hardcore improvizáció hanggal

 Itt aztán a mélyvízbe dobtak, második nap mindenképp. Az olyasmi bemelegító könnyűségektől, mint az egymás mozgásának kísérése hanggal vagy hangjának kifejezése szimultán mozgással, egészen komplex, több területet megmozgató, minden figyelmet igénybe vévő gyakorlatokig jutottunk el, sokunknak volt szerintem határfeszegető.

A végkifejlet tájékán három nagyon brutál gyakorlat volt szerintem, nemcsak az improvizációs készséget, hanem a megfeszített koncentrációt illetően is. Az egyik az ellentétes mozgás-hang stíluskeverés, a második a táncosokra is reflektáló halandzsa-szinkrontolmács, és végezetül a mikrofonnal megtűzdelt össznépi zenei jazz-színpad, ahol aztán mindenki mindenféle szerepet folyamatosan váltogatott, végig ügyelve, hogy a többi emberrel összhangban maradjon.

Az elsőnél mozgással és énekkel egymással eléggé összeegyeztethetetlen stílusokat kellett felvenni. Táncolj át hiphopos mozgással a terem másik végébe, miközben hangoddal operaáriát imprózol, vagy lépdelj büszke operaénekesként, miközben lágy sanzont énekelsz, tégy úgy, mint egy rockzenész, miközben reppelsz, ésatöbbi. Már ez is izzasztó volt:)

A második gyakorlathoz a halandzsanyelven való folyékony, valódi gondolatokat és érzelmeket kifejező beszédtől jutottunk el. A nézőtér elé állított színpad hatszereplős, középen két táncduett, akik a szövegekre reflektálva impróznak, megjelenítik képileg a hallottakat. Egymással ellentétes kétoldalt ül a halandzsát lökő és a halandzsát szinkronban fordító tolmács, akinek feladata a másik halandzsájára úgy ráhangolódni, hogy minél hitelesebben érezzen rá valamiféle értelmes, összefüggő fordításra. Az már, hogy a fordító és a táncosok közt is micsoda összhang alakul ki, magától történik szinte, oda-vissza inspirálják és ihletik egymást. Az egyik csaj nagyon, nagyon durván tolta ezt a szinkrontolmács dolgot, annyira összefüggő és vicces dolgokat mondott, hogy az egész nézőtér hahotázásban tört ki. Ez már teljesen olyan volt egyébként, mint egy igazi, összefüggő előadás, vagy olyan, mint egy dokumentumfilm a televízióban, ahol a látvány illusztrálja az audiális információt.

A jazzszínpad nekem merőben új élmény volt, ijesztő az, hogy zenét gyártani csak úgy minden készültség nélkül, on the spot. És durva átélni, hogy mennyire lehetséges. Bemelegítésként páros munka, mindenkettőnknek egyetlen saját mondata van, amit akárhogy énekelve ismételgethet. Te vagy az alap, aki a ritmust tolja az egész alá, te meg a szólóénekes vagy, ereszd ki merészen a hangod! Megismerni a zenében a szünetek szükségességét és játékosságát, itt van tere a spontán stílus- és szerepváltásoknak is. Ha az egyik szólózásra vált, a másiknak át kell vennie az alap szerepét. Verával voltam párban, és szólista szerepben tök bénának éreztem magam, aztán kiderült, ő mennyire nagyon élvezte, számára a jazzduónk volt a két napban az egyik legnagyobb élmény. Aztán egyre több szereplő, egyre nehezebb a váltás és a "zenekar" összehangolása... Már négy énekes van, a mikrofonos pedig a teremben körbe-körbe rohangál, a szólista olyan hangosan kell, hogy énekeljen, amilyen messze a mikrofon. (ez meg a riporteres játék belekombinálása, amikor hangerővel és hangmagassággal kísérletezgettünk: úgy beszélj, amilyen messze van a másik, s olyan hangmagassággal, amilyen magasságban a központját látod). A többiek természetesen tánccal kísérik közben, és időnként fel-felváltják az énekeseket szerepükből.

Ezernyi más érdekes gyakorlat volt még ezeken kívül, nem is tudom, hogy tudott mindez két napba beleférni. Karmester irányít kórust, előhúz s elhalkít egy-egy szólistát. Duóban, majd trióban táncolva asszociációs játék, a folyamatos szellemi készültségben mennyivel nehezebb a mozgásban az összhangra figyelni! Mindenki egyszerre énekli vagy mondja a magáét-játékok, és hogy milyen durva érzés fizikailag is, energetikailag is egy ilyen szoros kör közepébe csukott szemmel, csendben fülelve beállni. Figyelem magam, ha mindenki beszél, akkor úgy érzem, senki sem hallja, amit mondok, bármit elmondhatok. El is mondom, ami bennem van, kihasználom ezt a remek, épp jókor adódó alkalmat (baráttalanság-tünetkezelési terápia:) ) Észreveszem, hogy ösztönösen monotonná válik ennek érdekében a hangom, nehogy valaki odafigyeljen. Korrigálok, hangsúlyozok. Vagy arra figyelni, hogy tényleg konkrét gondolatok lebegjenek benned, miközben halandzsázol, hiszen a semmit könnyű összevissza, bárhogyan kifejezni, a koncepcionális tartalmat mennyivel nehezebb! Sok apró feladat, sok apró belső munka áll a végére össze valami komplex produkcióvá.


A térben, a mozgásban már olyan otthonosan érzem magam, azt hiszem, nem jelent különösebb kihívást rögtönözni és mások előtt szerepelni, az intenzív kurzusok is főként technikailag rejtenek már inkább fejlődési lehetőséget. Ezt a workshopot viszont enyhe félelemmel vegyes izgalommal vártam. Na jó, valljuk be, be voltam tojva nem kicsit... :)

De nagyon megszerettem a (korábban utált) hangomat a végére, otthonosabb lett ez is most már... És leomlott az a régi, még iskolaidőkben berögzült önkép, hogy ha odafigyelnek rám, leblokkolok és nem tudok megszólalni, nem tudok rögtönözni, ügyesen megnyilvánulni szóban.

Várom a folytatást, rettenetesen imádtam! Életem legdurvább, kihívásokkal teli workshopja volt:)