először újra

Eltelt egy év, majdnem egy év, és most csapott meg először újra az az illat, a Te késő őszi illatod, amit soha máskor nem lehet érezni - és igen, nem lehet semmit sem ki- és elkerülni, fel kell dolgozni ezt az egészet együtt is, nem csak nekem, ahogy EGY-ütt is teremtettük, még egyszer szembe kell nézni a fájdalmunkkal és siratni és siratni és siratni kell -; benne van ebben az illatban minden kínlódásom és minden gyötrődésem, és benne van az első bolondul szerelmes percek csiklandozó, émelyítően édes lágysága is - de most még nagyon fáj érezni újra, de most még nagyon fáj újra érezni..

fától az erdőt

Az elmúlt fél év (és hozzá ez a tíz egyedül töltött nap) egy fontos dologra ébresztett rá: ha túl közelről nézzük egymást, ha mi magunk túlságosan érintettek vagyunk, a másikban csak az apró hibákat fogjuk észrevenni - mindazt, amire a másik nem képes még, amin szerintünk dolgoznia kéne, hogy azt kaphassuk tőle, amit várunk. Egy kisfiút látunk, akire nem tudunk felnézni.
De ha távolabb megyünk, ismét láthatjuk a hatalmasságát, látjuk, hogy mennyi mindenre képes, mennyit változik, mennyi mindent véghezvisz - és a kapcsolatunkba visszaköltözhet a tisztelet. Újra Férfiként tudunk rá tekinteni.

Ezt próbáltam Zsuzskának egy bő hete elmagyarázni, valahogy akkor fogalmazódott meg bennem az egész. Ha túl közel lépsz, könnyen megfojthatod a másik ember iránti tiszteleted, lealacsonyítod őt önmagad előtt. Ezt szánjuk annak, aki szeretünk? Ilyenkor abba kell hagyni a követelőzést, a sírást, az ítélkezést. Nem is tehetnénk a másikkal ennél rosszabbat. Ilyenkor hátra kell egyet lépni, és el kell engedni mindazt, amivel fájdalmat okozunk önmagunknak. Ha szeretem, akkor fontos nekem, hogy Férfinak érezze magát, fontos nekem, hogy ne érezze azt, hogy ő nem elég. És ha a szívemben meg akarom őrizni a szerelem ritka kincsét, akkor saját magamért is fontos, hogy tisztán, önmagában tudjam őt látni, és nem az elvárásaim torz tükrében.

"A párkapcsolat nem kölcsönös függés, hanem egymás kölcsönös felszabadítása." Erről szól ez az egész. Örömöt lelni mindabban, aminek örül a másik, ami a másikat teljesebbé teszi, mindabban, amiből tanulhat, ami által önmagáról új dolgokat tapasztalhat meg. Bízni, istenem, bízni abban, akit szeretünk!! Bízni az ő saját erejében, bölcsességében, tanulásában. Ha bízunk benne, akkor bátran engedjük a másikat hibázni, akkor meg tudjuk neki engedni azt is, hogy eltévedjen, nem akarjuk szüntelenül fogni a kezét. Meg kell értenünk, hogy senkit, az égvilágon senkit nem kezelhetünk a szerető féltés nevében állandó felügyeletre ítéltetett fogyatékosként (a gyerekeinket pláne nem...) Épp ellenkezőleg. Bíznunk kell abban, hogy fel tud jutni, fel fog jutni egyedül még a Himalája legmagasabb csúcsára is.

először magadnak

A fél cipőd még mindig az ajtóm küszöbén belül időz. Ki kéne tessékelnem Téged.

A vágyak véget vetnek a gyógyításnak. Jól játszod új szereped, nagy az önfegyelmed - de nem tudsz velem lenni vágytalanul. You mistake this for a friendship.

I seek deep self-nourishment. For me and for you, for each and every one in my life. Néha közeg tud lenni a másik. Tér, ami tart. Katalizátor. Fény, ami megvilágítja az elrejtett kincset.

Ahogy Te segítesz - minden adandó alkalommal -, ahogy Te gondoskodsz, ahogy Te táplálsz, nem gyarapít, nem engem táplál: a kötődést táplálja, a hálát, a ragaszkodást. Tárgyak, idők, szívességek oda-vissza csereberéje. Egymás kinőtt ruháit, szabad energiáit, leszakadt alkat- és életrészeit hordjuk. A családom akarsz lenni. Erős család, biztos család. A kéz, amibe kapaszkodhatok. Etetsz, ellátsz, megmentesz és elszöktetsz, elfogadsz és elfogadsz tőlem, meghallgatsz, beszámolsz mindenről, mintha nekem gyónnál, és kimondod, amit régen, súllyal szinte soha nem mertél. Rakod és rakod és rakod a téglát, amiből fölépül ez az átláthatatlan, kusza birodalom, a birodalom, amit már régóta bontani kéne, a már meglévő romokat el kéne hordani, elégetni vagy beépíteni valami újba. Te magad sem tudod, hogy miben reménykedsz. Hogy miért nem tudtál még soha, soha senkit sem elengedni.

Talán ha egyszer, egyszer igazán megérintenél valakit, talán ha egyszer igazán hagynád, hogy megérintsenek.
Úgy, ahogy az anyád soha nem ölelt még. Úgy, ahogy az apád soha nem volt még jelen Veled.

Legjobb, ha először magadnak csinálod.
Ha lelassulsz, ha kikapcsolod egy kicsit az esti pornófilmeket.
Míg nem átélő, csak szemlélő vagy, míg nem gyökerezel önnön érzéseidben mélyen, addig még félálomban lebegsz, félig fájsz és félig élsz, nem vagy boldog, csak boldogulsz.
Kétfelé vezet az út, de Te egyik utat sem ismered még, nem valódi a választásod. Amíg bent vagy, kifelé lóg a lábad, kintről visszamarad a cipőd sarka. Nem mész el, mert még nem kaptad meg, amit keresel. Nem tudod, mire vársz, ezért nincsen maradásod. Míg nem vagy önmagaddal kapcsolatban, míg nem néztél a félelmeid és a vágyaid mélyére, míg nem kötelezted el magad saját magad jólléte mellett, addig csak itt-és-most létezel, addig spirituális gyakorlat számunkra ez a küszöbön állásod.
Ki kéne tessékelnem Téged.
De hogy is tudnál elköszönni, ha nem történt még meg a találkozás?

what I call love

Az én jó szándékomról nem is beszélve...

Amit tilos

A mai napig végtelenül lenyűgöz Feldmár. Mindeddig senki mással nem találkoztam, aki a szeretetet és az ítéletmentes elfogadást ilyen mesteri szinten tudta volna - nem bemutatni, leírni, definiálni, nem - hanem gyakorolni.
Azt mondta, terápiás munkájának sikere abban áll: úgy tud együtt lenni a másikkal, hogy annak soha, egyetlen pillanatra se kelljen szégyellnie magát. Soha, semmilyen körülmények között nem szégyeníti meg, akármit és akárhogyan is tesz.

Mikor ezt olvastam, azt gondoltam, hogy ez egyszerű. Miért is szégyenítenék én meg bárkit is, miért akarnám, hogy elszégyellje magát, és a szégyen pokoli bugyrába, az elkülönültség kínzó tudatállapotába kerüljön (vagy akár azt a közöny vagy a harag védőburkával elkerülve valamiféle merev, halott érzelmi állapotba)?

Nemrég a facebookon keringett egy idézet: nem azért jöttünk, hogy a tökéletes szerelmet/szeretetet, hanem hogy a nagyon emberi szerelmet/szeretetet megéljük. És ez annyi mindenre igaz... Itt lent ezzel küzdünk és ezzel nemküzdünk: ezt élvezzük, ettől menekülünk, ezt hajszoljuk, ezt rettegjük, ebben lelünk titkos örömet. Mindez végtelenül emberi.

Hazudunk, titkolózunk, hízelgünk, letagadunk, megszentségtelenítünk, átverjük, megkerüljük, meglopjuk, megalázzuk, megvezetjük, eláruljuk egymást.

És akit szeretünk, az nem kivétel.
(Sőt. Pont mert szeretjük, még inkább óvjuk, meg akarjuk kímélni attól, hogy átélje, hogy elszenvedje, valójában milyen esendőek, önzőek vagyunk. Nem akarjuk bántani, ezért nem merjük előtte felvállalni gyarló önmagunkat.)

Akit szeretünk, az nem kivétel, sőt.
Ez utóbbit végtelenül nehéz elfogadnom másban, és végtelenül nehéz belátnom önmagamban.
De be kell.

Mert csak akkor nevezhetem szeretetnek, ami a másikkal összeköt, ha még ebben a helyzetben sem fogom megszégyeníteni. A másik engem bármikor átverhet, félrevezethet, kijátszhat, a szemembe hazudhat.
Ez az a pillanat, amikor a szeretet fényére különös gonddal kell vigyázni.

Személyes érintettségem nem irányíthat, nem szíthat haragot, nem kelthet indulatokat bennem. Ha számon kérem, ha megsértődöm, ha eldrámázom, hogy csalódtam benne, ha nem értem, hogy a barátságunk ellenére hogy tehetett ilyet - de akár ha csak szimplán a tudomására hozom, hogy tudok róla: már elvesztem.
Megkíséreltem önmaga előtt és énelőttem megszégyeníteni.

A macskát úgy tanítják a szobatisztaságra, hogy az arcát a rossz helyre pottyantott szarba jól beleütögetik. Nem tanulja meg másból.
Tényleg ezt kéne nekünk is csinálnunk?

Azt gondolom, senki nem nevelhet senkit. Nemcsak joga nincs hozzá, de lehetetlen is.
Az ember önmagát neveli.
Minden más megfélemlítettségen, jutalmat remélő érdekcselekvésen vagy egyszerű tudati társításon, pavlovi reflexen alapul. A más példájából programszerű szokásokat felveszünk, elveket magunkévá teszünk nagyon könnyen. Olykor tanulunk más hibájából, olykor szavait átgondolva belátunk dolgokat - de ember más embert szándékosan nem nevelhet, a gondolkodására, az értékrendjére nem tud akarattal hatni, csak ha az eleve összhangban van a másik belső lényével, tudati és tudatossági szintjével, élettapasztalatával, saját felismeréseivel.

Tilos irányítani, tilos parancsolni, tilos deklarálni a jót s a rosszat, egyáltalán, tilos egy másik emberi lénnyel kapcsolatban bármit is erővel akarni. Tilos akarni, hogy ne titkolózzon, hogy teljesen őszinte legyen, hogy mindenben tiszteljen, hogy hű legyen hozzám.
Tilos akarni, hogy több legyen, mint amik mindannyian vagyunk: ember.

Változás pedig csak akkor jöhet létre, amikor magától beérik.
És mindaddig a másik épp úgy jó, ahogy van, épp úgy szerethető, ahogy van, épp úgy méltó énhozzám, ahogy van, végtelen ember-ségében...

yes, you were once

Egyszer azt mondtad, végigsírtad miattam a tegnap estét - persze tudtam, hogy nem miattam sírtál, Te magad miatt sírtál, az életed miatt sírtál, a hibáid miatt sírtál - a sírásod szebbéválás, valamiféle szebbéválás volt az isten szemében.

Én a 22-e estét sírtam végig ugyanezért, otthon szívszaggatóan feltörve és aztán némán, de elfojthatatlanul munkahelyen a masszázs közben, miattad és nem csak miattad, mindannyiótok miatt, a megtört szentség miatt, az elmúlt csoda miatt.

Ismerem az arcod. Nem akkor voltál boldog, amikor félig még mindig részegen, fülig érő vigyorral érkeztél meg reggel az irodába amolyan ünnepi one night out után, és nem is akkor, amikor velem ültél be egy-egy másik buborékba. A boldogság sokkal több ennél. A boldogság túlível a mindennapok jobbra-balra viharán.

Aki ismer, tudja, hogy mondandód lényege mindig a ki nem mondott szavakban rejlik.
Soha nem mondanád ki, hogy boldog voltál. Az arcod csendjébe van az vésve, a vonásaid földszagú békéjébe, a szemed alatt megülő nyugalomba, a pillantásod fakulni nem tudó fényébe. Meg voltál váltva, istenem, meg voltál váltva, a szemeden látom, azon, hogy nem kellett mosolyognod, nem kellett örülnöd ahhoz, hogy boldognak látsszál, gyönyörű voltál, olyan gyönyörű, amilyennek én sohasem láttalak, amilyen csak az isten közelségében lehet az ember.

they do change

Apám, aki az elmúlt 2-3 év alatt gyökeresen megváltozott - és egy önző, akaratos lelki terroristából egy végtelenül szeretetteli, elfogadó, türelmes, gyengéd emberré vált -, mindig azt mondta, hogy az emberek nem változnak.

A boldogság nem is jött el azonnal. De abban a pillanatban kopogtatni kezdett az ajtómon, hogy ki tudtam lépni abból, ami nem jó nekem. Azóta csak rajtam állt, hogy mennyire tudtam beereszteni és mennyire fordítottam neki hátat.

Nem öröm, boldogság van. Állandó jó. Hogy miért most? Azt hiszem, most váltam képessé arra, hogy el tudjam viselni. Volt egy masszázs szeptemberben, az ötödik Lomi tanfolyam első masszázsa. A masszázs végére megjelent megjelent a szememben egy könnycsepp, a szívemben pedig az a nagyon erős érzés, hogy végre kész vagyok egy olyan Párra, aki valóban szeret, aki megtart, aki vigyáz rám. (az elmúlt három évben valamiért ennek ellentétét kerestem és találtam, még ha másban is hittem eleinte). Hogy végre szeretem ennyire saját magam, hogy ezt hagynám megtörténni.

Tízéves korom körül tudatosodott bennem először, hogy problémám van ezzel. Hogy azt, aki szeret, nem tudom úgy szeretni - nekem azt kell mindig meghódítanom, aki a legelérhetetlenebb. Csak ez elégít ki.
Ha most visszanézek, nonszensznek tűnik a magam részéről ez a Gergő-sztori, és persze mondhatnám, hogy nem tudhattam, hogy így lesz, hogy a közös álmok sohasem válnak majd valóra, mert nem ő álmodta őket, hanem az, akivé válni szeretett volna, amikor még nem ismerte önmagát eléggé. De a tudatalattim biztos, hogy tudta, a lényemnek pontosan erre az élményre volt szüksége, ezt a játszmát akarta végigjátszani. A másik csak egy színész, aki van olyan odaadó, hogy lejátssza az általunk írt szerepeket. Mert ugye annyi függőség van, szeretünk sírni, szeretünk szenvedni, csalódni, kihasználva lenni, szeretjük, ha otthagynak, ha elutasítanak, ha megcsalnak, ha megaláznak minket. Folytonos hazárdjátékban élni, ez a szexi, ez az élvezetes, ez a csábító. A kiszámíthatatlant, a birtokolhatatlant, a felfoghatatlant akarjuk, a megoldhatatlan rejtélyt, a szfinxek szemei alatt elsétálni, tudván a biztos halált, és mégis bízni az utolsó pillanatig, hogy mi leszünk az a bizonyos egyetlen, aki túléli az igaz szíve miatt.

Ha belegondolok, nem is játszottam rosszul, utólag tudtam meg, hogy a második leghosszabb párkapcsolat lettem az életében - igazán előkelő helyezés a gyerekei anyja után. Egy csomószor győzte le saját magát önfegyelemmel, hogy ne törjön ki belőle, hogy megmentse a kapcsolatunkat. Szenvedett, mert úgy érezte, hogy megéri. És főleg változott. Nagyon sokat változott. Őszinte ember lett. Érzékel dolgokat, amiket korábban nem vett észre. Megtanult másképpen adni, megtanult bocsánatot kérni. És még mennyi minden hátravan, ami biztos vagyok benne, hogy egyszer el fog jönni.

Ugrottam, mert nekem viszont most kell élnem - és egyszer csak kiderült, hogy a boldogságot minden szenvedés és meddő küzdelem nélkül is el lehet érni. Nem, dehogy elérni. Beengedni. Megengedni. Üdvözölni. A hála a kulcs. A minden pillanatért, minden apró dologért való hála. Semmit sem készpénznek venni. Mindent észrevenni, értékelni, rácsodálkozni újra és újra.

Semmi sem zökkenőmentes. Terápia az első néhány hónap. Le kell szokni nagyon sok mindenről, ami belém idegződött Gergő mellett. Bízni, rábízni, odaadni, hinni tanulok újra - és mindez egyre könnyebb, ahogy a szerelmünk egyre több sebet begyógyít, ahogy törlődnek a rossz emlékek, és szaporodnak a tiszta lapok.

Nem mondom, hogy soha nem voltam még ilyen boldog. Az élet tele van eksztatikus pillanatokkal, napokkal, hónapokkal. De a jövőmet soha, soha nem láttam még ilyen boldognak, szépnek, reménytelinek. Tele vagyok álmokkal, és tudom, hogy Ő és én együtt fogjuk megvalósítani őket, mert ugyanazt az életet álmodjuk...