folyamat

the power of love

Múlt héten egy napra szerelmes lettem. (vagy inkább úgy mondom, egy napra megengedtem magamnak, hogy szerelmes legyek, mert hát most is lehetnék, de nem időszerű és nem alkalmas semmilyen szempontból, úgyhogy no way, és egyébként is, nem érek rá álmodozni - sikerült egy jó munkát beszerválnom, amiből fizetni tudom a következő masszázstanfolyamot, és még az órabéremet is sikerült tegnap bátran felpofátlankodnom ezerről ezerötre:) )

Szóval, egy napig szerelmes voltam, és hirtelen megértettem egy csomó mindent. Valami hihetetlen, felfoghatatlan energia van a szerelemben. Az ember olyan dolgokra lesz képes, olyan állapotba tud kerülni, amit amúgy talán sosem érhetne el. Fizikailag is, lelkileg is. Valószínűleg ezért tudtam az egészet őszintén mosolyogva végigcsinálni, boldogan vállalni olyan helyzeteket, amiket egy kívülálló elég megalázónak lát. Nem csak akkor, mindig, egész életemben ilyen voltam. Még a másik nőt is tálcán vittem volna szívem választottjai elé, ha az ilyesmi a hatáskörömbe tartozhatott volna. Elképesztő extra energiákat lehet így mozgósítani, és a hiba ott van, hogy ezt az energiát, ezt a féltékenységtől mentes, önzetlen tudatállapotot, ami csak a másik javát keresi, a sajátomnak hiszem, és onnantól kezdve ez lesz az alap: fejlődési folyamatnak vélem, és onnantól ezt várom el magamtól, úgy veszem, mintha ez mostantól mindig lenne, mintha a részem lenne, pedig az érdem sosem a sajátom volt, hanem a szerelemé. Az tesz csodát, kífelé, míg a mélyben én ugyanaz a senki maradok, hiába, hogy belül nagyon durva dolgokat éltem meg. Ha a szerelem veszélybe kerül, a lufi kidurran, és kemény a landolás.
És egyébként valahol pont ettől olyan vonzó a másik, attól, amit kihoz belőlem.
Akarom azt a jobbik önmagamat!! Akként vágyok élni!
Haha, hehe... Ki nem akar szuperhős lenni... :)

És az ember hiába éli akkor és ott ténylegesen, amit művel, valahol mégis átbassza magát, mert nagyon elszáll a realitástól, és félreismeri magát. Én is több súlyt akartam felemelni és emeltem fel, mint amennyit ténylegesen elbírtam volna. És amint a súlyokkal is, az adott kritikus pillanatban és még egy véges darabig tényleg tartani tudod, de aztán eljön az a pont, ahol elfogy az erőd, összerogysz és minden összeomlik, és maga alá temet.

Az persze, hogy miért akartam én ezt annyira felemelni, elhinni magamról, hogy meg tudom csinálni, már abszolút az én egómról és önmagam felé való bizonyítási vágyamról szólt, és a kudarc is ettől volt ekkora, hogy nem a másik szemében, hanem önmagam előtt vallottam kudarcot. És ez az, ami elviselhetetlen, nem az, hogy nehéz volt a súly. Én vettem a vállamra, nem a másik aggatta rám...

Ez a szerelem-dolog meg érdekes tapasztalás. Egy ilyen tanfolyam a sok masszírozással és egyéb energetikai folyamatokkal azért elég erőteljes oldás, biztos, hogy ez is közrejátszott, hogy levessem egy kicsit a nemrégiben növesztett, biztonságos kis páncélomat, ami nagyon nem akar beengedni már senkit. És minden napot fél óra szabad tánccal kezdtünk, kísérletezgettünk különféle energiákat mozgósító zenével, a szabad tánc is olyan, ami összeköt a belső lényeddel.
Naplóbejegyzés:

"El nem tudom mondani, milyen jó, milyen felszabadító érzés újra átélni, hogy nyitva vagyok. Hogy újra meg tud érinteni a világ anélkül, hogy fájna, hogy újra hagyni tudom, hogy megérintsen. Hálás vagyok ezért az állapotért, amiről korábban sosem gondoltam volna, hogy elveszíthető, hogy (én is) elveszíthetem."

ehh

Csak azt nem értem, hogy nem lehet ezt kinőni, miért kell még mindig ezt a kithívok-kitnemhívok-játékot játszani, és ezen kattogni továbbra is?
Na mindegy, végülis hetek óta nem idegesítettem fel semmin magam, már itt volt az ideje, úgy látszik...:)

Jó.

Hosszú idők óta ez volt a legszebb napom. És nem csupán amiatt, ami a köztes térben történt, és a kedvessége, meghittsége számomra sokat jelent, hanem amiatt is, ami belül van.
Jól vagyok. Elmúlt.

Ezt akkor is éreztem, az ember (nagyon rossz szokásom ez a magamból kiinduló általánosítás, fogalmazzuk már érvényesebbre!: Idus) akkor van jól, ha a világhoz jól tud viszonyulni. És nem attól van rosszul, hogy valaki bántja, hanem hogy valaminek a hatására megszűnik szeretni, és a szeretés helyét a zavartság, a csalódottság, a harag, a düh, a kimondatlan vádak és zaklatott kérdések, kétségek veszik át. És máris egy másik ember lett, egészen másként éli meg belül önmagát. Szeretés helyett neheztelést, megértés helyett ítélkezést, elfogadás helyett elutasítást talál belül. És ez szörnyű érzés, és baszott nehéz elfogadni. És lelkifurdalásod van, mert belül végig tudod, hogy igazából magadra haragszol, mégis a másikra vetíted, amit érzel.

De ma, végre valahára, ahogy ma beszéltem róla, éreztem, hogy újra a régi tisztasággal teszem, hogy a hangszínemből eltűnt a szarkasztikus él, a szívemből a fájdalom és a sebek gennyes hegéből fakadó méreg, elfordított tekintetem irányából a dac. Végre úgy tudtam rá gondolni, beszélni, emlékezni, hogy jó érzés volt. Az emlékek újra kedvesnek, szeretettelinek tűntek, nem fájdalmasnak és hamisnak, utólagosan megkérdőjelezhetőnek. Visszanyerték - nem az akkori, hanem az igazi - értéküket azok a pillanatok.

No de, vissza a jelenbe:), a mai nap, a ma készült fénykép szerintem mindenképp be fog majd kerülni a best of 2010-be, addig pedig imádkozzunk szeretteinkért és vigyázzunk egymásra és magunkra is, hogy egy év múlva már ne legyenek az ilyenekből halálos áldozatok!;)

választás

Az Erzsébet-hídon sétáltam át álmomban, és annyira kristálytiszta és egyértelmű volt minden. Pontosan tudtam, hogy kit és miért, nem is volt kérdés egyáltalán. És fájlaltam, hogy azt, aki vagyok, nem tudom megmutatni, azt, ami bennem van, nem tudom átadni, mert nem lehet leírni szavakkal. Csak lépdeltem tovább, és éreztem, ahogy megremeg alattam a vas- és betonóriás, és tudtam, hogy nem tudnám ezt sem elmondani, mennyire egynek érzem magam a világgal, ami körülvesz - az élettelen részével is.

ma-uri

Na neeem, erről a kedves hobbimról mégsem mondok le, mert ez nagyonis egészséges! Kell valaki, aki legalább hetente egyszer a röhögőgörcsig felrázza az embert... :))

Bytheway túl vagyok az első két mauri napon, egy 50 perces teljes ízületi masszázs és az albatrosz-tánc elsajátításán, egész nap masszíroztunk és táncoltunk, ma már bántam, hogy nem hoztam magammal mászócuccot estére, lehet, hogy tegnap nem is a tanfolyamtól, hanem a 4 óra alvástól fáradtam el annyira...? :)

Érdekes nagyon ez a technika, nem is technika, inkább egy holisztikus rendszer, egy sajátos életszemlélet a maga törzsi, természetes filozófiájával. Nekem való. Tisztelem és értékelem a másikat: éppen ezért a masszőr nem gyógyít, a páciens pedig nem beteg, épp ellenkezőleg: ő maga a gyógyító, a masszőr csak utat mutat. Maga a masszázs pedig... folyamatos áramlás, folytonos mozgás, a masszőr legalább annyira része, átélője a folyamatnak, mint a masszázst élvező személy. Vagy inkább sokkal jobban! Bele lehet nagyon oldódni, mindkét szerepbe, amikor engem masszíroztak, konkrétan alfába kerültem, amikor én csinálom, az meg olyan, mint a tánc, vagy mint a szex, hogy átadod teljesen egy másik embernek magad és annak, amit csinálsz, csak rá és a mozdulatra figyelsz, érzed a rezdüléseit. És igen, miután mindenkit végigmasszíroztál - természetesen háromszoros adaggal, hogy jobban rögzüljön -, a végén már majd letörik az ujjad, de valahogy nem baj, ha el is fáradsz, mégis mindig lankadatlan lelkesedéssel túllendülsz a következő pillanatba, mert érzed, hogy a test, ami előtted fekszik, megérdemli a törődésed, és ez erőt ad, hogy minden egyes éppen rád váró mozdulatot a tőled telő legnagyobb tökéletességgel hajts végre. Vagy legalábbis, nekem ilyen érzés volt végigcsinálni...

Ja, és vagy ötvenszer hangzik el naponta Miri neve, mert a leggyakrabban - ráadásul háromféle variánsban - használt technikát mirimirinek hívják:)

musical preferences à la 2009

Ú, ez nagyon jó, nekem valahogy eszembe sem jutott, hogy a last twelve months az most épp 2009...

Nekem hosszabb a listám, de mentségemre több zenét is hallgatok, s nekem ezek majdnem mind fontos zenék, sőt még 50 felett is volna egy pár, ami nagyon fontos... (úgyse érdekel senkit, de azért itt a link a teljességhez.)

A lista egész jó, bár az Eels-t letagadnám (két délutánnyi szakdoli-kódoló aláfestés volt lakótársamtól, Bercitől), és Regina Spektor, valamint az I'm From Barcelona ideje is lejárt, de jogos, hiszen volt 2009-nek tele is és tavasza is.

Talán a GY!BE 30. helye szomorú kicsit, de talán érthető, hisz átlag húszperces számaik vannak.

A 6-7-8-24 a baráti kapcsolatok leképeződése.

A Török-Zselenszky Tamás pedig nem zene (azt nem szeretem úgy már), hanem versek, azon belül is leginkább a Rügyillatom.

Pimsleurnek meg a 107-szer fél óra lejátszással szerintem különdíj jár! :) (Rupert Snellnek nem, az ő hindi hanganyagai csak párpercesek)