Milyen újévi fogadalmat fogok tenni? - kaptam a kérdést. Hát szerintem semmilyet, mivel a dolgokat nem megfogadni, hanem csinálni kell. Úgyhogy már az év utolsó napjaiban igyekeztem többet dolgozni, többet tanulni, kevesebbet gondolkozni és álmodozni, kevesebb zenét hallgatni, és kevesebbet beszélgetni Carlossal:) A shift from pleasureable to practical, from useless to useful, from metaphysical to material, from emotional to rational, mondjuk legyen valami ilyesmi célirány általánosságban. (ez a tendencia önmagában talán nem hangzik olyan jól, de tekintve, én mennyire vagyok hajlamos elsüllyedni az irracionalitásban...) De asszem inkább történés mint törekvés most, valahogy egyértelműbb annál, és erőlködnöm se kell.
Holnap pedig indul a soklépcsős-sokhónapos ma-uri tanfolyam első sorozata, hat napon át reggel 9-től fél 6-ig. 55.000 Ft lesz, nekem 50.165 Ft van jelenleg a tárcámban-ládikámban, de ebből még 6 a kontaktlencsére kell, a maradékot Anyu kölcsönzi. Azért majdnem összejött...
Kíváncsi vagyok, milyen lesz, úgy sejtem, nagyon más, mint bármilyen masszázstechnika, amiről korábban hallottam. It goes far beyond bodywork, és nem kívül, hanem belül kezdődik.
2010. január 4., hétfő
2009. december 28., hétfő
mércék harca
Janit kérdeztem meg, mit tennél, ha - hisz ő volt az, aki annak idején nagyon durván a fejemre koppintott. Azt mondta, nem látja, hogy az életem vonala haladna bármerre is, csak tengek-lengek, elvagyok, mint a befőtt, mintha nem is ebben a világban élnék. Álmokkal, de konkrét célok és erőfeszítések nélkül. Rám akkor ez elég ébresztően hatott, ugyebár otthagytam a láblógató szakot, és beiratkoztam multimédia-fejlesztőnek...
Most azt mondta, ő azóta már lemondott arról, hogy bárkinek is megmondjon valamit. Hogy itt igazából két választásom van: eldönthetem, hogy továbbra is részese akarok lenni az illető életének, vagy pedig nem. Megmondani nem érdemes, mert csak a viszonyt teszem tönkre (hm, tulajdonképpen ezt mondta az a barátja is, akiben állítólag nagyon ott volt, hogy megmondja neki, mennyire gáz, amit velem csinál, csak az tartotta vissza, hogy félti vele a saját kapcsolatát). Mellette maradni és nem tenni semmit - ez meg szerinte veszélyes, mert akármennyire is igyekszünk, az emberre hat a környezete, és egy ilyen ember nagyon lehúzó tud lenni.
És hiába dacol az ember a gondolattal, hogy na neee, engem?! Mert de, nagyonis, nagyonis befolyásol. Kokrétan képes vagyok olyan mértékben elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, hogy szarni kezdek az egész életemre, a munkámra, a jövőmre, elfelejtem még a saját életcéljaimat is és azt, hogy ki is vagyok, hogy valaki másnak a mércéje szerinti dolgokkal foglalkozzam, új dolgokat kezdjek építgetni az életembe. Csak úgy bele a vakvilágba. Ez is történt, egyből amint megszereztem a szakmámat, el is dobtam a lehetőséget, amit adott, az egyik legrosszabb időzítés.
És idő leépíteni (először agyban, aztán tettben) ezeket a szerzett dolgokat, hobbikat, flesseket, amik egyáltalán nem rosszak egyébként, sőt kifejezetten élvezetesek számomra (hiszen ezért ejtettek rabul, mert a hajlam és a vonzalom bennem is), csak épp jelenlegi életszakaszomban hátráltatnak, vagy legalábbis nem visznek előre cseppet sem. Volt egy pont, amikor konkrétan úgy éreztem, olyan szinten áthat ez az egész, hogy minden döntésem ettől függ, és nem a saját igényeimtől, azokról szinte már azt sem tudom, léteznek-e és mik lennének azok...
De hál'isten jött megint egy ébresztő jellegű ember, nem is a beszólásaival - azok egészen visszafogottak és kedvesek voltak:) - , hanem inkább a jellemével, az életével, azzal, hogy felmutatott egy ellenpéldát. Hogy lám, ilyen egy ember, aki a realitásban él, akinek tartása és céljai vannak, tudja, mit akar az életben elérni, és küzd is érte kőkeményen és a végeredmény, hogy jó neki. Önmegvalósítás.
Bennem harcol most ez a kétfajta mérték, és ettől szenvedek. Skizofrénia.
Az egyik hang menteget, és azt mondja: csak az számít, ami belül van, amit átélsz, amit a kapcsolataidban megvalósítasz, és amennyire az életet a maga egyszerű csodaságában élvezni tudod, amit a szíveddel el tudsz érni, a boldogság nem anyagi dolgok függvénye, azt nem a külső világban tevékenykedve, hanem a mozdulatlanságban és a csendben, a táncban és a dalban, az együttlétben és az egységtudatban találod!
A másik hang meg túloz, mert túl akarja ordítani az eredeti hangom: hogy a lelket le kell szarni, ha csak álmodozol, barátkozol, jógázol és meditálsz, egy senki maradsz, még saját magadat sem fogod tudni eltartani, nemhogy a családodat, menj és tedd a dolgod, erről szól az élet, attól leszel ember, hogy erőt fejtesz ki és küzdesz, ez nem kedv kérdése, menni kell előre, rendíthetetlenül!
És kurvára nincs meg az egyensúlyi helyzet világi és lelki élet között, az az arany középút, ami normális lenne, hanem próbálom magam erőszakkal a ló egyik oldaláról a másikra átrángatni, felpofozom, rugdosom magam, hogy észhez térjek. Az ellentétes világrend magamra forszírozása. Még nem belülről jön, hanem kényszerű belátásokból és leginkább abból, hogy becsődöltem a másik úttal, hogy elvesztettem az emberségben a hitem...
Azt mondják a szüleim és a barátaim, hogy tök jó, végre magabiztosabb, bátrabb, határozottabb, karakteresebb lettem. Én keménynek és szívtelennek érzem magam. Mintha haldokolna a lelkem.
Vagy nincs is.
Most azt mondta, ő azóta már lemondott arról, hogy bárkinek is megmondjon valamit. Hogy itt igazából két választásom van: eldönthetem, hogy továbbra is részese akarok lenni az illető életének, vagy pedig nem. Megmondani nem érdemes, mert csak a viszonyt teszem tönkre (hm, tulajdonképpen ezt mondta az a barátja is, akiben állítólag nagyon ott volt, hogy megmondja neki, mennyire gáz, amit velem csinál, csak az tartotta vissza, hogy félti vele a saját kapcsolatát). Mellette maradni és nem tenni semmit - ez meg szerinte veszélyes, mert akármennyire is igyekszünk, az emberre hat a környezete, és egy ilyen ember nagyon lehúzó tud lenni.
És hiába dacol az ember a gondolattal, hogy na neee, engem?! Mert de, nagyonis, nagyonis befolyásol. Kokrétan képes vagyok olyan mértékben elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, hogy szarni kezdek az egész életemre, a munkámra, a jövőmre, elfelejtem még a saját életcéljaimat is és azt, hogy ki is vagyok, hogy valaki másnak a mércéje szerinti dolgokkal foglalkozzam, új dolgokat kezdjek építgetni az életembe. Csak úgy bele a vakvilágba. Ez is történt, egyből amint megszereztem a szakmámat, el is dobtam a lehetőséget, amit adott, az egyik legrosszabb időzítés.
És idő leépíteni (először agyban, aztán tettben) ezeket a szerzett dolgokat, hobbikat, flesseket, amik egyáltalán nem rosszak egyébként, sőt kifejezetten élvezetesek számomra (hiszen ezért ejtettek rabul, mert a hajlam és a vonzalom bennem is), csak épp jelenlegi életszakaszomban hátráltatnak, vagy legalábbis nem visznek előre cseppet sem. Volt egy pont, amikor konkrétan úgy éreztem, olyan szinten áthat ez az egész, hogy minden döntésem ettől függ, és nem a saját igényeimtől, azokról szinte már azt sem tudom, léteznek-e és mik lennének azok...
De hál'isten jött megint egy ébresztő jellegű ember, nem is a beszólásaival - azok egészen visszafogottak és kedvesek voltak:) - , hanem inkább a jellemével, az életével, azzal, hogy felmutatott egy ellenpéldát. Hogy lám, ilyen egy ember, aki a realitásban él, akinek tartása és céljai vannak, tudja, mit akar az életben elérni, és küzd is érte kőkeményen és a végeredmény, hogy jó neki. Önmegvalósítás.
Bennem harcol most ez a kétfajta mérték, és ettől szenvedek. Skizofrénia.
Az egyik hang menteget, és azt mondja: csak az számít, ami belül van, amit átélsz, amit a kapcsolataidban megvalósítasz, és amennyire az életet a maga egyszerű csodaságában élvezni tudod, amit a szíveddel el tudsz érni, a boldogság nem anyagi dolgok függvénye, azt nem a külső világban tevékenykedve, hanem a mozdulatlanságban és a csendben, a táncban és a dalban, az együttlétben és az egységtudatban találod!
A másik hang meg túloz, mert túl akarja ordítani az eredeti hangom: hogy a lelket le kell szarni, ha csak álmodozol, barátkozol, jógázol és meditálsz, egy senki maradsz, még saját magadat sem fogod tudni eltartani, nemhogy a családodat, menj és tedd a dolgod, erről szól az élet, attól leszel ember, hogy erőt fejtesz ki és küzdesz, ez nem kedv kérdése, menni kell előre, rendíthetetlenül!
És kurvára nincs meg az egyensúlyi helyzet világi és lelki élet között, az az arany középút, ami normális lenne, hanem próbálom magam erőszakkal a ló egyik oldaláról a másikra átrángatni, felpofozom, rugdosom magam, hogy észhez térjek. Az ellentétes világrend magamra forszírozása. Még nem belülről jön, hanem kényszerű belátásokból és leginkább abból, hogy becsődöltem a másik úttal, hogy elvesztettem az emberségben a hitem...
Azt mondják a szüleim és a barátaim, hogy tök jó, végre magabiztosabb, bátrabb, határozottabb, karakteresebb lettem. Én keménynek és szívtelennek érzem magam. Mintha haldokolna a lelkem.
Vagy nincs is.
2009. december 26., szombat
intelmek a magamfajta agresszív orálszadistához
"Példaként szolgálhat erre az a jelenség, amit a pszichoanalízisben >orálszadizmus< néven írnak le. Egy nagyon archaikus és mély ösztönről van szó, amely a dolgok elfogyasztás előtti széttépésére, szétrágására irányul. Nyilvánvalóan olyan hajlamról van szó, amely az emberi tudatban is jelen van, hiszen megvan az ezt kifejező testi apparátusunk: a fogaink, amelyekkel a táplálékot szétrágjuk, szétmarcangoljuk. Mármost megfigyelték, hogy azoknál az embereknél, akikben ez az ösztönmaradvány valamilyen okból a szokásosnál erősebbé válik, a megismerő működések és a gondolkodás területén is uralkodóvá válhat egy olyan működési mód, amely analógiába állítható ezzel az ösztöntendenciával. Például ugyanaz a hajlam, amely biológiai szinten a szájjal végzett agresszív műveletben jut kifejeződésre, a megismerő működések terén a felbontó, analitikus gondolkodás egyfajta túltengésében érhető tetten. Az ilyen felbontó intellektus ugyanúgy jár el a szellem által befogadni kívánt dolgokkal kapcsolatban, mint a száj a testi táplálék vonatkozásában: nem egészében nézi és fogadja azt be, hanem előbb felbontja összetevőire. Ugyanez a tendencia bizonyos jellemvonásokban is megnyilvánulhat: például aki túlságosan szarkasztikus vagy kritikus, az nem tudja a másik embert egészben látni és úgy elfogadni, hanem akivel csak találkozik, azt azonnal elkezdi kielemezni, kritizálni, szétszedni.
Hogy az ilyesfajta megismerésnek agresszív gyökerei vannak, azt nagyon jól érzékelheti az, akit éppen kritizálnak. Legtöbben úgy vagyunk ezzel, hogy amikor valaki bennünket, vagy a saját munkánkat kritizálja, úgy érezzük, hogy nem értettek meg bennünket. És gyakran megbántódunk a kritikától, holott belátjuk, hogy a konkrét mondandóját illetően igaza van a bírálatnak. Úgy érezzük ugyanis, hogy támadás ért bennünket. S valóban: bár a kritika jogos volt, mi is jogosan érezzük ezt bántásnak, mert a műveletben, amivel ezt végrehajtották, agresszió érvényesült. Mi, akiket a kritika ért, nem a bírálat tartalmát, hanem ezt az agressziós jelentését vesszük. Van például maguknak a pszichoanalitikusoknak is egy olyan fajtája, akikben igen erős ez az orálszadizmus, ami abban nyilvánul meg, hogy előszeretettel elemeznek másokat a saját fogalomrendszerükben. Amikor a világ ezen felháborodik, akkor erre azt válaszolják, hogy "No persze, a világ hiúsága nem tudja elviselni az igazságot, nem szereti visszahallani azt, amit elfojt magában, vagy amiről nem akar tudni." Ebben van igazság, de azért bizonyos mértékig a világnak is igaza van, mert ő meg úgy érzi, hogy erőszakot követnek el rajta, amikor nem a maga teljességében tekintik, hanem ebből a teljességből többé-kevésbé az értelmező önkényének megfelelően kiragadnak bizonyos dolgokat, s annak alapján elemzik. Ettől ugyanis - hogy dolgokat az egészből kiragadva vizsgálnak - a jelenség már nem ugyanaz lesz, mint ami a valóságban. Eltárgyiasítják, nem megértéssel közelednek hozzá, hanem dologként, amiből csak az érdekeiknek megfelelőt veszik észre. Olyan ez, mint a nők egy fajtája, aki azt szokta mondani, hogy "Csak a testem kell neki." Persze van igazság abban, ahogyan férfikörökben az ilyesmire ironikus megjegyzéseket tesznek, de azért a nőnek is van igazsága, mert a férfiak valóban gyakran hajlamosak arra, hogy kiragadjanak belőle egyvalamit, s ezzel eldologiasítják őt, mert nem a maga egészében, teljes emberségében akarják őt észrevenni és megismerni.
Amint ebből a néhány példából is kitűnt, az orális agresszió nagyon jól példázza, hogyan jelenhetnek meg bizonyos testi ösztönök, vagy energiák analóg módon a lelki életben, vagy a tudat működésében is."
Hogy az ilyesfajta megismerésnek agresszív gyökerei vannak, azt nagyon jól érzékelheti az, akit éppen kritizálnak. Legtöbben úgy vagyunk ezzel, hogy amikor valaki bennünket, vagy a saját munkánkat kritizálja, úgy érezzük, hogy nem értettek meg bennünket. És gyakran megbántódunk a kritikától, holott belátjuk, hogy a konkrét mondandóját illetően igaza van a bírálatnak. Úgy érezzük ugyanis, hogy támadás ért bennünket. S valóban: bár a kritika jogos volt, mi is jogosan érezzük ezt bántásnak, mert a műveletben, amivel ezt végrehajtották, agresszió érvényesült. Mi, akiket a kritika ért, nem a bírálat tartalmát, hanem ezt az agressziós jelentését vesszük. Van például maguknak a pszichoanalitikusoknak is egy olyan fajtája, akikben igen erős ez az orálszadizmus, ami abban nyilvánul meg, hogy előszeretettel elemeznek másokat a saját fogalomrendszerükben. Amikor a világ ezen felháborodik, akkor erre azt válaszolják, hogy "No persze, a világ hiúsága nem tudja elviselni az igazságot, nem szereti visszahallani azt, amit elfojt magában, vagy amiről nem akar tudni." Ebben van igazság, de azért bizonyos mértékig a világnak is igaza van, mert ő meg úgy érzi, hogy erőszakot követnek el rajta, amikor nem a maga teljességében tekintik, hanem ebből a teljességből többé-kevésbé az értelmező önkényének megfelelően kiragadnak bizonyos dolgokat, s annak alapján elemzik. Ettől ugyanis - hogy dolgokat az egészből kiragadva vizsgálnak - a jelenség már nem ugyanaz lesz, mint ami a valóságban. Eltárgyiasítják, nem megértéssel közelednek hozzá, hanem dologként, amiből csak az érdekeiknek megfelelőt veszik észre. Olyan ez, mint a nők egy fajtája, aki azt szokta mondani, hogy "Csak a testem kell neki." Persze van igazság abban, ahogyan férfikörökben az ilyesmire ironikus megjegyzéseket tesznek, de azért a nőnek is van igazsága, mert a férfiak valóban gyakran hajlamosak arra, hogy kiragadjanak belőle egyvalamit, s ezzel eldologiasítják őt, mert nem a maga egészében, teljes emberségében akarják őt észrevenni és megismerni.
Amint ebből a néhány példából is kitűnt, az orális agresszió nagyon jól példázza, hogyan jelenhetnek meg bizonyos testi ösztönök, vagy energiák analóg módon a lelki életben, vagy a tudat működésében is."
/ Pressing Lajos: Nemzés és ürítés (részlet) /
2009. december 24., csütörtök
Jarrett vs. Csordás
Mik derülnek ki!:) Anyummal beszélgettünk az este, idetelepedett mellém az ágyra, ritka alkalom; az ajándék cédé szól a háttérben. Egyszer csak megjegyzi: "Ez cseppet sem rosszabb, mint a kölni koncert!" Felkapom a fejem, kölni koncert...? Jarretté? Én is szeretem, de sosem beszéltünk róla, most meg egyszercsak kiderül: az egyik nagyonnagyonkedvenc zenéje Anyunak. Annak az estének a zenéje, amikor Apuval először forrott nagyon közöttük a levegő, és órákat sétáltak szilveszterkor a mínusz 20 fokban egy Zala megyei, Galambok nevű falucskában. Majd 1983, Édesanyám először jár "nyugaton". Itthon nagyon nehéz zenét beszerezni, ezért az NSZKba érkezve fő dolga, hogy megveszi bakeliten a nagy kedvenceit. Elsőként a kölni koncertet. Majd néhány Pink Floydot és indiai lemezt. Mindig rácsodálkozom, Anyummal mennyire azonos a zenei ízlésünk...:)
Carlos impró cd-je meg... azt hiszem, megmentette a karácsonyomat. Most ez hülyén hangzik, de semmi más nem varázsolt erre a napra ünnepi hangulatot, egy üzletnek fuccs -> apám ideg lett -> a szüleim összevesztek -> nem volt ajándékozás, nem állítottuk fel a karácsonyfát sem.
Ez itt a gagyi borítómentes dortmundi elő-különkiadás.:) Úgy beszéltük, megfülelni csak szenteste napján szabad. Betettem, és valahogy minden helyrejött...
Ez itt a gagyi borítómentes dortmundi elő-különkiadás.:) Úgy beszéltük, megfülelni csak szenteste napján szabad. Betettem, és valahogy minden helyrejött...
2009. december 23., szerda
Csodák
Van ilyen, hogy két ember egyszerűen nem egymásnak lett teremtve, talán össze sem illenek, nem bírnák hosszú távon egymást. És mégis, egyszer váratlanul megnyílik felettük az Ég, és egy pillanatra beléphetnek együtt egyfajta közös mennyországba.
Mintha valami nagyon különleges együttállása kéne hozzá a csillagoknak. Valaminek pontosan akkor pontosan úgy kell lennie, mindkét ember külső és belső valóságának éppen akkor éppen ugyanazon csillagzat alatt kell állnia. Különben soha nem történt volna meg.
A baj ott van, hogy nem értjük a csodát. Nem tudjuk hálával a szívünkben fogadni. Szenvedünk, mert nem ismerjük fel, hogy egyszeri és megismételhetetlen, hogy nem konzerválható és nem birtokolható...
Mintha valami nagyon különleges együttállása kéne hozzá a csillagoknak. Valaminek pontosan akkor pontosan úgy kell lennie, mindkét ember külső és belső valóságának éppen akkor éppen ugyanazon csillagzat alatt kell állnia. Különben soha nem történt volna meg.
A baj ott van, hogy nem értjük a csodát. Nem tudjuk hálával a szívünkben fogadni. Szenvedünk, mert nem ismerjük fel, hogy egyszeri és megismételhetetlen, hogy nem konzerválható és nem birtokolható...
2009. december 19., szombat
fókusz, távolság
Túl sokat foglalkozok saját magammal. Mindig be akarom bizonyítani és mutogatni, milyen klassz vagyok. Aztán rájövök, hogy nem így van, akkor meg a szarságomat akarom mutogatni, szánalmas. Csak magammal foglalkozok.
Mindent úgy akarok látni, ahogy látni szeretném. Mindenkit átrajzolok, átszínezek a saját világomban attól függően, ami épp bennem van belül. Ezeket vetjtem bele másokba. Vágyakat, félelmeket, kiábrándultságot. Azt hiszem, mindenki csak velem foglalkozik, hogy minden miattam van, miattam történik.
Hoztam egy döntést.
Most pedig indulás Bohren koncertre.
Mindent úgy akarok látni, ahogy látni szeretném. Mindenkit átrajzolok, átszínezek a saját világomban attól függően, ami épp bennem van belül. Ezeket vetjtem bele másokba. Vágyakat, félelmeket, kiábrándultságot. Azt hiszem, mindenki csak velem foglalkozik, hogy minden miattam van, miattam történik.
Hoztam egy döntést.
Most pedig indulás Bohren koncertre.
2009. december 17., csütörtök
első benyomások
Hát igen, a színvonal. Kultúrált, szép, ápolt városkép. Nagyon vakít a magyar valóság kontrasztjában.
A másik erős érzés, hogy az én személyiségem itt azért valószínűleg eléggé botrány.
De kezdjük időrendben, repülőút. Emlékszem, hogy felnéztem Zsomborra, amiért mindenféle idegen országokba repülget csak úgy egyedül, most már tudom, ez mit jelent:) Valaki kérdezte tőlem, kikísért-e a család a reptérre, hát felnőtt vagyok, miért kísértek volna? Valahol kicsit pont erről is szól ez, ismét egyedül utazni, felnőtt módra.
A reptéren nagyon durván érezhető volt, mennyire szüksége van az embereknek, hogy is mondjam, a közösség érzésére. Legalább 7 egységnyi család és egykeség szólított meg, csak mert én is magyarul beszélek és Dortmundba megyek. Ebből háromnak megismertem a történetét is, miért, kihez utazik, milyen kint élni, satöbbi... és a hétből kettő a szemem előtt nincsmegajegyem-pánikrohamot kapott. Úgyhogy én egész összeszedettnek tűntem:) és nyugodtnak. Ellentétben az egyik középkorú nővel, aki még sohasem repült, úgyhogy kerestem neki ablak melletti helyet, és melléültem nyugtatgatni, válaszolgattam a kérdéseire, miközben ő sikongatott, hogy jesszusom, annyira, hogy felszálláskor majdnem reflexből megfogtam a kezét:) Volt mosolyognivaló rajtam is, hihi, ugyanis kíváncsi voltam, milyen a mosdó egy repülőn, és volt ott egy gomb, amit eléggé félreértelmeztem, megnyomtam és rövidesen bekopogott a stewardessfiú:) Mint kiderült, vészjelző volt, kifele jó kis felhajtással, tudnám, miért volt akkor pohár ikon rajta:) Mindenesetre jót nevettünk ezen az ülésszomszédaimmal, a pasi mondta is, hogy kár, hogy véletlen volt, szívesen megmentett volna:)
Attila már várt, egyből kocsiba be, rövidke körbenézés, majd vacsi egy olcsó kínaiban. Ez is mennyire más, mint egy magyar kínai! Fix árért szeddmagad van, de rengeteg mindenből lehet választani: külön feltétek és szószok, bio méz, földimogyoró krém, többféle fagyi, nyers zöldségek és saláták, nyers és bundában sült gyümölcsök, rák, surimi és mindenféle sztenderd állat meg kínai zöldségcucc szószban, panírban, natúr. Ebből a rizsből ne együnk, ezt délután főzték, csinálnak frisset, pillanat. A rizs is egész más, különleges aroma és szín, magában is élvezet enni. Jázminteát szolgálnak fel, isteni finom, életemben ilyen finom teát nem ittam! Meg is fogadtam, legközelebb csak teát iszom itt és gyümölcsöket eszem:) Végigkóstolgattam a dolgokat, s a végén még odahoztak egy kis tányéron valami húst és egy tányér levest is, amik nem voltak kirakva, kóstoljuk meg azt is... Kaja után pedig jár még egy kis grátisz aperitif, zöldszínű koktél kaktuszos pohárban. Lenyűgözött a kiszolgálás. A személyzet pedig ott evett velünk, és jól néztek ki, ez a legjobb garancia;)
Amúgy Dortmundtól nem messze Menden fő utcája mellett lakunk, de még egy ilyen kisváros főutcája is tipikus német sétálóutca fíling (főleg így karácsonyi fényben), fűszerezve a számomra szokatlan játszótér-jelleggel, középen egy kisvonat és az utcán végig minden 20-30 méteren egy-egy modern, bumszli gyerekjáték csücsül, persze igyekeztem mindent kipróbálni, sosem fogok felnőni szerintem, engem izgat minden ismeretlen, új dolog... :)
Itt most abbahagyom viszont, megjött Attila, kiugrunk egy levélért a tanyára, ahol korábban lakott...
A másik erős érzés, hogy az én személyiségem itt azért valószínűleg eléggé botrány.
De kezdjük időrendben, repülőút. Emlékszem, hogy felnéztem Zsomborra, amiért mindenféle idegen országokba repülget csak úgy egyedül, most már tudom, ez mit jelent:) Valaki kérdezte tőlem, kikísért-e a család a reptérre, hát felnőtt vagyok, miért kísértek volna? Valahol kicsit pont erről is szól ez, ismét egyedül utazni, felnőtt módra.
A reptéren nagyon durván érezhető volt, mennyire szüksége van az embereknek, hogy is mondjam, a közösség érzésére. Legalább 7 egységnyi család és egykeség szólított meg, csak mert én is magyarul beszélek és Dortmundba megyek. Ebből háromnak megismertem a történetét is, miért, kihez utazik, milyen kint élni, satöbbi... és a hétből kettő a szemem előtt nincsmegajegyem-pánikrohamot kapott. Úgyhogy én egész összeszedettnek tűntem:) és nyugodtnak. Ellentétben az egyik középkorú nővel, aki még sohasem repült, úgyhogy kerestem neki ablak melletti helyet, és melléültem nyugtatgatni, válaszolgattam a kérdéseire, miközben ő sikongatott, hogy jesszusom, annyira, hogy felszálláskor majdnem reflexből megfogtam a kezét:) Volt mosolyognivaló rajtam is, hihi, ugyanis kíváncsi voltam, milyen a mosdó egy repülőn, és volt ott egy gomb, amit eléggé félreértelmeztem, megnyomtam és rövidesen bekopogott a stewardessfiú:) Mint kiderült, vészjelző volt, kifele jó kis felhajtással, tudnám, miért volt akkor pohár ikon rajta:) Mindenesetre jót nevettünk ezen az ülésszomszédaimmal, a pasi mondta is, hogy kár, hogy véletlen volt, szívesen megmentett volna:)
Attila már várt, egyből kocsiba be, rövidke körbenézés, majd vacsi egy olcsó kínaiban. Ez is mennyire más, mint egy magyar kínai! Fix árért szeddmagad van, de rengeteg mindenből lehet választani: külön feltétek és szószok, bio méz, földimogyoró krém, többféle fagyi, nyers zöldségek és saláták, nyers és bundában sült gyümölcsök, rák, surimi és mindenféle sztenderd állat meg kínai zöldségcucc szószban, panírban, natúr. Ebből a rizsből ne együnk, ezt délután főzték, csinálnak frisset, pillanat. A rizs is egész más, különleges aroma és szín, magában is élvezet enni. Jázminteát szolgálnak fel, isteni finom, életemben ilyen finom teát nem ittam! Meg is fogadtam, legközelebb csak teát iszom itt és gyümölcsöket eszem:) Végigkóstolgattam a dolgokat, s a végén még odahoztak egy kis tányéron valami húst és egy tányér levest is, amik nem voltak kirakva, kóstoljuk meg azt is... Kaja után pedig jár még egy kis grátisz aperitif, zöldszínű koktél kaktuszos pohárban. Lenyűgözött a kiszolgálás. A személyzet pedig ott evett velünk, és jól néztek ki, ez a legjobb garancia;)
Amúgy Dortmundtól nem messze Menden fő utcája mellett lakunk, de még egy ilyen kisváros főutcája is tipikus német sétálóutca fíling (főleg így karácsonyi fényben), fűszerezve a számomra szokatlan játszótér-jelleggel, középen egy kisvonat és az utcán végig minden 20-30 méteren egy-egy modern, bumszli gyerekjáték csücsül, persze igyekeztem mindent kipróbálni, sosem fogok felnőni szerintem, engem izgat minden ismeretlen, új dolog... :)
Itt most abbahagyom viszont, megjött Attila, kiugrunk egy levélért a tanyára, ahol korábban lakott...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)