiszem, szívesebben osztanék meg, lévén, hogy lány. :)

say it loud

Elmentem november végén egy elvonulásra, mert úgy éreztem, túl sok a stressz, a rohanás, nem hagyok időt magamnak lazítani, ellazulni, csak a munka van és az ezzel járó kiszámíthatatlanság, kaotikusan érkező felelősségek, túlfeszítettség. Sok volt. Pihenni akartam egy kicsit. Meditálgatós, csendes elvonulásra vágytam, ahol pihenhetek egy kicsit, és visszatalálhatok a békémhez, a csöndemhez. Ami szembejött, az egy "Elvonulás--Mély önismereti csoport" elnevezésű dolog, fókuszban a diád technikával*, amiről annyit árult el a meghívó, hogy egy zen meditációs technika.

Aztán egészen másnak tűnt. De most nem is akarok a folyamatba magába belemenni, hogy mi hogyan történt. A lényeg, hogy ez egy kommunikációs és kontemplációs gyakorlat egyszerre, amiben semmi más dolgod nincs, mint hogy 1. a beszélő szerepében: a lehető legtisztábban azonosítsd a Mester kérdései kapcsán felmerülő érzéseid és gondolataid, és ezeket a lehető legőszintébben, legtisztábban próbáld meg kifejezni szóban 2. a hallgató szerepében semmi mást ne tégy, mint hallgass, teljes elfogadással, ítélkezés és arcod legkisebb rándulása nélkül, de mégis teljes figyelemmel - így adsz befogadó, segítő teret a valóban őszinte megnyilatkozásra. A kérdések persze nem egyszerűek, volt közte félelmeket, kényesebb kérdéseket feszegető is, alapvetően a különböző csakrákhoz tartozó blokkok oldását segítő kérdéseken mentünk végig, és szép lassan, lépésről lépésre eljutottunk odáig, hogy "Ki vagy Te?", illetve, könnyítésképp: "Ki lennél, ha valódi lennél?".

Megdöbbentően jó önismereti módszer. Rengeteg dolgot hozott elő belőlem, amire szinte soha nem gondolok, és mégis ott van. A diádozás felhoz olyan dolgokat, amiket nem tudnál egy szimpla zen meditációban meglátni, akármeddig ülsz ott. Nem tudom, ennek mi az oka. Lehet az az energia, amit a másik folyamatosan ad neked a 100%-os figyelme által, vagy az, hogy ennyire kötött az idő, hogy mindig percek alatt kell egyféle válaszra rálelni? Így sosem süppedsz az ürességbe és nem is akadsz le egy-egy témán? Hogy az agyad helyett így a tudatalattid is dolgozik? Nem tudom, de én magam folyamatosan meglepődtem, hogy mennyiféle válasz jött fel bennem egyazon kérdésre.

A diád-technika alaptétele, hogy amit nem mondunk ki, amit elfojtunk, az bentreked, attól nem tudunk megszabadulni. Ki kell mondani tehát, kertelés és szégyenkezés nélkül, úgy, ahogy van. A "sötét oldalunkat" is, vágyakat, félelmeket. Vállalni kell. És akkor lehet vele szembenézni, akkor lehet megvizsgálni közelebbről, megismerni, megérteni - és végül elhagyni, mert már nincs rá szükségünk. Ezen nem kell erőlködni semmit, ez mindig magától történik meg. Nekünk csak az első lépést kell megtenni: hogy kimondom, tudatosítom, felvállalom. És közben átélem, hogy ez nem baj, hogy így is teljességgel el vagyok fogadva a másik által.

Az érdekes az volt, hogy látszólag semmi világmegváltó dolog nem történt ott az elvonuláson, de belül meg mégis, mégis megváltódott egy 'világ' :) Az a részem, amit elnyomtam mostanában, mert nem volt praktikus, vagy mert féltem, hogy befogadhatatlanul szeretetteljes, vagy mert úgy éreztem, jobb megoldás megtanulni lemondani, mint kifejezni az igényeim, és kérni azt, hogy a vágyaim teljesüljenek. Szóval nagyon felszabadultan jöttem haza, szó szerint. És mintha egy csapásra minden megváltozott volna: az lehettem, aki akartam lenni, már nem görcsöltem, már nem kontrolláltam úgy magam, nem faragtam le az érzéseimből. Még a munkahelyi stressz is eltűnt, pedig a legdurvább, legmelósabb időszak volt mind a Pajtánál, mind a masszázs területén. És mégis csodálatos egy hónap jött, meg merem kockáztatni, hogy életem legjobb hónapja. Sokat találkoztunk, sok időt töltöttünk egymással, és valami szuperül voltunk együtt. Soha jobb volt az együttlét minden perce.

Háromnapos, nyugis vidéki szilveszterezéssel zárult az év, ami szintén sokat jelentett nekem. Sokat jelentett, hogy eljött Gergő, hogy Vele együtt lehettem itt, vele is, és közben mégis a barátaim között, azt csinálván, ami az egyik legjobb dolog az életemben. A máriahalmi biofalun voltunk a kontakt imprósokkal. És a legszebb az egészben (amit persze végig tudtam, hogy így lesz:), hogy végül Gergő is táncolt. De hogy nem akárhogyan! Úgy, mint akinek a vérében van a tánc. Komolyan!! Sokkal jobban táncolt, mint én, aki csak szeretnék táncolni, úgy érzem...

Aztán az újév: két hét nemtalálkozás, amiben igazából nagyon jól éreztem magam egyedül, volt időm nekem is dolgokat végiggondolni, átcsoportosítani, döntést hozni. És nagyon örültem annak, hogy Gergő nem iszik, és pontosan tudtam, hogy az egyedül könnyebb. Szóval minden oké. :)

Aztán elkezdtünk találkozni megint, és onnantól valahogy nem működnek a dolgok. Gondolkoztam is ezen a kimondáson, hogy a fene egye, hogy megírtam a blogomba, hogy milyen jól érzem magam, oszt erre ennek ezzel vége is lett. Na, nyilván nem ezért. De fárasztanak a dolgok, a sok alkalmatlan pillanat, a sok fogfájásos morci, a testi közelség által kínzóvá váló szexhiány, nem tudom, azt hiszem, kezd belőlem fogyni az erő. Várni és várni, mindig csak várni, mindig hinni, hogy majd a legközelebb lesz olyan. De persze nem, mert megint fáj a fog, és még mindig nem gyógyult meg a gyógyulni való. Nem tudom, talán a legjobb lett volna, ha még mindig az egydarabignemtalálkozunk-fázisban lennénk, akkor nem hatott volna ki így a kettőnk kapcsolatára az ő mostani igencsak fájdalmas küzdelme az egészségért. Mert én bírom a nemet is, nemcsak az igent, csak ne ez az igen, de mégsem legyen. Mert úgy minek.

Voltam egyébként egy másik háromnapos cuccon január elején, ahol nagyon sok mindent tanultam. Weightflow workshop. Az egyik ilyen nagyon fontos dolog az volt, hogy "a találkozás legyen minőségi". Mindig legyen minőségi. Ha nem az, akkor inkább ne történjen meg. Most leginkább az a baj, hogy megtörténnek ezek a nem minőségi találkozások. Én meg nem tudom, hogy mit tegyek. Mondjam azt, hogy most inkább egy darabig még nem akarok találkozni? Pont most, amikor meg tudta csinálni, hogy nem ivott egy kortyot se majdnem egy teljes hónapig, most mondjam azt, hogy heló bocs nincs kedvem Veled lenni? Ezzel büntessem? Mintha nem lenne épp elég baja? Mert közben meg nagyon büszke vagyok Rá, és tökre szeretném, ha azt érezné, hogy mellette állok. Jóban-rosszban, de főleg a rosszban, és most eléggé csak a rosszból jut szegénynek...

Na hát így ez van, sajnos kezdek egyre alulmotiváltabb lenni, és zavar, hogy nem tudom, meddig kell még így kitartani - meg persze közben hideg is van, és rettentő mínusz fokok, meg sokcentis hó, és én még mindig biciklis futár vagyok, ilyenkor alapból kevesebb marad a nap végére a testi-lelki erő.

Ja meg a két új szálloda, amivel a munkahelyi káosz és kiszámíthatatlanság kettővel magasabb lépcsőfokra lépett. Csak egy apró sztori: tegnapra azt terveztük, hogy mivel a Héliában vagyok shiften, 7-kor, de legkésőbb 8-kor végzek, vonatra ülök Gergő után, Kertre vagy Gyálra, picit együtt, és vasárnap addig leszünk Gyálon, amíg be nem hívnak, már ha egyáltalán. Kiderült, hogy át kell jönni 6-ra a legújabb 5* hotelbe, ahol - ezt még a főnökeim sem tudták megmondani, hogy - majd egyhuzamban, szünet nélkül négy masszázst kell adnom, amivel szépen pont lekésem a még nem túl késői vonatot, amivel 9-re otthon lehettem volna. A következő egy óra múlva megy. Persze a hóhelyzet miatt fél11-re ért csak Gyálra, a vonaton pedig konkrétan nem volt fűtés, szarrá fagyott kezem-lábam. És fél10 után, amikor a vonat végre elindult, telefonált Géza, hogy másnap reggel 9-kor lesz egy 35 perces masszázsom a Presidentben. Ergo szarráfagyva hazavonatoztam, hogy még ki se aludva reggel 7-kor kelhessek vasárnap, és 2000 Ft-ért megmasszírozhassak egy 300 kilós faszit, aki tökre büdös volt, és nem tudom, hogy tényleg ettől-e, de nagyjából mostanára múlt el az ezután támadt hányingerem. Jó is, mert Gergő közben megfőzte a mézes-mustáros csirkét, és már az illata is nagyon csábító... :)