homok
öntőforma vagy és én a homok, vidám gyerekként játszik velünk az isten. belédcsurgat, kiborít, felnevet. önfeledten peregnek a szemek.
újabban egyre nedvesebb vagyok. nézd, most már nélküled is tartom a formád. távol mehetsz egészen, ittmarad bennem a mintázatod.
2010. április 12., hétfő
hűség
2010. április 11., vasárnap
áldozat (két variáns egy témára)
hamu
az elfecsérelt idő gyűlik-gyűlik a hamutálban. mégis rágyújtasz újra, mert azt reméled, ebből az izzásból sosem lesz hamu, vagy legalább ez a füst felfelé száll majd és úgy illan el, égésnyom és takarítanivaló nélkül, nem kell majd elnyomni a leégett csikket a végén.
tényleg, most először mintha nem lenne hamu alattad.
hagyom, hogy könnyű légy és ne lásd, hogy az én lelkembe hullott, az fogta fel és óvta meg a zuhanástól gyengéd vákuumsóhajával.
léggömb
egy hófehér léggömb volt a kislány kezében, a fiú felé nyújtotta és azt mondta:
- tessék, elhoztam Neked a súlytalanságot. a Tied.
- komolyan?!:) de hát ez hogy lehet? azt hittem, ilyet már nem is lehet kapni!
- nem volt nehéz megszerezni... csak annyit kellett megígérnem, hogy ezentúl kétszer olyan nehéz leszek. de igazán nem számít, még úgyis olyan kicsi vagyok...
na jó, próbáljuk meg...
cseppek
a taste of honey, minden egyes mosoly, félénk pillantás és elszabaduló rakoncátlan hajtincs egy-egy csepp mézként hullik bele, a tetején csobban egyet: a rádnéző nevetésem ez a csobbanás. arra gondolok, bárcsak olyan lenne ez a pohár, mint a sosem megtelő feneketlen zsák a mesében, a jobb fülemmel egészen közelhajolnék, úgy hallgatnám a csobbanások cirógató selyem hangját, én lennék a visszhang és örökké csak nevetnék velük. de a fejem búbján itt ül a félelem és beesik a bal fülembe, ha túlságosan előre hajolnék: azt súgja, az első csepp, ami túlcsordul, az első kibuggyanó könnycsepp.
naaa lécccci, ne izélj, mondom neki, inkább taníts meg lehörpinteni a tetejéről egy picit!
demonstráció
(idézőjel indul)
* * *
no future
Hát igen a múltat és a jövôt jobb elkerülni. Hát még a hamisításukat. Volt, hogy napokig nem aludtunk annak idején a barátommal, annyira el akartuk kerülni a múltat és a jövôt. Olyan volt, mintha sasszéztunk volna igeidôk között remélve, hogy éles sarkaik nem fogják felkarcolni bôrünket. Mindig csak jelenidôt használtunk, amihez az kellett, hogy folyamatosan cselekedjünk, hogy állandóan csinálva legyen valami. Aztán elájultunk valahol, kialudtuk magunkat, és teleírtunk különbözô naptárakat olyan dolgokkal, amelyek soha nem történtek meg. Aztán ezeket egyre részletesebben és részletesebben elmeséltük egymásnak. Oda-vissza fejlôdött a történet a szájrólszájra pingpongban, amíg tökéletes nem lett, s akkor egyikünk azt mondta: nnna. Akkor menjünk. És akkor mentünk és jött a jelenidô napokon át. A jövô az valahogy hiányzott. Mi voltunk a panksznatded.
* * *
A fehér bogyó a pénz. A kis százszorszépek a hajadban a korona. A hangyák megállnak és megbeszélik, aztán sietnek tovább. A cserebogár félelmetes. Eljutottam az aranyrétegig a homokozóban. Te vagy a feleségem, és ők a gyerekeink. Kilapizom a rizst. A rizsát. Kiszorítós, mint a Petrocelliben. Jöttek értem. Érted mikor jönnek? Nézd, helikopter! Agalút, kalauzbácsi, kalasolok, bélszínrolló, finomfőzelék, eddmegleves, tesi, ének, ruszki, töri, föci. Le vagy lőve, tízig számolsz. A fehér bogyó a golyó.
* * *
Balázs kis dolgokat szeretett. Szerette, amikor a fű megsimogatja a kezét. Bringával átmenni egy locsoló alatt a kánikulában. Ha a kacsakő hetet pattant a vízen. Megnézni egy hídról a lent elmenő hajót, és úgy érezni, hogy a hajó áll és ő halad hátrafelé. Ha sikerült eltalálni, hogy mennyire kell megnyomni a kék nyomós kutat. Levenni a cipőt. Egyensúlyozni a sínen. Balázs szerencsés, hogy ezt mind átélhette mielőtt megölték.
* * *
Arra gondoltam, hogy lesz majd olyan, hogy felöltözök hajléktalannak és elmegyek egy kereszteződéshez és a piroslámpánál megpróbálok minden autóvezetőnek adni egy százast.
* * *
Isten méltatlankodott. Ez egész egyszerűen nevetséges! Ezzel a tájminggal? Egy teljes bolygót hat nap alatt? El se akarta fogadni először, de annyira könyörgött az Univerzum brand menedzsere. Nincs tender, semmi. Ezt a bolygót nekem tíz napon belül prezentálnom kell. Ha ezt jól megcsináljátok, akkor garantálom, hogy a te csapatod kapja a következő két lakható bolygós, három napos rendszert. Azokkal a naplementékkel minden díjat elvisztek Isten! Csak ezt a kis, egyszerű bolygót csináljátok meg nekem. Kis csapat vagytok, de jó a híretek, egy összecsapott meló belefér.
Nem kellett volna rámondani az igent. Inkább legyenek nehéz tendereken megszerzett melók jó tájminggal, mint ez. Hat nap alatt normális esetben egy koncepciót szokták kidolgozni Gábriellel és Luciferrel. Nem csoda, hogy Lucifer még a szokásosnál is gúnyosabban reagált Gábriel összes ötletére. Ami nem jó ebbe a helyzetben, mert Isten észrevette, hogy Gábriel érzékeny fiú. Szakmailag kurvajó, de csupa lélek. Ha elbasszák a kedvét, napokig kurvára használhatatlan!
Lucifer bezzeg az igazi szuperközönyös profi. Bármit megcsinál, tartja a határidőt, minden cuccában van valami ötlet, megbízható. Csak ne cigizne annyit. Lucifer az, aki a kulcspillanatokban mindig képes azt mondani: Najó. Én most elszívok egy cigit. És akkor minden áll.
Na jól van. Szerda van - mondta az Isten. - Két napot már elbasztunk a semmire. Ebéd, ímél, fészbúk, faszom - Gábriel vett egy mély levegőt, mintha mondani akarna valamit, de az Isten megszakította. - Nem érdekel, hogy nem vagy fönt a fészbúkon! Az sem, hogy twitterelni sem vagy hajlandó. Blogoltál bazmeg, mintha még mindig kétezerkettő lenne. Az a helyzet srácok, hogy gyakorlatilag három napunk van. Ebből a bolygóból nem fogunk díjat csinálni, ezt most megmondom. Le kell egyszerűsíteni a dolgot, mert ez egy kurvajó ügyfél. Az Univerzumnál nagyobb cég kurva kevés van, és mostanában népesíti ezeket a kisebb naprendszereket. Meg kell fogni ezeket, és kaphatunk nagyobb cégektől nagyobb cuccokat, de ehhez megbízhatónak kell lenni. Vagyis nem ilyen tekerős, napszemcsis, ájfónos faszoknak, mint egyesek, Lucifer! És nem érdekel, hogy mit akarsz rá mondani! - Az Isten tudta, hogy most be kell keményítenie. - Most be kell keményítenem sajnos. A következőt fogjuk csinálni. Tudom, hogy volt már, de nem érdekel: Jó és rossz. A gonosz kísértése, verzusz a jó szentsége. Szájd báj szájdos anyagok. Fehér és arany az egyik oldalon, fekete és vörös a másikon. Nem akarom ezt a pofát látni Gábriel!
Egyszerű evolúciót kérek, semmi szimbiotikus kavarás. Konzervatív ügyfélnek prezentálunk. Biztonsági vizuálok, csipkés hegyek és fjordok, szimmetrikus jegek alul, fölül. Szép, hosszú folyók, és sok víz. Az mindig bejön. Gyerünk! Én megírom a kőtáblákat, kidolgozom az alapsztorik szkriptjeit, ti meg essetek neki a kidolgozásnak. Ti döntitek el, ki csinálja a jót és ki a rosszat. Én azt mondanám, hogy Lucifernek inkább a jó állna kézre, Gábriel, meg a rosszat csinálhatná, de rátok bízom.
* * *
Aurélnek mindig is a mániája volt, hogy minden kéznél legyen. Valószínűleg kiskorában szokott erre rá, amikor kétségbeesett szülei, nem értvén titkos babanyelvét mindent odaadtak neki, amire rámutatott a szobában. Így került az ágyba a nagypapa ezerkilencszázhetvenhatban egy pártbizottsági vadászaton szerzett vaddisznótrófeája, az összes Rolling Stones bakelit, egy Erika márkájú táskaírógép, a piros papírsárkány, tizenhét maci, három oroszlán, kilenc különböző színű és mintájú gyerektakaró, a narancssárga vasaló - anya féltett kincse -, négy cumi (a reggeli, az esti, a másik reggeli és a piros éjszakai) valamint körülbelül száz matchbox. Ha a fertőzésveszély, illetve a fulladás miatt aggódó szülők ezen tárgyak közül akár egyet is megpróbáltak eltávolítani, Aurél erős, mondhatni fülsértő sírással reagált.
Senki sem értette, hogy képes ennyi tárgyat számon tartani a gyerek. Szélesebb családi körben az volt az általános vélekedés - persze ezt a szülőkkel nem osztották meg -, hogy a gyerek egyenes úton elég hamar a nagy sárga házban fog kikötni. A szülők azt remélték, hogy a tudományos akadémián. Végül egyik sem történt meg.
* * *
A tévénézés olyan, mintha olvasnék egy könyvet, lapoznék egyet és hirtelen egy postaládába dobott színes szart olvasnál legalább kétszer akkora betűkkel, de nem lapozhatsz át rajta, legfeljebb elővehetsz egy másik könyvet.
(idézőjel vége)
émely
Ha nagy leszek, feltalálom a Karácsony Light, illetve Extra Light változatát.
Ha igazán nagy leszek és erôs, akkor pedig teljesen leszokom.
* * *
no future
Hát igen a múltat és a jövôt jobb elkerülni. Hát még a hamisításukat. Volt, hogy napokig nem aludtunk annak idején a barátommal, annyira el akartuk kerülni a múltat és a jövôt. Olyan volt, mintha sasszéztunk volna igeidôk között remélve, hogy éles sarkaik nem fogják felkarcolni bôrünket. Mindig csak jelenidôt használtunk, amihez az kellett, hogy folyamatosan cselekedjünk, hogy állandóan csinálva legyen valami. Aztán elájultunk valahol, kialudtuk magunkat, és teleírtunk különbözô naptárakat olyan dolgokkal, amelyek soha nem történtek meg. Aztán ezeket egyre részletesebben és részletesebben elmeséltük egymásnak. Oda-vissza fejlôdött a történet a szájrólszájra pingpongban, amíg tökéletes nem lett, s akkor egyikünk azt mondta: nnna. Akkor menjünk. És akkor mentünk és jött a jelenidô napokon át. A jövô az valahogy hiányzott. Mi voltunk a panksznatded.
* * *
A fehér bogyó a pénz. A kis százszorszépek a hajadban a korona. A hangyák megállnak és megbeszélik, aztán sietnek tovább. A cserebogár félelmetes. Eljutottam az aranyrétegig a homokozóban. Te vagy a feleségem, és ők a gyerekeink. Kilapizom a rizst. A rizsát. Kiszorítós, mint a Petrocelliben. Jöttek értem. Érted mikor jönnek? Nézd, helikopter! Agalút, kalauzbácsi, kalasolok, bélszínrolló, finomfőzelék, eddmegleves, tesi, ének, ruszki, töri, föci. Le vagy lőve, tízig számolsz. A fehér bogyó a golyó.
* * *
Balázs kis dolgokat szeretett. Szerette, amikor a fű megsimogatja a kezét. Bringával átmenni egy locsoló alatt a kánikulában. Ha a kacsakő hetet pattant a vízen. Megnézni egy hídról a lent elmenő hajót, és úgy érezni, hogy a hajó áll és ő halad hátrafelé. Ha sikerült eltalálni, hogy mennyire kell megnyomni a kék nyomós kutat. Levenni a cipőt. Egyensúlyozni a sínen. Balázs szerencsés, hogy ezt mind átélhette mielőtt megölték.
* * *
Arra gondoltam, hogy lesz majd olyan, hogy felöltözök hajléktalannak és elmegyek egy kereszteződéshez és a piroslámpánál megpróbálok minden autóvezetőnek adni egy százast.
* * *
Isten méltatlankodott. Ez egész egyszerűen nevetséges! Ezzel a tájminggal? Egy teljes bolygót hat nap alatt? El se akarta fogadni először, de annyira könyörgött az Univerzum brand menedzsere. Nincs tender, semmi. Ezt a bolygót nekem tíz napon belül prezentálnom kell. Ha ezt jól megcsináljátok, akkor garantálom, hogy a te csapatod kapja a következő két lakható bolygós, három napos rendszert. Azokkal a naplementékkel minden díjat elvisztek Isten! Csak ezt a kis, egyszerű bolygót csináljátok meg nekem. Kis csapat vagytok, de jó a híretek, egy összecsapott meló belefér.
Nem kellett volna rámondani az igent. Inkább legyenek nehéz tendereken megszerzett melók jó tájminggal, mint ez. Hat nap alatt normális esetben egy koncepciót szokták kidolgozni Gábriellel és Luciferrel. Nem csoda, hogy Lucifer még a szokásosnál is gúnyosabban reagált Gábriel összes ötletére. Ami nem jó ebbe a helyzetben, mert Isten észrevette, hogy Gábriel érzékeny fiú. Szakmailag kurvajó, de csupa lélek. Ha elbasszák a kedvét, napokig kurvára használhatatlan!
Lucifer bezzeg az igazi szuperközönyös profi. Bármit megcsinál, tartja a határidőt, minden cuccában van valami ötlet, megbízható. Csak ne cigizne annyit. Lucifer az, aki a kulcspillanatokban mindig képes azt mondani: Najó. Én most elszívok egy cigit. És akkor minden áll.
Na jól van. Szerda van - mondta az Isten. - Két napot már elbasztunk a semmire. Ebéd, ímél, fészbúk, faszom - Gábriel vett egy mély levegőt, mintha mondani akarna valamit, de az Isten megszakította. - Nem érdekel, hogy nem vagy fönt a fészbúkon! Az sem, hogy twitterelni sem vagy hajlandó. Blogoltál bazmeg, mintha még mindig kétezerkettő lenne. Az a helyzet srácok, hogy gyakorlatilag három napunk van. Ebből a bolygóból nem fogunk díjat csinálni, ezt most megmondom. Le kell egyszerűsíteni a dolgot, mert ez egy kurvajó ügyfél. Az Univerzumnál nagyobb cég kurva kevés van, és mostanában népesíti ezeket a kisebb naprendszereket. Meg kell fogni ezeket, és kaphatunk nagyobb cégektől nagyobb cuccokat, de ehhez megbízhatónak kell lenni. Vagyis nem ilyen tekerős, napszemcsis, ájfónos faszoknak, mint egyesek, Lucifer! És nem érdekel, hogy mit akarsz rá mondani! - Az Isten tudta, hogy most be kell keményítenie. - Most be kell keményítenem sajnos. A következőt fogjuk csinálni. Tudom, hogy volt már, de nem érdekel: Jó és rossz. A gonosz kísértése, verzusz a jó szentsége. Szájd báj szájdos anyagok. Fehér és arany az egyik oldalon, fekete és vörös a másikon. Nem akarom ezt a pofát látni Gábriel!
Egyszerű evolúciót kérek, semmi szimbiotikus kavarás. Konzervatív ügyfélnek prezentálunk. Biztonsági vizuálok, csipkés hegyek és fjordok, szimmetrikus jegek alul, fölül. Szép, hosszú folyók, és sok víz. Az mindig bejön. Gyerünk! Én megírom a kőtáblákat, kidolgozom az alapsztorik szkriptjeit, ti meg essetek neki a kidolgozásnak. Ti döntitek el, ki csinálja a jót és ki a rosszat. Én azt mondanám, hogy Lucifernek inkább a jó állna kézre, Gábriel, meg a rosszat csinálhatná, de rátok bízom.
* * *
Aurélnek mindig is a mániája volt, hogy minden kéznél legyen. Valószínűleg kiskorában szokott erre rá, amikor kétségbeesett szülei, nem értvén titkos babanyelvét mindent odaadtak neki, amire rámutatott a szobában. Így került az ágyba a nagypapa ezerkilencszázhetvenhatban egy pártbizottsági vadászaton szerzett vaddisznótrófeája, az összes Rolling Stones bakelit, egy Erika márkájú táskaírógép, a piros papírsárkány, tizenhét maci, három oroszlán, kilenc különböző színű és mintájú gyerektakaró, a narancssárga vasaló - anya féltett kincse -, négy cumi (a reggeli, az esti, a másik reggeli és a piros éjszakai) valamint körülbelül száz matchbox. Ha a fertőzésveszély, illetve a fulladás miatt aggódó szülők ezen tárgyak közül akár egyet is megpróbáltak eltávolítani, Aurél erős, mondhatni fülsértő sírással reagált.
Senki sem értette, hogy képes ennyi tárgyat számon tartani a gyerek. Szélesebb családi körben az volt az általános vélekedés - persze ezt a szülőkkel nem osztották meg -, hogy a gyerek egyenes úton elég hamar a nagy sárga házban fog kikötni. A szülők azt remélték, hogy a tudományos akadémián. Végül egyik sem történt meg.
* * *
A tévénézés olyan, mintha olvasnék egy könyvet, lapoznék egyet és hirtelen egy postaládába dobott színes szart olvasnál legalább kétszer akkora betűkkel, de nem lapozhatsz át rajta, legfeljebb elővehetsz egy másik könyvet.
(idézőjel vége)
2010. április 9., péntek
mini gasztro rovat
A "mit csináljak a maradék zöldbabbal?" elnevezésű akció egyszerű, ám kóstolva meglepően ételszerű és finom eredménye.
A vöröskáposztáról pedig újabb titkok derültek ki, kékeszöldről keki színűre változott a leve, ezt annyira érdekesnek találtam, hogy hűtőbe tettem, és másnap meglepődve láttam, hogy VÖRÖS lett! Mégiscsak van értelme vöröskáposztának hívni...
un giorno perfetto
Szeretek ilyenkor ide hazajönni, egész más, mint a városban, ha beköltözöm, ez biztos hiányozni fog, ez a titokzatos koratavaszi favirágillat, ami áthatja a sötétet és a csendet, teljes csend van, csak a fákon ülő szirmok, egészen gyengéd, nem erőszakos illat, misztikusabb és könnyebb, mint a rózsák átható nyári parfümfelhője.
Ma egész nap miss levakarhatatlan mosoly voltam megint, nagyon jól sikerült a masszázs, pedig most már egy majdnem-idegent, csak kontakton táncoltunk együtt egyszer-kétszer, előtte még izgultam is, de valahogy elszállt minden para, mihelyst felfeküdt az ágyra és a kezem alá került, onnantól csak a figyelmem és az áramlás volt.
Utána elmesélte, hogy egész más tudatállapotban lebegett, és beflesselte közben, hogy valahol Dél-Amerikában sasmadárként repül, ez marhajó, eddig egyedül TéPének volt valami flesse, vagy legalábbis ő mesélte el, meg Csabi érezte azt, mintha úszna, de ezek még azelőtt voltak, hogy a teljes ma-uri masszázst megtanultam volna.
Igazából most kezd kibomlani az igazi arca ennek, hogy mire is való ez az egész; a legbüszkébb az ezelőtti masszázsomra vagyok, önkéntelen kibuggyanni akaró férfikönnyek (ahogy én is szoktam:) ), attól, hogy annyira jó, és soha még érintéssel ennyi figyelmet és szeretetet...
Aztán meg sütisütés, életem legfinomabb sütijét szerettem volna megsütni persze, szeretem, ahogy a szeretés a konyhában motivál, és mint hétvégén a szendvicseknél, szerintem most is sikerült! Harmadszor használtam az alapot, de minden alkalommal más lesz egy kicsit, ma őröltem a tésztába lenmaglisztet, és beleszórtam egy fél zacskó fahéjat is, a mazsolákat rumba áztattam, és tettem mellé aszalt cseresznyét, vörösáfonyát, a túróba vaníliát, citrom- és narancshéjakat, margarin helyett tejföl került bele, majd aprítottam mandulát is, hogy ropogósra hintsem a tetejét.
Kicsit el is késtem a táncról, de nem baj, mert fantasztikus a Vera, hihetetlen élvezetes órákat tud még a kezdők számára is tartani, van hozzá mosolya és bátorsága. Most egymás derékon emelgetése kézállásba volt, a súlyunkkal játszottunk, ez az a kísérleti terület, amit én a kontakt improvizációban a legjobban szeretek, meg is látszott, ahogy jambe váltottunk: egy egészen merész srácot fogtam ki, és mi voltunk a legenergikusabbak és a leginnovatívabbak, végigpörgettük a termen egymást a levegőben, egy csomót lógtam fejjel lefelé róla és annyit nevettem, hihetetlen jó volt...
Aztán egy pohár száraz vörös mellett a Csigában ismét ráébredtem, mennyire szeretem az apró, mókás vizuális játékok programkódjait, néha azt hiszem, unom a szakmámat, pedig csak a száraz serverside hányadékból van olyankor elegem, ez pedig állati izgalmas, és én is annyira szerettem programozni flashben. Szomszédos pixelek majdnem-átlagából fakadó mozgás, gravitációszimuláció nulla kezdő lendülettel, de a G által minden test hat egymásra, és így minden egy robbanással indul, aztán a kis paca elkezd a nagy paca körül keringeni, fantasztikus! Ráadásul ránézek a kódra, és tökre értem az egészet, pedig Javát nem is tanultam...
Ma egész nap miss levakarhatatlan mosoly voltam megint, nagyon jól sikerült a masszázs, pedig most már egy majdnem-idegent, csak kontakton táncoltunk együtt egyszer-kétszer, előtte még izgultam is, de valahogy elszállt minden para, mihelyst felfeküdt az ágyra és a kezem alá került, onnantól csak a figyelmem és az áramlás volt.
Utána elmesélte, hogy egész más tudatállapotban lebegett, és beflesselte közben, hogy valahol Dél-Amerikában sasmadárként repül, ez marhajó, eddig egyedül TéPének volt valami flesse, vagy legalábbis ő mesélte el, meg Csabi érezte azt, mintha úszna, de ezek még azelőtt voltak, hogy a teljes ma-uri masszázst megtanultam volna.
Igazából most kezd kibomlani az igazi arca ennek, hogy mire is való ez az egész; a legbüszkébb az ezelőtti masszázsomra vagyok, önkéntelen kibuggyanni akaró férfikönnyek (ahogy én is szoktam:) ), attól, hogy annyira jó, és soha még érintéssel ennyi figyelmet és szeretetet...
Aztán meg sütisütés, életem legfinomabb sütijét szerettem volna megsütni persze, szeretem, ahogy a szeretés a konyhában motivál, és mint hétvégén a szendvicseknél, szerintem most is sikerült! Harmadszor használtam az alapot, de minden alkalommal más lesz egy kicsit, ma őröltem a tésztába lenmaglisztet, és beleszórtam egy fél zacskó fahéjat is, a mazsolákat rumba áztattam, és tettem mellé aszalt cseresznyét, vörösáfonyát, a túróba vaníliát, citrom- és narancshéjakat, margarin helyett tejföl került bele, majd aprítottam mandulát is, hogy ropogósra hintsem a tetejét.
Kicsit el is késtem a táncról, de nem baj, mert fantasztikus a Vera, hihetetlen élvezetes órákat tud még a kezdők számára is tartani, van hozzá mosolya és bátorsága. Most egymás derékon emelgetése kézállásba volt, a súlyunkkal játszottunk, ez az a kísérleti terület, amit én a kontakt improvizációban a legjobban szeretek, meg is látszott, ahogy jambe váltottunk: egy egészen merész srácot fogtam ki, és mi voltunk a legenergikusabbak és a leginnovatívabbak, végigpörgettük a termen egymást a levegőben, egy csomót lógtam fejjel lefelé róla és annyit nevettem, hihetetlen jó volt...
Aztán egy pohár száraz vörös mellett a Csigában ismét ráébredtem, mennyire szeretem az apró, mókás vizuális játékok programkódjait, néha azt hiszem, unom a szakmámat, pedig csak a száraz serverside hányadékból van olyankor elegem, ez pedig állati izgalmas, és én is annyira szerettem programozni flashben. Szomszédos pixelek majdnem-átlagából fakadó mozgás, gravitációszimuláció nulla kezdő lendülettel, de a G által minden test hat egymásra, és így minden egy robbanással indul, aztán a kis paca elkezd a nagy paca körül keringeni, fantasztikus! Ráadásul ránézek a kódra, és tökre értem az egészet, pedig Javát nem is tanultam...
2010. április 8., csütörtök
ki-fordulva?
Néha elgondolkodom rajta, hogy vajon a világ van-e kifordulva, vagy pedig én - lehet, hogy én vagyok, igen, kifordulva: kifelé fordulok, meg kiteszem azt is, aminek belül kéne lenni...
Belül kéne lenni?
Hogy miért van az, hogy szinte mindenki magányos, még azok is, akik együtt élnek, még azok is, akik folyton társaságba járnak, hogy itt vannak a barátok körülöttünk, de nem tudunk velük mit kezdeni, hogy blogokat olvasunk ahelyett, hogy kifejeznénk a másik felé ezt az érdeklődést, például felemelnénk a telefont, és megkérdeznénk, hogy vagy, hogy a négy fal közt kesergünk, de mégsem tudjuk elhagyni a négy falat, mert odabent is van egy ötödik.
Vagy hogy miért nem merjük senki előtt vállalni a legfontosabb problémáinkat, miért nem osztjuk meg a lelki válságokat még a legjobb barátunkkal és a párunkkal sem? Kihez vagyunk őszinték, ha már őelőtte is szégyelljük magunkat?
Vagy ha látjuk, hogy szarul van a másik, miért nem megyünk oda segíteni vagy legalább meghallgatni, hogy mi a baj, miért teszünk úgy, mintha nem vennénk észre?
Nyilván egyesek ezt magánügynek hívják (mivelhogy az is), és erre hivatkozva nem beszélnek és nem is kérdeznek róla. Pedig attól még fontos lehet, hogy meg tudjuk valakivel osztani, mert egyedül sokkal könnyebb elakadni az életben és megrekedni egy problémával, néha már attól bevillan a megoldás, hogy végiggondoljuk, ahogy elmondjuk, vagy csak leadunk vele egy nagy adag feszültséget.
Szerintem néha félre kéne dobni a félelmeket és a túlzott tapintatot, hogy ráébredjünk: ha már barátok vagyunk, felelősséggel tartozunk egymásért. Ha aggódunk egymásért, ha érdekel a másik lelke, ne habozzunk lépni, mert tudunk neki segíteni és támaszt nyújtani, és ez cseppet sem offenzív, sőt. És tudnánk segítséget kapni is, ha képesek vagyunk azt kérni, észrevenni, elfogadni.
Együtt minden sokkal, sokkal könnyebb...
Nagyon meglepődtem, még valamikor február végén talán, régnemlátott ismerőssel találkoztam, leültünk egymás mellé a nyüzsgő árkádban egy padra, csak ültem mellette szótlanul és mozdulatlanul, ő meg azt mondta, olyan jó, hogy itt vagyok, végre egy megnyugtató és meleg sziget ebben a rideg világban, vannak ugyan az életében barátok, de senki sem tudja kimutatni a szeretetét, mindenki olyan hideg marad...
De miért? Miért nincs meg az együttlétekben az odafordulás?
Mi akkor az értelme a kapcsolatoknak?
Ha kirándulni, mozizni, ebédelni, koncertre, akárhová megyek társaságban, sosem az az igazán fontos, hogy milyen zene szól, milyen filmet adnak, miből van a kaja, hány méter magas a csúcs és mit lehet útközben lefényképezni, hanem hogy mesélsz közben a családodról, a párodról, az örömeidről és a kétségeidről, miközben egymás mellett bandukolunk, a félelmeidről és a vágyaidról, hogy nem tudod, jófelé visz-e az élet, amit élsz... és én is elmondom ezeket, lehet, hogy akár pirkadó hajnalig is elbeszélgetünk. És nem is érzem, hogy az egésznek értelme lenne másként...
Belül kéne lenni?
Hogy miért van az, hogy szinte mindenki magányos, még azok is, akik együtt élnek, még azok is, akik folyton társaságba járnak, hogy itt vannak a barátok körülöttünk, de nem tudunk velük mit kezdeni, hogy blogokat olvasunk ahelyett, hogy kifejeznénk a másik felé ezt az érdeklődést, például felemelnénk a telefont, és megkérdeznénk, hogy vagy, hogy a négy fal közt kesergünk, de mégsem tudjuk elhagyni a négy falat, mert odabent is van egy ötödik.
Vagy hogy miért nem merjük senki előtt vállalni a legfontosabb problémáinkat, miért nem osztjuk meg a lelki válságokat még a legjobb barátunkkal és a párunkkal sem? Kihez vagyunk őszinték, ha már őelőtte is szégyelljük magunkat?
Vagy ha látjuk, hogy szarul van a másik, miért nem megyünk oda segíteni vagy legalább meghallgatni, hogy mi a baj, miért teszünk úgy, mintha nem vennénk észre?
Nyilván egyesek ezt magánügynek hívják (mivelhogy az is), és erre hivatkozva nem beszélnek és nem is kérdeznek róla. Pedig attól még fontos lehet, hogy meg tudjuk valakivel osztani, mert egyedül sokkal könnyebb elakadni az életben és megrekedni egy problémával, néha már attól bevillan a megoldás, hogy végiggondoljuk, ahogy elmondjuk, vagy csak leadunk vele egy nagy adag feszültséget.
Szerintem néha félre kéne dobni a félelmeket és a túlzott tapintatot, hogy ráébredjünk: ha már barátok vagyunk, felelősséggel tartozunk egymásért. Ha aggódunk egymásért, ha érdekel a másik lelke, ne habozzunk lépni, mert tudunk neki segíteni és támaszt nyújtani, és ez cseppet sem offenzív, sőt. És tudnánk segítséget kapni is, ha képesek vagyunk azt kérni, észrevenni, elfogadni.
Együtt minden sokkal, sokkal könnyebb...
Nagyon meglepődtem, még valamikor február végén talán, régnemlátott ismerőssel találkoztam, leültünk egymás mellé a nyüzsgő árkádban egy padra, csak ültem mellette szótlanul és mozdulatlanul, ő meg azt mondta, olyan jó, hogy itt vagyok, végre egy megnyugtató és meleg sziget ebben a rideg világban, vannak ugyan az életében barátok, de senki sem tudja kimutatni a szeretetét, mindenki olyan hideg marad...
De miért? Miért nincs meg az együttlétekben az odafordulás?
Mi akkor az értelme a kapcsolatoknak?
Ha kirándulni, mozizni, ebédelni, koncertre, akárhová megyek társaságban, sosem az az igazán fontos, hogy milyen zene szól, milyen filmet adnak, miből van a kaja, hány méter magas a csúcs és mit lehet útközben lefényképezni, hanem hogy mesélsz közben a családodról, a párodról, az örömeidről és a kétségeidről, miközben egymás mellett bandukolunk, a félelmeidről és a vágyaidról, hogy nem tudod, jófelé visz-e az élet, amit élsz... és én is elmondom ezeket, lehet, hogy akár pirkadó hajnalig is elbeszélgetünk. És nem is érzem, hogy az egésznek értelme lenne másként...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)