yes, you were once

Egyszer azt mondtad, végigsírtad miattam a tegnap estét - persze tudtam, hogy nem miattam sírtál, Te magad miatt sírtál, az életed miatt sírtál, a hibáid miatt sírtál - a sírásod szebbéválás, valamiféle szebbéválás volt az isten szemében.

Én a 22-e estét sírtam végig ugyanezért, otthon szívszaggatóan feltörve és aztán némán, de elfojthatatlanul munkahelyen a masszázs közben, miattad és nem csak miattad, mindannyiótok miatt, a megtört szentség miatt, az elmúlt csoda miatt.

Ismerem az arcod. Nem akkor voltál boldog, amikor félig még mindig részegen, fülig érő vigyorral érkeztél meg reggel az irodába amolyan ünnepi one night out után, és nem is akkor, amikor velem ültél be egy-egy másik buborékba. A boldogság sokkal több ennél. A boldogság túlível a mindennapok jobbra-balra viharán.

Aki ismer, tudja, hogy mondandód lényege mindig a ki nem mondott szavakban rejlik.
Soha nem mondanád ki, hogy boldog voltál. Az arcod csendjébe van az vésve, a vonásaid földszagú békéjébe, a szemed alatt megülő nyugalomba, a pillantásod fakulni nem tudó fényébe. Meg voltál váltva, istenem, meg voltál váltva, a szemeden látom, azon, hogy nem kellett mosolyognod, nem kellett örülnöd ahhoz, hogy boldognak látsszál, gyönyörű voltál, olyan gyönyörű, amilyennek én sohasem láttalak, amilyen csak az isten közelségében lehet az ember.

they do change

Apám, aki az elmúlt 2-3 év alatt gyökeresen megváltozott - és egy önző, akaratos lelki terroristából egy végtelenül szeretetteli, elfogadó, türelmes, gyengéd emberré vált -, mindig azt mondta, hogy az emberek nem változnak.

A boldogság nem is jött el azonnal. De abban a pillanatban kopogtatni kezdett az ajtómon, hogy ki tudtam lépni abból, ami nem jó nekem. Azóta csak rajtam állt, hogy mennyire tudtam beereszteni és mennyire fordítottam neki hátat.

Nem öröm, boldogság van. Állandó jó. Hogy miért most? Azt hiszem, most váltam képessé arra, hogy el tudjam viselni. Volt egy masszázs szeptemberben, az ötödik Lomi tanfolyam első masszázsa. A masszázs végére megjelent megjelent a szememben egy könnycsepp, a szívemben pedig az a nagyon erős érzés, hogy végre kész vagyok egy olyan Párra, aki valóban szeret, aki megtart, aki vigyáz rám. (az elmúlt három évben valamiért ennek ellentétét kerestem és találtam, még ha másban is hittem eleinte). Hogy végre szeretem ennyire saját magam, hogy ezt hagynám megtörténni.

Tízéves korom körül tudatosodott bennem először, hogy problémám van ezzel. Hogy azt, aki szeret, nem tudom úgy szeretni - nekem azt kell mindig meghódítanom, aki a legelérhetetlenebb. Csak ez elégít ki.
Ha most visszanézek, nonszensznek tűnik a magam részéről ez a Gergő-sztori, és persze mondhatnám, hogy nem tudhattam, hogy így lesz, hogy a közös álmok sohasem válnak majd valóra, mert nem ő álmodta őket, hanem az, akivé válni szeretett volna, amikor még nem ismerte önmagát eléggé. De a tudatalattim biztos, hogy tudta, a lényemnek pontosan erre az élményre volt szüksége, ezt a játszmát akarta végigjátszani. A másik csak egy színész, aki van olyan odaadó, hogy lejátssza az általunk írt szerepeket. Mert ugye annyi függőség van, szeretünk sírni, szeretünk szenvedni, csalódni, kihasználva lenni, szeretjük, ha otthagynak, ha elutasítanak, ha megcsalnak, ha megaláznak minket. Folytonos hazárdjátékban élni, ez a szexi, ez az élvezetes, ez a csábító. A kiszámíthatatlant, a birtokolhatatlant, a felfoghatatlant akarjuk, a megoldhatatlan rejtélyt, a szfinxek szemei alatt elsétálni, tudván a biztos halált, és mégis bízni az utolsó pillanatig, hogy mi leszünk az a bizonyos egyetlen, aki túléli az igaz szíve miatt.

Ha belegondolok, nem is játszottam rosszul, utólag tudtam meg, hogy a második leghosszabb párkapcsolat lettem az életében - igazán előkelő helyezés a gyerekei anyja után. Egy csomószor győzte le saját magát önfegyelemmel, hogy ne törjön ki belőle, hogy megmentse a kapcsolatunkat. Szenvedett, mert úgy érezte, hogy megéri. És főleg változott. Nagyon sokat változott. Őszinte ember lett. Érzékel dolgokat, amiket korábban nem vett észre. Megtanult másképpen adni, megtanult bocsánatot kérni. És még mennyi minden hátravan, ami biztos vagyok benne, hogy egyszer el fog jönni.

Ugrottam, mert nekem viszont most kell élnem - és egyszer csak kiderült, hogy a boldogságot minden szenvedés és meddő küzdelem nélkül is el lehet érni. Nem, dehogy elérni. Beengedni. Megengedni. Üdvözölni. A hála a kulcs. A minden pillanatért, minden apró dologért való hála. Semmit sem készpénznek venni. Mindent észrevenni, értékelni, rácsodálkozni újra és újra.

Semmi sem zökkenőmentes. Terápia az első néhány hónap. Le kell szokni nagyon sok mindenről, ami belém idegződött Gergő mellett. Bízni, rábízni, odaadni, hinni tanulok újra - és mindez egyre könnyebb, ahogy a szerelmünk egyre több sebet begyógyít, ahogy törlődnek a rossz emlékek, és szaporodnak a tiszta lapok.

Nem mondom, hogy soha nem voltam még ilyen boldog. Az élet tele van eksztatikus pillanatokkal, napokkal, hónapokkal. De a jövőmet soha, soha nem láttam még ilyen boldognak, szépnek, reménytelinek. Tele vagyok álmokkal, és tudom, hogy Ő és én együtt fogjuk megvalósítani őket, mert ugyanazt az életet álmodjuk...

what he calls love

A jóakarat együttérzés nélkül mit sem ér.
Sok mindenki pokolra vezető útja van a Te jó szándékoddal kikövezve.

always trust your man

Most men measure themselves by their competence, their efficiency, their successes and achievements. To be honest, these are qualities that I too highly appreciate. I look up to a man if I can trust him that he could do / make what I dream about (whether he ever actually finishes it or just makes promises is much less important).

When it comes to solving practical problems (be it mere physical work or something that needs technical expertise) I know I have a difficulty trusting anyone else other than myself. (However, I can trust myself if and only if no-one else is around looking at me, otherwise I won't even try for fear of failure and the accompanying shame).

What practically adds to my trust for the time being, what makes a difference for me is experience, it's practice, it's routine. Nothing personal. What makes a man easy to be trusted are the years of practice behind him. No man is born accomplished and skilled, these depend on his past. And in his past, a good man  has always done what he was expected to do.

What actually needs to be appreciated - for it does depend on his personality - is his perseverance, his will to solve problems, to overcome difficulties, to help those in need and to care for whom he loves (his woman, children and friends).

These are the qualities that a woman's trust should really depend on. She should never express her distrust based on lack of experience. Not being trusted for a man is equal to rejection and immediately demotivates him. If she loves her man, her role is to pave the way for his achievements by setting challenges while trusting in his capacity to address them. By keeping asking him to do this and that she should help him to gain that experience and offer him opportunities for success. And a good man always does what he has to do and always learns what he needs to know in order to do it. There are no limitations for him except his will power depending on his motivation i.e. his woman's trust.

kemény lecke

Ha az elmúlt egy hónap nem tanított volna meg mindarra, amire megtanított, most azt kívánnám, bárcsak örökre kitörölhetném az emlékezetemből az elmúlt egy hónapom minden egyes percét, kivétel nélkül.

Mint egy rémálom - de a szörnyű az, hogy nem csak úgy megtörtént, mint az álmok, hanem az egész az én teljes (félig tudatos, félig tudattalan) irányításom alatt zajlott és történt pontosan úgy, ahogy.

A múltam sötét foltjainak tanulságain gondolkodva szoktam mondani: vannak helytelen dolgok, amiket meg kell tennünk, hibák, amiket el kell követnünk ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, hogy soha többet nem követjük el őket újra. Egy nagy hiba vagy hibák hibára halmozása volt az elmúlt egy hónap? Vagy a legnagyobb hiba, hogy végül feladtam, és a gyötrelemnek vége lett? Isten az egyetlen megmondhatója. Olyan helyzetbe sodortam magam, amiben nem volt jó döntés, csak - ahogy Barna mondja - olyan döntés, amelyik a kevesebb szenvedést hozza a világba.


Gergő, akit két év alatt sohasem láttam sírni, végigsírt három estét.
A sírás jó, a sírás megtisztít, mint a gyónás. Mindennap sírok.
Sokan sírtunk, sokan szerettünk volna örülni. Mindenkit megérintettél. Mindenkinek felmutattad a saját történetét.

Mintha gyerekek lettünk volna, és mintha mostanra felnőttek lennénk. Értünk és ráncolódtunk néhány évet. Senkinek nem szabad elhinni semmit. Legfőképpen önmagunknak nem.

És mégis, mintha most tudnánk csak igazán gyermekek lenni végre. Felnyitottad a szemem saját magamra. Hogy játszani, örülni, vágyni, sírni, ölelni, átélni a Mostban mindent, megvalósítani az álmokat, nem visszafojtani az érzéseket - hogy mindez mennyire fontos.

Boldogabb vagyok, mint előtte. Igazibb vagyok, mint előtte. Reményt látok már arra, hogy kigyógyuljak mindabból a nem előre vivő viselkedésmintából, reakcióból, amit két évnyi Gergő ültetett el bennem. Hogy újra korlátok és félelmek nélkül tudjak szeretni, vágyni, és elfogadni a Társam szerelmét.


Mi volt az értelme az egésznek? Millió válasz van erre, és épp ezért nem volt semmi értelmetlen, nem törölném mégsem egyetlen pillanatát.
Az ár volt irdatlan magas, amit fizettünk, amit fizettél érte.

Néhányan biztosak benne, hogy Te mindent tudtál. Hogy a Te választásod. A Te kívánságod voltam, úgy, ahogy voltam. Hogy sokkal bölcsebb vagy nálunk...
Egy biztos: kegy vagy, csoda vagy, kibaszott bátor vagy, nagyon felnézek Rád - és nem tudok más lenni, mint végtelenül hálás mindazért, amit együtt átéltünk...