első nap

Itt ülök a Ramadában (na jó, a masszázságyon fekszem:), és hihetetlenül boldognak érzem magam. Ebben a pillanatban, most. Nem érzem a pénteki fáradtságot (a testem talán igen, ha nagyon figyelek rá, de a lelkem nem érzi), nem zavar, hogy két műszakot nyomok egymás után. Masszázsom előreláthatóan csak fél 8-kor lesz, addig még van majdnem 5 órám. A lejátszóban egy Kövi Szabolcs cédét találtam - A zarándok, most ezt hallgatom. Hogy ez hosszútávon hogy lesz, hogy fogom itt érezni magam, azt nem tudhatom, de ahogy beléptem a birodalmamba, ebbe a hangulatos, szép kis masszázsszobába, úgy éreztem magam, mint akinek megvalósult egy nagy álma.

Talán mert így van? :)


Van nekem egy kis listám, amit egy hónapja írtam - arról, hogy mi mindent fogok majd csinálni abban az időben, amíg nincsen masszázs, de nekem ugye itt kell lennem készenlétben. Ismertek, sejthetitek, milyen dolgok vannak rajta:) Olyasmik például, mint jóga, meditáció, intimtorna, nyelvtanulás, tornagyakorlatok, önmasszázs, csak-úgy-relax az ágyon. Olvasás, levelek írása a ritkán látott barátoknak, új sablonok gyártása Apunak, kortárstánc videók nézése, gyakorlás-tanulás webdesign és flash témakörben, meg egy önbizalomnövelő gyakorlat, amit magamnak találtam ki. És egy kevésbé konkrét fogalom, az "intézkedés" - mert mindig van egy csomó dolog, amit el kell intézni, meg kell csinálni, végig kell gondolni, meg kell válaszolni, stb., és a hétköznapok rohanásában erre bizony nem mindig van idő, néha csak elrepülnek az esték úgy, hogy be sem kapcsoltam a gépet - főleg társaságban, én meg eléggé társasági lény vagyok, szóval ez gyakran megtörténik. Mondjuk a szállodai net itt meglehetősen szórványos (az nem kifejezés, szóval ha véletlen bejön, meg kell nyitni gyorsan minden lapot), de legalább biztos, hogy nem facebookolással fogom tölteni az időm, hanem értelmes dolgokkal, amiket offline is lehet csinálni.

Egyébként ez az egyik dolog, ami miatt nagyon örültem ennek a lehetőségnek - mert tudom magamról, hogy csak úgy, magamtól olyan nehezen veszem rá magam valamire, képtelen vagyok rendszeres tevékenységeket beépíteni az életembe, elköteleződni akármi mellett. Ha van egy szabad estém, mindig valami programot csinálok, áthívok valakit, elmegyek valahová - vagy eldöntöm, hogy csakúgyleszek, lazítok és magammal foglakozom meg olvasok - de akkor megintcsak nem történik a céljaim felé semmi előrelépés. Ha viszont olyan helyen kell lennem, ahonnan nem mozdulhatok vagy ahol nincsenek ott a saját dolgaim, amik elvonják a figyelmemet, akkor baromi jól tudok koncentrálni (ezért van az is, hogy bárki másnál sokkal jobban tudok a gépen dolgozni, mint otthon, függetlenül attól, hogy van-e körülöttem bárki is, vagy épp nincs otthon az illető).

Ahogy megláttam, hogy itt tükör is van (és miután minden apró kellék helyét felderítettem, hiszen sosem jártam még itt), és elindítottam egy kis keleti zenét, ösztönösen hastáncra perdült a testem. Na ez is olyan dolog, amit rettenetesen imádok, de hosszú ideje nincs rá időm és energiám, hogy eljárjak megint tanfolyamra. Amikor utoljára jártam Raneehez, és a haladó órák mindig 10 perc önálló, szabad improvizációval kezdődtek, még nem igazán tudtam magammal mit kezdeni, zavarban voltam, szorongtam, bénának éreztem magam (jó, valóban nem is voltam olyan szinten, hiszen a többiek már 3-7 éve tolták), a többieket néztem, hogy ellessek valamit. Most egészen más lenne szerintem. Azóta a kontakt tánc, a drámakör meg a színész workshopok által megtanultam improvizálni, megtanultam bízni a saját mozgásomban és képességeimben, már el tudom magam engedni, hogy az történjen, amihez éppen kedvem van, és bízni tudok abban, hogy az jó.

Ami a masszázst illeti, nem izgulok egyáltalán. A legelső fizetős ajurvédikus masszázsomon már vasárnap túlestem teljesen spontán, terhesmasszázs-betanulás után, amikor még pont ott voltam, bejelentkezett egy meleg páros, akik egyidőben szerettek volna masszázst kapni, én pedig elvállaltam az egyiküket. És nagyon jól éreztem ebben magam.

Na, abba is hagyom a blogírást, és választok valami kedvemre való tennivalót a fenti listáról - elsőként lehet, hogy szimplán csak pihenek egy kicsit:), elvégre nem volt épp könnyű hetem.

sleep deprivation therapy és a futárkodás tánca

Ez egy hatásos módszer, orvosi gyakorlatban is alkalmazzák depressziós betegek gyógyítására. A hatásmechanizmusát részben biokémiai okokkal lehet magyarázni: a szervezet vészhelyzetként értékeli a szituációt, és túlélő üzemmódba kapcsol. Ez azzal jár, hogy a hirtelen életveszélyt jelentő helyzetekhez képest hosszantartó, folyamatos adrenalin-felszabadulás zajlik, és ugyanez érvényes az endorfin és egyéb boldogsághormonok felszabadulására. Ezért van az, hogy az ember pont hogy nem fáradttá és figyelmetlenné, hanem maximálisan éberré válik. Más szavakkal, a legtöbbet igyekszik kihozni magából a szervezet, mert ösztönösen tudja, hogy erre van szükség.

És itt jön a dolog lelki oldala: megtapasztalom azt, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit valaha is hittem magamról. Ez pedig nagyon pozitív megerősítés az énnek. Éppúgy, mint a tavalyi edzőtábor, ahol halálra hajtottak minket a tűző napon, de utána elmondhattuk, hogy megcsináltuk azt, amire eddig soha nem gondoltuk képesnek magunkat.

Ja és még egy dolog, ami szintén a hormonális folyamatokban gyökerezik: megszűnik minden félelem. Ez egy eléggé hűűű. Nagyon jó érzés. Főleg, hogy engem a félelem mostanában eléggé eluralt, féltem attól, hogy kialvatlan, fáradt, figyelmetlen leszek, és hogy ebben az állapotban mi minden történhet velem (főleg a két baleset után). Ezért aztán sokkal nehézkesebb, szorongásosabb lett minden utcai szituáció. Nagyon ingerlékeny voltam, és inkább óvatos, tehát lassú. Most viszont újra hasítottam, mint az elején, sőt azt hiszem, soha nem voltam még ennyire topon, mint ezen a napon. Olyan kereszteződésekben mentem át a piroson, ahol eddig eszembe sem jutott, hogy lehetne, most pedig nem is gondolkodtam rajta, nem is hoztam döntést, egyszerűen _éreztem_ az utat, az autósokat, a világot, a mindent, és szinte csak azt vettem észre, hogy már az út túloldalán vagyok.

Még ősszel akartam egyszer írni a tánc és a futárkodás hasonlóságairól, hogy milyen az, amikor teljesen el tudod engedni magad, és minden mozdulatod iszonyú könnyed, kecses, szép és szinte magától történik, nem kell semmire direkt figyelned, mert mindent érzel, ami körülötted és veled történik. És a futárkodás is pontosan ebben az állapotban a legszebb, amikor tánccá válik: gyorsan suhansz, mindig jó helyen vagy és mindennel képben vagy, de ez mégsem igényel extra figyelmet és energiát. Amikor már csak azt érzed, hogy "táncolsz", hogy nem erőlködsz és nem koncentrálsz semmire, csak suhansz sebesen vagy pördülsz az ívekkel a térben, és az egész világ pontosan ugyanabban a ritmusban áll és mozog, amiben Te is vagy. Nem vagy különálló, hanem feloldódsz a Téged körülvevő világban.

Ja igen, azért írtam le most ezeket a gondolatokat és megfigyeléseket, mert a tegnapelőtti napomat úgy csináltam végig, hogy nem aludtam egyetlen percet sem, és a várakozásaimmal szöges ellentétben nem egy nyűgös, szomorú, figyelmetlen munkaerő voltam, hanem az idei év legjobb futárnapját éltem át, egész nap energikusan raktam, és úgy élveztem, mint az első mézeshetekben. Minden napra egy szakítást, és én leszek a legjobb futár a világon! ;)

(nyilván, nem ilyen vidám az általános helyzet, de a humor és az önirónia előbbre visz, mint a múlt felett való siránkozás, az érzelmek fájdalmas megéléséből és a szép emlékek idézgetéséből pedig nem lesz érdekes blogbejegyzés, épp elég belőlük annyi, ami jelenleg elkerülhetetlen)

majd legközelebb...

Csinálod, mert csinálni kell, ahogy mindenki más is csinálja, próbálsz boldogulni, elintézni, megtenni mindent (ami soha nem sikerülhet, mert a tennivaló mindig több lesz, mint a kapacitásod, és az elvárásaid mindig a lehetőségeid felett húzzák meg a határvonalat). És újabb terveket szősz, hogy hogyan lehetnél még jobb ebben-abban, hogyan tanulhatnál meg és hogyan tehetnél még több mindent, hogyan szerezhetnél több pénzt, hogyan sportolhatnál / hogyan meditálhatnál többet, hogyan rendezhetnéd jobban az életedet, hogyan oszthatnád be jobban az időd...

Aztán egy nap visszanézel és azt látod, hogy az egésznek nem volt semmi értelme, mert itt ülsz egyedül, és már nincs kit megölelni, mert már mindenki elment... hogy mindent csináltál az elmúlt tíz-húsz-harminc évben, csak azt nem, ami igazán jól esett volna, mert soha nem tudtál megállni egy percre, hogy meglásd, ki az, aki ott áll melletted... és soha nem tudtál igazán lazítani, és megengedni magadnak, hogy egy kicsit semmi mással ne foglalkozz, csak azzal, hogy szeress.

Mert az elintézendő dolgok mindig iszonyú fontosak, sürgősek, égetőek maradnak, a munka mindig az ember körmére ég, a karriert építeni kell, különben semmire nem viszi az ember. És megcsináljuk, mert muszáj és mert jók akarunk lenni, mert büszkék akarunk lenni magunkra, és azt akarjuk, hogy mások is büszkék legyenek ránk. És dolgozunk a munkahelyen, hogy tárgyakat vehessünk, és dolgozunk a szabadidőnkben is, hogy tárgyakat hozzunk létre, amikre nincs is szükségünk, vagy legalábbis sokkal kevesebb szükségünk van, mint a szeretésre.

És vannak azok a dolgok, amiket mindig "majd ha lesz rá időm", "majd holnap" vagy "majd jövő héten" fogunk megcsinálni, mert nem sürgősek, és mert nem ellenőrzi, nem bünteti és nem fizeti senki, hogy megtettük-e őket, és nem is tornyosulnak, nem nyugtalanítanak, mert örökké mondhatjuk, hogy "majd legközelebb".

De a végén úgyis rájössz, hogy az egész életnek semmi más értelme nincs, csak az, hogy szeretni tudjuk egymást, hogy ottlegyünk egymásnak, hogy örömet tudjunk okozni és át tudjuk élni, el tudjuk fogadni az örömet az együttlétben.

Amíg lehet - mert csak hisszük, hogy ez az óra nem ketyeg.

Holott semmi sem ketyeg komolyabban, mint az az óra, ami az egyedül töltött, öröm nélküli semmit- vagy valamittevéssel eltékozolt perceinket számolja itt a Földön.

Örökre múlik el minden pillanat. Nincs tiszta lap. Nincs új lehetőség.

A halálban felocsúdunk, mert a halál brutális, hirtelen és durva. Pedig a halál csak a lassú, észrevétlen pusztulásnak a legutolsó láncszeme. A pusztulásnak, amiről nem voltunk hajlandóak tudomást venni, pedig ebben a percben is zajlik, amíg a gép előtt ülsz, és engem olvasol, ahelyett, hogy Vele lennél; a pusztulásnak, ami ellen életünk bármelyik percében tehettünk volna, de nem tettünk, mert bár valahol tudtuk, hogy fontos, mindig holnapra szántuk azt a pillanatot, amelyikben kifejezzük a szeretetünket.

ez a helyzet

Túlzottan nem izgat most a blogírás, de kivételesen van időm egy kis helyzetjelentést írni. A múltkori témát persze egyből megbeszéltük, és kiderült, hogy az igényeink nem is igazán különböznek, inkább az esti szabadidő az, amit ő egyelőre nem engedhet meg annyiszor magának, mert még mindig és folyamatosan rengeteg munka van a másik házon. De most már van kulcsom, és bármikor idejöhetek, akkor is, amikor ő még nincs itt, és élvezhetem a nyugit és a csendet. Ebben a hosszantartó, praktikus belvárosi létben szinte el is felejtkeztem róla, mennyire fontos ez nekem. Imádok Rákoskerten lenni, kiülni bármitcsinálni a kertbe, tök szuper, hogy kint is lehet a gépen dolgozni, már ez maga hihetetlenül inspirál. Egyébként most is a kertből írok, csak itt Gyálon, ahol egy kicsit nehézkesebb, mert az én laptopom nem nagyon bírja töltő nélkül, így most öcsém szobájának ablakán lóg ki a kábel.

Közben meg az volt, hogy felmondtam a Pajtánál, hogy főállású masszőr legyek és ne legyek ilyen konstans fáradt - aztán mégsem olyan feltételekkel alkalmaztak volna, mint amiről az elején szó volt, heti két napból meg nem lehet megélni, így aztán 4 nap szünet után visszamentem a Pajtához, és gond nélkül visszavettek. Ez a négy nap munkanélküliség viszont sok mindent tanított, főként saját magamról, nagyon örülök, hogy keresztülmentem rajta.

Nem tudom elviselni, ha nincsen munkám. Azt hiszem, előbb mennék le egy bányába robotolni, minthogy társadalmilag teljesen értéktelen, kereset nélküli vagy alig-kereső ember legyek. Már nem tudnám megtenni, már egészen furcsa, hogy volt az OKJ után egy ilyen hosszú, csak ímmel-ámmal fusizós, tengődős-lengődős időszak. És ez nem a pénzről szól. A milliomosoknak is szükségük van egy rendes munkára, hogy ne golyózzanak be - szólnak a tanulmányok. Ha más nem, akkor charity work, önkéntesség, de valami kell, ami célt, ami értelmet ad.

A másik dolog, hogy kicsit ráláttam kívülről arra, ami lettem. Sokat változtam, mióta biciklis futárként dolgozom, és nem igazán pozitív irányba. Igen, megtanultam bizonyos dolgok értékét, jobban illeszkedem a világba, kevésbé vagyok álmodozó, mint régen. De sok a negatív mellékhatás. A munkámmal járó stressz, az állandó, erőteljes fizikai és szellemi igénybevétel egészen kimerültté tett, lecsapolt. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Sosem voltam például hisztis, hagytam, hogy mindenki azt csináljon, amit akar, nem bántam, ha ilyen-olyan hatások értek. Most nagyon érzékeny vagyok bizonyos dolgokra, amiből az első, hogy hagyjanak aludni. A két baleset megtanított rá, hogy az életem múlik rajta, hogy mennyire vagyok kipihent. Az viszont nem jó, hogy minden egyes nap rettegnem kell a kialvatlanságtól, mert annál nehezebben megy visszaaludni, minél fontosabb, hogy megtörténjen. Szóval ez most egy nagy para, és igazából sehol nem tudok olyan jól aludni, mint az ex-albérletemben, sötétben, csendben, egyedül. Néha gondolok rá, hogy bérelnem kéne továbbra is, csak hogy ott aludhassak, de ez persze hülyeség, meg úgyis annyira szeretek Gergőnél lenni, Kerten... Kár, hogy az éjszakai alvás céljából bérelhető sötét- és süketkamrákat  még nem találták fel (ha már ilyen van). Bár lehet, hogy a japánok kvázi feltalálták, de nekem azért komplexebb szükségleteim vannak. Hogy legyen benne mindig friss, tiszta levegő, és (legalábbis a lefekvés pillanatában) legyen benne valami melegséges szeretni- meg ölelgetnivaló:), aki ellenben csöndben van éjszaka, és nem mozgolódik. Most ahogy nézem, asszem leírtam az alvómaci tökéletes definícióját, lehet, hogy be kéne szereznem egyet? :)

Ma bekísértem Apámat a dokihoz, mert félt, hogy nem emlékszik, és nem fog tudni válaszolni az esetleges kérdésekre. Összeszedtünk 1996-tól kezdve minden leletet, és elkezdtük intézni a rokkanttá nyilvánítását. Munkaviszonya nincsen, de az orvos szerint valami segélyt így is igényelhetünk, mert a rokkantság mértéke el fogja érni az 50%-ot. Apukám ennek ellenére nincs rossz lelkiállapotban, viccelődve mondja: "most már csak félember leszek"...

balanszíring

Kényes egy dolog ez. Mert hát nem egyszerű két külön ember sajátos vágyait egymáshoz illően összehangolni. Lehet, hogy túl gyorsan térek most a tárgya, ahelyett, hogy írnék mondjuk a forgatásról, ami reggel fél hattól este fél hatig zajlott ma az erdőben, vagy arról, hogy ellátogattam a régi zencsoportomba meditálni, és milyen jól esett. Egy blogban ez nyilván érdekesebb lenne, de nekem most nem ezen jár az agyam, mert ez már megtörtént, és nincs vele gond.

Barna mondta régen, hogy volt egy csaja, akivel csak hétvégente tudtak találkozni, és tök kikészült tőle, mert olyan volt ez neki, mintha távkapcsolatban lenne: épphogy összemelegedtek és nagyon-nagyon jó lett, máris el kellett válni, akkor tökre hiányzott a nő, aztán egy hét alatt szép lassan "leszokott" róla, és mire újra találkoztak, már nem vágyott rá úgy, de aztán megint összemelegedtek és megint nagyon jó lett, de megint jött egyből a kényszerű leválás... és egy kicsit ki kellett belőle szeretnie ahhoz, hogy el tudja viselni a hiányát, de mikor vele volt, újra és újra beleszeretett. És ezt az állandó ki-be-szeretést ő nem nagyon bírta érzelmileg, inkább szakított a csajjal.

Ez persze a könnyebb megoldás, és nem is azért hoztam fel ezt a példát, mintha nálunk is ilyen súlyos lenne a hélyzet. Szerintem nagyjából egyforma igényünk van egymás társaságára, nagyjából ugyanannyi időt szeretnénk együtt és ugyanannyit külön (barátokkal, családdal, munkálkodással, másféle kikapcsolódással) tölteni, egyedül az időzítéssel van a baj. Úgy látom, neki leginkább az egy-nap-együtt - egy-nap-egyedül váltakozó felállásra van igénye, én meg ettől eléggé kikészülök a fenti okok miatt - már épp nagyon kurvajó, már nagyon belelazultam, beleéltem, beleszerettem magam, aztán másnap szétfele, amit nagyon nehéz nem elutasításként megélnem, mert bennem a kontinuitás felé él a vágy, szeretném még, ami olyan nagyon jó volt. Ez nem jelenti, hogy mindig együtt akarnék lenni vele, mert a szerelemmel ugyanúgy eltelik az ember, mint az étellel (ugyebár a túl sok kedvenc süti az már émelyítő, ellenben mértékkel fogyasztva a legfinomabb, legkívánatosabb étek). Szóval, nekem az ideális nagyjából az lenne, ha fél hetet együtt, fél hetet külön töltenénk, akkor lenne idő megnyugodni az együttlétben, feloldódni a szerelemben és a be is teljesülő vágyban, aztán szép lassan engedni egymást el, úgy, hogy nincs hiány, úgy, ahogy nem fáj, mert épp annyi idő ez, amin túlmenően talán már sok is kicsit, mert pár nap után már vágyni kezdünk az egyedül vagy máshol-létre, már megteltünk az éltető szerelemtől. És a pár nap külön-elteltével ismét lehet egymásra szenvedéllyel, jólesően várni. Nem kell erővel elszakadni, és akarattal, önfegyelemmel "leszokni" egymásról (nekem most ez ilyen), és nem kell aztán túl hamar újra megpróbálni "visszaszokni" (ismét beleengedni magam, ismét bízni a szerelemben), akkor, amikor épp hogy sikerült leszoknom végre egy kicsit. Mert akkor az ember egy kicsit tényleg érzéketlenebb szakaszba ér, és felszámolja a vágyait egy időre - ami nem is baj, mert egy csomó dolog az életben ezt kívánja meg ahhoz, hogy elboldoguljunk vele. Nekem túl gyors ez az egynapos váltás, nekem hosszabb szakaszaim vannak, bennem lassabban zajlanak az érzelmi folyamatok. Ez most egy nagy összevisszaság nekem, amiben se a jóféle (a jövőt boldogan váró) vágyaknak, se a boldog megnyugvásnak nincs igazán helye, max a vágyak kínzó fajtájának, ami a jelenbéli hiányból ered.

És persze, ezt most Vele szerettem volna elsősorban megbeszélni, csak nem nagyon sikerül rá lehetőséget keríteni egy ideje. Talán épp ebből a helyzetből adódóan, valahol elakadt egy-két napja a kommunikáció... De tulajdonképpen örülök annak, hogy most így összeszedtem tisztán, érthetően, hogy mit és miért érzek, mert nem biztos, hogy ilyen objektíven el tudtam volna szemtől szembe mondani.

just perfect

Motorral jöttünk ma haza, a kertben előbújtak a fehér ibolyák, a kandallóban almafa lobog, mindjárt érkezik hozzánk egy ukrajnai motoros couchsurfer párocska, a Kedves épp szeleteli a húst, én meg összeraktam a bakelitlejátszót a hangfalakkal, de azért előtte még örömködve meghallgatom a kedvenc Eleven Hold-számom...

http://www.youtube.com/watch?v=7twl0bA-Lpw