"mauriMisi"

Most beszélgettünk csak először, és még mindig nem tértem magamhoz; egyszerűen nem tudok az élménnyel betelni, hogy hogy lehet valakivel már elsőre ekkora áramlás, mélyrehatolás és egyrezgés a kommunikációban, a megélés- és gondolatvilágban, és nem innen oda vagy onnan ide, hanem oda-vissza-oda-vissza, abszolút kölcsönös egymáson ámulás, huhh. (és ez hülyeség persze:), mert minden, ami van, már első pillanattól fogva van, s hogy ez nyer-e teret a megnyilvánulásban vagy sem, az már a korlátok, gátlások, félelmek hatása csupán... mondtam is neki, hogy én már az első pillantással éreztem, hogy nekünk dolgunk van)
Úgy megteltem energiával, hogy futnom kellett hazafelé:)

És nagyon nagy a kísértés, hogy írjak erről, rengeteget, sokat, persze mindig éjjel tudok a legjobban írni, a legmélyebben meditálni, a leggyorsabban futni, a legkreatívabban dolgozni stb stb, ezért is nem alszom időnként, de elhatároztam, hogy ma igenis időben ágyba bújok, ellenállok az írnivalónak:)

(és közben meg valahogy úgy érzem, nem is tudnék erről írni most, mert egész lettem teljesen...)

a mítoszgyilok még hátravan...

Fura dolog ez, ha az ész már elengedett, a szív még sokáig sajog, és még kalapál néhányat idióta, értetlen és értelmetlen módon. És amikor behozta a lemaradását, és elenged már a szív is, és már nem akarja, amit, a tudatalatti még mindig küld egy nagyon szép és nagyon irreális álmot.

Persze tudom, hogy az álomban nem is ő volt, hanem egy szabadabb, nekem való valaki. Úgy látszik, ez még jár, meg kell siratni az álmot, az ideált, ami soha nem is létezett, csak bennem, éppen ezért...

Milyen fura, hogy épp tegnap konstatáltam lefekvés előtt, hogy bármire visszaemlékezhetek, most már minden fájdalom eltűnt. És ébredve most mégis elerednek a könnyek. És tudom, hogy nem neki szólnak ezek a könnyek már, hanem az álomnak, ahogy foszlik le rólam fájdalmasan, lassan, csendben. Mert az álmot még nem gyászoltam meg, az üreges álmot egy férfiról, aki olyan, akinek hinni akartam. És tényleg, az álomban nem ő van, hanem az álom, az öntörvényű, elvárásmentes, szabad ember.

Azt még nem tudom, hogy a szerelmes ember miként képes ennyire átverni magát, de van ez a tendencia valamiért, és nem jó, hogy van. Mert mítosz csupán. Hamis.
És valahol engem is azzá tesz...

Tök és Tartás

A két kulcsszó a tegnapi látogatásomban Zmejneláéknál. És nemcsak mert egy szépen faragott töklámpás kacsintott be ránk kintről az ablakon át. :)

Nagyon kellett nekem ez a nap. Először kis barátnős-beszélgetős délután kókuszos-répás muffinok és finom tea mellett, az elmúlt hónapok és a tanfolyami kinyílások-bepróbálkozások (nemhiába "befogadás öröme", a pasik egészen megkergültek:) ), no meg persze hogy lehet a férfiak 90%-a manapság ennnnnyire puha pasi? Közben a gyerekek, a másfél éves Bálint és a kis elsős Bogi egyszerre csiklandozták a talpamat:) Játszóblokk következett, lestoppoltuk a furánál furább nevű állatokat a képeskönyvből, aztán Bogival felváltva kényszerítettük egymást hülyénél hülyébb pózokba a twisterszőnyegen:) Zmejnelá szerint jól bírom a strapát, őrzöm a csöndemet. Én azért érzem, hogy egyelőre töretlen a február óta tartó gyerek-nemakarásom:) Nyolckor altatással egybekötött közös meditáció, nem is csipetnyi oával fűszerezve, de valahogy tényleg nem zavart egyáltalán.

Tízkor megjelent Gergő, nem számítottunk rá, a csütörtök mindig a kimaradós este - éjfél utánra vártuk. Szóval belépett, és az első benyomásom nagyon erős volt, ez a szó volt: Tartás. Nagy betűvel. Marasztaltak éjszakára is, innentől hármasban beszélgettünk, egy másik sztori kapcsán ismét szóba került, vajon miért mindig töketlen pasikba gabalyodok bele, Zmejnelá sóhajt, hát igen, a tökös pasit ő már elvitte...:) És Gergő tényleg nagyon... olyan jelenség, hogy is mondjam, olyan a szeme is, mintha a hegyekben élne. Ezt látom bele. Szinte soha nem néz rád, mindig magasra a távolba néz. És ha mégis váratlanul rádnéz, az egészen jelentőségteljessé válik ettől. De nemcsak ez. Ahogy jár, ahogy beszél, ahogy gesztikulál - egyenes, nyílt, tiszta. Nem egy bajnok testalkat, nagyon vékony, nem is szép arcú, és mégis: valamitől nagyon férfi. A tartás, igen. A férfinak tartása van. És ez abban is benne van, ahogy köztünk ülve kimondja: "Szerintem te egy jó nő vagy. És te is egy jó nő vagy. Én meg egy jó férfi. Ennyi." - mert semmi ámítás nem cél és semmi pökhendiség, hanem a tiszta gondolat maga. Nem is értjük félre, Zmejnelá csak ennyit mond: "De Ida tudja, ő nem olyan kis béna, mint én voltam ennyi idősen." Tetszik ez is, úgy tűnik, itt nyíltnak lehet lenni, nem kell vacakolni és aggodalmaskodni, mit lehet a párnak kimondani egymás előtt.

Nekem meg annyira jól esik nézni, hogy ők hogy vannak együtt, a nagyon nő a nagyon férfi mellett, kölcsönös figyelemmel és szerelemben, merthogy ez is ki van mondva is, éreztetve is. És náluk nem zavarta meg még a gyerekszületés sem a szexuális életet, amit szintén jól esik hallani, hogy lám az élő ellenpélda, mostanában mindenkitől azt hallom, milyen nehéz, hogy a nő mellének már csak a gyerek szájától kell az intimitás, a férfi pedig hoppon marad és szenved. (vagy attól szenved, hogy megoldást keres). Bár a másik Dóri mondta szerdán, hogy Ranschburgnak is volt egy előadása erről, hogy kell ezt az általános krízist megelőzni. Utána kéne nézni. Még akkor is, ha esetleg mégsem lesz gyerekem:)

Az ilyesmik miatt érzem azt egyébként, hogy jó ebben az országban élni, ha valaki itt kimondja, hogy Ranschburg, Feldmár vagy Hamvas, egyből közös a nyelvünk, nem kell magyarázni, értjük. És nyilván minden kis országnak megvannak a maga Popper és Müller Péterei, mindenhol a lokális nagy nevek és mítikus figurák, akikről a világ viszont kifele alig-alig hallott. Bár valószínűleg kevés elhanyagoltabb irodalom lehet a magyarnál itt Európában a nemzetközi emészthetőséget tekintve, annyira más, annyira szépen árnyalt, annyival nehezebb jól fordítani, ízesen, szaftosan és tisztán.

Igen, a Dóri, a Dóri könnyedsége, hogy egyből nyitott és közvetlen volt már akkor is, amikor először találkoztunk, és azóta is mindig, nincs ez a szarozás, hogy megüthetem-e már vajon a bizalmas hangnemet, hanem minden áramlik egyből akadálytanul és kételyek nélkül. Amúgy koncertre akartunk menni, hogy végre bulizzunk egyet újra együtt, talán VHK-n utoljára? De nagyon suttyónak tűnt a tömeg, kivártuk a hosszú sort, de beszagoltunk és inkább továbbálltunk egy teázóba.

És ez is nagyon, nagyon jól esett, nem is a személyek, hanem a minőség, amit hordoznak, úgy örülök mindig, ha tapasztalok ilyeneket. És nagyon ilyen napok-hetek járnak mostanság, hogy tapasztalok. Sok kedveset sodor utamba a szél, honnan jönnek, nem is tudom. Olyat is, amiről alig reméltem, hogy létezhet így élő-gondolkodó... de ezt már egy következő bejegyzésben:)

félteni kell?

Csak úgy eszembe jutott, milyen fura, hogy van ez a dal, egy az egyben a birtokló szerelem dala, csupa félelem és csupa akarás, követelés. És érthetetlen módon belekerült egy versszak, ami ennek épp a totális ellentéte. Nem is értem, mit keres itt. Olyan furán is hangzik benne, a többi versszakhoz képest hamisan és egészen erőtlenül.
Asszem valahogy így van ez, valahol mélyen tudja az ember, hogy hogyan kéne. Csak épp nem képes rá. Erőtlen az a belső hang és hamis...

Félteni kell,

Néha a biztosat is félteni kell.

Hogy soha másé nem leszel,

Mondd még ezerszer el!

Élnie kell,

Ennek a szerelemnek égnie kell,

Közénk ne lépjen senki sem,

Amíg létezünk, mindig így legyen!

Hullócsillag fut az égen,

Minden elmegy, ami jön,

Végtelen csupán a vágyunk,

Ami volt, ami lesz, köszönöm.

És mégis félteni kell,

Hidd el, a biztosat is védeni kell,

Hogy soha másé nem leszel,

Mondd még ezerszer el!

Élnie kell,

Ennek a szerelemnek égnie kell,

Bárhogy legyen, csak ez ne múljon el!

kognitív disszonancia redukció

Nincs végszó. Valami bennem mindig egy szinttel mélyebbre akar ásni. Most egy régi dologra emlékezem. 2005. Valakit, akit szerettem, nagyon nem értettem és nagyon érteni akartam. Az embert előbb-utóbb megtalálják a szerepek a túloldalról? Vagy maga keresi őket. Én akkor át akartam élni, amit ő él át, érezni akartam, amit ő érez, hogy tudjam, miért ez kell(ett volna, de nem adtam meg) neki. Hogy lássam benne a szépet. (akkor még csak az adásra tudtam gondolni, el sem tudtam képzelni, hogy végsősoron nem feltétlenül valami szépség miatt, meg hogy van olyan is, hogy nemi vágy)

Egészen irreálisan bátor voltam akkor, magam is alig hiszem, olyasmit mondtam-tettem egy intuitív, ösztönösen őszinte pillanatban, amit sohasoha még. És azóta sem, tulajdonképpen. És sikerült meglátni a szépet, sőt egy olyan közös csoda nőtt ki belőle valakivel, ami azóta is az egyik legkedvesebb emlék énnekem is, őneki is. Azt mondta nemrég visszaemlékezve: olyan volt, mint egy varázslat. Hogy egyszeriben minden megszűnt körülöttünk, átemeltem egy olyan világba, ahol nem voltak tabuk, félelmek és korlátok, csak szabadság. (nem hiszem, hogy a másik ő - aki miatt - is így élte meg az olyanjait, de a saját 'mű' tökéletes lett és - szoktam, de - most nem érzem, hogy túloznék).

Na de milyen ára volt annak a csodásszép, szinte spirituális tapasztalatnak? Milyen végtelen önzés volt részemről ez, csak hogy megélhessem azt, ami által megérteni vágytam valaki mást? Szempillantás alatt zajlott le a döntés persze, és abszolút nem tudatosan, utólag értettem meg csak, hogy ezért. És mondhatnám persze, hogy ő mondott igent, de a felelősség nem hárítható... Egyértelmű volt, hogy csak ott a pillanatban. És itt jön be az, hogy te hiába mondod meg őszintén, ha a másik legbelül nem hiszi el! A szív nem hisz, hanem érez... és ettől védtelenné válik, nem védik meg az elhangzott szavak. Mindegy, a lényeg, hogy kb. fél év kellett aztán, hogy elmúljon benne az az egyetlen nap. Vagy hát el se múlt, azt hiszem. Az ilyenek nem múlnak el soha teljesen. Bennem sem.

De rendesen helyrerakni egymás közt az akkort évek múlva sikerült csak, most augusztusban. Persze azt is mutatja ez, és ez azért megnyugtató, hogy még ha 3 és fél évbe telik is esetleg, de végül mindent helyre lehet hozni... Sok mindent kitisztít az idő, úgy értem, nemcsak a telése mossa ki a sebet, hanem érettebbé válunk közben. Megértőbbé, elfogadóbbá, megbocsátóbbá, bölcsebbé...

Sok mindent felölelhetne ez a történet, de nincs bennem kijelentés a jelenben semmiről, csak csaponganak a gondolatok. Még pár napig biztosan kényszer, mint az esés utáni sajgás... míg el nem múlik. Zsibong, fáj, akar. Hallgatni, érteni. Szólni, értődni. De csak belül csapódik le minden, mint a pára az ablakon, nem hatol át az üvegen. Bennreked, tudván odaát a nemlétező közeget.

Amúgy érdekes, és persze nem szimpi, de azt hiszem, ha őszinte vagyok, ma egy kicsit gonoszságból is mondtam ki belül ugyanazt a jókívánságot, amit annak idején szeretetből.
Fránya tudás fája... :)

(itt a háttérben meg gyönyörű zenék úsznak. Sylvain Chauveau - minimálpiánócsoda fúzionál egy hegedűvel, pillekönnyű, leheletfinom érzékiség)

प्राणायाम

Ez elég durva élmény volt. Légzőgyakorlatot csináltam, nem mértem az időt, de pont végigment egy Bohren-album, amíg. Még sosem mentem el ennyire messzire benne. Nem nagyon tudom szavakkal leírni. Először csak a kezeimben éreztem, aztán lassan mintha egy nagyon finom, vibráló energiamaszk fedte volna le az arcomat. Lassan terjedt szét az érzés a testemben, és fokozatosan erősödött, soha nem éreztem még ennyire intenzíven ezt a zsongást. A végére mozogni már alig bírtam, a bőröm teljesen érzéketlenné vált kifele, és annyira bizsergett már az egész testem, hogy attól féltem, el fogok ájulni.

nincs is halál

Ne jöjj el sírva síromig, 

Nem fekszem itt, nem alszom itt; 

Ezer fúvó szélben lakom… 

Gyémánt vagyok fénylő havon. 

Érő kalászon nyári napfény. 

Szelíd esőcske őszi estén. 

Ott vagyok a reggeli csendben, 

A könnyed napi sietségben. 

Fejed fölött körző madár, 

Csillagfény sötét éjszakán. 

Nyíló virág szirma vagyok, 

Néma csendben nálad lakok. 

A daloló madár vagyok, 

S minden neked kedves dolog… 

Síromnál sírva meg ne állj; 

Nem vagyok ott, nincs is halál.


Do not stand at my grave and weep 

I am not there. I do not sleep. 

I am a thousand winds that blow. 

I am the diamond glints on snow. 

I am the sunlight on ripened grain. 

I am the gentle autumn rain. 

When you awaken in the morning's hush 

I am the swift uplifting rush 

Of quiet birds in circled flight. 

I am the soft stars that shine at night. 

Do not stand at my grave and cry; 

I am not there. I did not die. 

/Mary E. Frye/

Ez a versike annyira szépen mondja el, miért nem ünnepeltem soha, egyetlen egyszer sem temetőlátogatással a halottak napját.
Most táncolni indulok, 4-től 8-ig jam (szabad tánc), Tamás vezeti fel.
Olyan gyönyörű szép volt ez a hét!! Még úgy is, hogy a felét otthon töltöttem egy becsípődött ideg miatt a lapockám körül. De kinyíltam végre, újra önmagam vagyok... és rátaláltam a céljaimra.
Annyi mindenről lenne mit... de lehet, hogy ezentúl ritkábban írok, nem szeretnék az életről lemaradni... :)