erős

Eseménydús és erőteljes nap volt a mai, tartok tőle, hogy ha ezt mind elmesélem, akkor megszegem, amit elhatároztam, hogy többek között azzal is megtisztelem a testem, hogy korán és sokat alszom. :-)

Egy Ma-Urival kezdődött, ez mindig nagyon feldob - és igazából már régóta szeretném Orsit megmasszírozni, csak sosem mertem neki mondani ezt, mert vártam, hogy végre legyen annyi felesleges energiám, hogy felajánlhassam, hogy megmasszírozom csak úgy. Végülis nem így lett, de valószínű, hogy mindkettőnknek így a jobb.
Szóval, Orsinak olyan teste van, mint az Anyukámnak. Vagy inkább, mint amilyen teste akkor volt az Anyukámnak, amikor még gyerek voltam, amilyennek megismertem. És éppen ezért, meg azért is, amilyen Orsi maga, nagyon tudtam szeretni, mialatt masszíroztam. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nehéz elmagyarázni, de annyi biztos, hogy könnyebb maximálisan figyelnem rá, és belül többet mosolygok.

Utána egyből Norbihoz mentem (mentünk, a Fixivel), ahol Hamvas Béla Héloise és Abélard c. esszéjét olvastuk, ami a múlt heti Scaligero-szövegre igencsak hasonlít abban, ahogy a Sacro Amore kérdését megközelíti. Persze Hamvas stílusa teljesen más, de lényegileg mindketten ugyanarról a fajta szerelemről írnak. Ahogy Norbi mondta, Hamvas nem filozófus, hanem művész, aki szimbólumokat használ. Azt gondolom, ezért nem is botránkoztat meg olyan könnyen, mivel sokkal könnyebb elvonatkoztatni tőle, és mintegy mesének, mítosznak, ideának tekinteni azt, amit alapállásként tüntet fel. Scaligero ugyanazt mondja, de egyből azon kezdek gondolkozni, hogy vajon mindez meg is valósult-e az életében, hogy néztek ki a párkapcsolatai, valóban átélte-e, amiről ír? És ha itt állna velem szemben, egyből belekötnék, és azt mondanám: ha valóban így van, akkor ne szépen írj róla, hanem lépj ide hozzám, és szeress. Lássuk meg, hogy tudsz-e szeretni úgy, ahogy írsz.

A szellemi után hódoltunk a testi élvezeteknek, finom masszalás-zöldséges rizs, mint mindig, lassan profi pálcikaevő is leszek, valahogy így alakult, hogy Norbinál és csak nála mindig. :)

A séta, az utánavaló séta volt brutál megint. Norbinál olyan nők, olyan aktuális életsztorik fordulnak meg, hogy a hajadat tépnéd, ha csak hallanád, nem ha még át is élnéd. A maihoz alapvetően négy gondolatom van:
(megkísérlem tapintatosságból elhallgatni a teljes történetet, bár kibaszott tanulságos lenne kétségkívül)
1. a saját életedet úgy szúrod el, ahogy csak szeretnéd, de van-e jogod dönteni a magzatod élete felett, és egy életnyi boldogtalanságra ítélni, csak hogy megszabadulj ama lelkifurdalásodtól, melyet akkor éreznél, ha rábeszélnéd a nőt, akit nem szeretsz, hogy vetesse el, és ne szülje olyan közegbe, ahol hétszentség, hogy nem fogja megkapni azt, amire egy gyermeknek szüksége van ahhoz, hogy egészséges emberré váljon?
2. hogy tudnak a férfiak egy gyermekre mint egy főiskolára tekinteni, aminek 3 év után vége van, vagy legalábbis ezek a kötelező évek, utána már fakultatív? ha ezt vállalod basszus, akkor örökre fogod vállalni, mert örökké a te gyereked lesz, nemcsak a nőé, aki szülte.
3. hogy lehet, hogy egy férfinak egyetlen barátja sem tud olyan őszinte lenni, hogy észhez térítse, és megmondja az arcába, hogy "öregem, ébresztő, ne legyél már ekkora orbitális balek!" ?
4. meddig terjed a karma fogalma? szabad-e, nem felelőtlenség-e erre hivatkozni és ezoterikus katyvaszba ágyazni hátralévő életünk elcseszését, pláne, ha nem a saját életünk az egyetlen, ami felől döntünk?


Este pedig elmentem ide, mert Danyi Zoli nekem régi ismerősöm, még a Hamvas Béla-szabadegyetemes, zen meditációs korszakból, akit nagyra becsülök és tisztelek, és kíváncsi voltam a gondolataira. Meg cseppet azzal a szándékkal is mentem, hogy kicsit felvehetem a fonalat a régiekkel, de legalábbis itt majd összetalálkozunk - nemrég azt olvastam, nem árt karban tartani a kapcsolatokat, amik fontosak lehetnek, ki tudja, mit fognak véletlenül az életünkbe hozni.
Ott azzal fogadtak, hogy nincs már jegy, én azért bekéredzkedtem az előtérbe, hogy odaköszönjek Zolinak, erre azt mondja: van jegyed? és a kezembe nyom egyet, őrület. Az meg végképp, hogy Sütő Zsolttal is összefutottam, meg egy másik férfival, aki szintén ott volt velünk a dobogókői elvonuláson, és ennek eredményeképp holnap reggel a Fixivel megrakjuk Szentendrét, és eleget teszünk a meghívásnak, ami egy télűző bográcsozást jelent a Lajos-forrásnál a fent említett személyek, valamint Danyi Zoli és még sok mások társaságában. :-)

Szóval nagyon jó napom volt, főleg mióta mint nő jobban tetszem magamnak a tükörben, nyilván nem az az egy alkalom számít, hogy tegnap edzettem egyet, hanem hogy büszke vagyok magamra, amiért meló után is még képes voltam erre, meg hogy a csaj ugye kérdezte, hogy mi céllal jöttem, és mikor azt mondtam, fogyás, csodálkozva kérdezte, hogy honnan?? És bár egy vékony fekete nadrágban még mindig szebbnek látom magamat, mint meztelenül, legalább abban a fekete naciban elhiszem, hogy nagyon jó nő vagyok testileg is. (hogy máshogy igen, az nem kérdés, és bizony nem is vagyok hajlandó járni mással, mint a világ legjobb pasijával, mert csak az méltó hozzám és pont).

Ma egyébként, bár sokat gondoltam rá, egész nap nem hiányzott egy pillanatra sem - és ez azért van, mert a csütörtöki, hosszú beszélgetésünk feloszlatta bennem a kétségeket, és jelenleg semmi sem szilárdabb, mint a hitem, hogy most már bárhogy is alakul, Ő és én összetartozunk. Így van.

release

Lehet, hogy ideiglenesen most egy kicsit eltávolodtunk egymástól, de azért én nagyon hálás vagyok ennek a szombat estének. Sokat segített abban, hogy megértsem, mi aggaszt, mi nyomaszt, hogy meg tudjam fogalmazni saját magam felé, hogy mi az a jövővel kapcsolatban, amitől félek. És talán pont ez az, ami miatt azóta nyugodtan alszom, mert a legrosszabb mindig az, amikor az ember maga sem tudja, hogy mi baja van, csak szenved.
Engem már nagyon zavart, hogy ilyen kimerült vagyok, és nincs energiám a munkámban hozni azt, amire képes vagyok. De talán tényleg csak néhány jó, hosszú alvás kellett, hogy visszatérjen minden a normál kerékvágásba.
Mindenesetre most elég jó, egy ilyen békésebb, nyugodtabb, bár kicsit talán nihilistább állapotban vagyok, de legalább nem érzem annyira ezt a nyüszítő függésemet, amitől az elmúlt hetekben már kezdtem egy kicsit magam is megőrülni, meg nyilván a kapcsolatunknak sem tett túl jót.
Most jó hosszan nem mondtam végülis semmit, de mindegy, a lényeg az, hogy jól érzem magam, elvagyok, most egy olyan időszak van, hogy újra van erőm például jógázni, reggelente meg van időm még munka előtt meditálni. Nincs ezzel annyira konkrét szándékom, csak most ez esik jól, mert végre jobb érzés magammal egyedül lenni. És nem bánnám, ha egy kicsit össze tudnám szedni magam, hogy az lehessek, aki lehetnék - és ami voltam is már olykor-olykor.

gyerekvállalás

Norbit időnként meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Természetesen jó értelemben, minden harag nélkül. :) Úgy is mondhatnám, ez az, amit szeretek benne. Mondtam neki most is, hogy ez így nem ér, hogy ő csak ül ott, és belekérdez mindenki kérdéses dolgaiba. Hozza már egy kicsit saját magát is zavarba legalább.
Merthogy Norbi elég könyörtelen, de mint mondtam, ez a legjobb tulajdonsága is egyben.

Tegnap a gyerek-kérdés volt a téma. Hogy hogy jutottunk el idáig az Ízek, imák, szerelmek együttes megnézése és a Norbi által performált pár percnyi finom krisnás zene után a harmóniumon, arra már senki nem emlékezett, mindenesetre a beszélgetés eléggé disturbing volt. Néhány mondatom után igencsak megfagyott köztünk a levegő. Adott két fiatal felnőtt nő, egyikük egyedül neveli két gyerekét, a másikuk egy friss szakításon túl, pedig már nagyon szeretné ezt a gyerek-dolgot. Mert úgy érzi, hogy már kiteljesedett a munkában, már kiteljesedett egyedül, már nincs hova tovább, most már kellene ez az új szerep, hogy tovább fejlődhessen. Meg hogy érzi, hogy ő már kezd bezárulni, de ha lesz gyerek, akkor majd újra kinyílik egy csomó minden, és mennyi mindent tanulhat majd a gyerekektől. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljam közbe, hogy egy csomó minden be is zárul. Zavart, hogy úgy beszél a gyerekről magáról, mint valamiről, amire őneki szüksége van ehhez vagy ahhoz a céljához, mert szerintem nem az a fontos, hogy egy gyerek őneki mit fog tudni adni, hanem hogy ő meg tudja-e majd adni egy gyereknek azt, amire annak szüksége van. Próbáltam neki elmondani, hogy szerintem a gyerekvállalásnak ez az alapfeltétele és nem a gyerek iránti vágy. Nem értettük meg egymást, a válaszában megint azt ecsetelte, hogy neki milyen változást hozhatna az életébe ez a dolog.

A másik nő, nekem úgy tűnik, rendben van ezzel a szerepével, de azért elmesélte, hogy irigyli az apákat, és gyerekkorában apa akart lenni. Mert mindig az anya az, aki biztosít minden létfeltételt, és ettől minden áldott nap hullafáradt. Ő viszi el a gyereket addig a küszöbig, amikortól az apa igazán szerepet kap. Az anya feltétel nélküli odaadása adja a hátteret, a biztonságot az első önálló lépésekhez. Az apa szerepe igazán tíz éves kor után kezdődik, nem a pelenkázóasztal mellett, azzal ő még nem tud mit kezdeni.

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, mindannyian arra emlékszünk, amit az apától kaptunk, amit vele játszottunk. Anyával otthon vagyunk, apa viszont elvisz. Anya csak úgy van, mint mindig, de apa játszik velünk. Mindig arra várunk, arra vágyunk, hogy apa játsszon velünk. Ez a különleges, a ritka. Nem emlékszünk arra, hogy anyu mit csinált, amikor gyerekek voltunk. Nem emlékszünk a pelenkázásra, az etetésre, a megnyugtatásra. Mert az természetes. Közeg. Mondják, hogy eleve egy hosszú és fájdalmas tanulási folyamat belátni azt, hogy az anya és én két külön lény vagyunk, nem vagyunk egyek, mint ahogy azt az anyaméhben átélhettük...

Nem tudom, fontos-e, amit ezen kívül még mondani akartam erről, mindenesetre most meg kell szakítanom. Ügyeletes vagyok, bejött a második meló. Szép hétvégét mindenkinek.

switch

Néha elcsodálkozom, hogy bizonyos dolgokban tökre úgy tudok működni én is, mint egy férfi (legalábbis ahogy azt családom férfi tagjain megfigyeltem). Például az én agyamnak is különböző, elkülönült üzemmódjai vannak, és ezek közül néhányban igencsak ellenjavallott zavarni: például elmélyülten koncentráló üzemmód (ne szólj hozzám, úgysem hallom), hibakereső üzemmód, mindent elrendező üzemmód, másokról gondoskodó üzemmód, szeretetkifejező üzemmód. Kielégítő üzemmód, kielégülő üzemmód. Jó, csak viccelek. :)
Vagy nem? :)
A lényeg, hogy ha egyszer beáll az agyam egyfajta üzemmódra, akkor bizonyos dolgok között egyszerűen nem megy a váltás, legalábbis nem mindig vagy csak nagyon lassan, fokozatosan akkomodálódva. Ilyen az is, amikor fel kéne nézni az önéletrajz mellől, és egy kicsit oda kéne figyelni a másikra, aki épp lelkesen magyaráz valamit a saját munkájával kapcsolatban. Na, amikor egy ilyen dologba jól bele vagyok mélyedve, olyankor el sem tudom képzelni, hogy vannak, vagy valaha is voltak érzéseim.

No de remélem, hogy hamarosan letesszük a lantot, bebújunk az ágyba, és kiderül az ellenkezője :-))

szerelemdesszert

Kell, kell idő, hogy egy kicsit lelassuljunk, és megfigyeljük a dolgokat. Vajon miért van az, hogy az ember életében megváltozik egy csomó dolog, ahogy 'öregszik'? Ahogy tegnap este elnyúltam a kanapén a félhomályban és vártam, hogy belekezdjünk a filmbe, eszembe jutott, hogy milyen volt régen. Egy kicsit tudnak fájni is a szép emlékek, és ezek a felismerések, hogy elmúltak örökre bizonyos dolgok, hogy van, amit már nem fogunk újra megélni. Barnával való kapcsolatomon időzött az emlékezetem, azon, ahogy mi akkor együtt voltunk, ahogy át tudtuk egymásnak adni magunkat teljesen. Azt hiszem, az ilyen eleve nagyon ritka, hiszen két olyan ember kell hozzá, mint én és mint ő, aki férfi létére volt képes a teljes önátadásra - azt hiszem, nem ismerek rajta kívül bárkit is, aki így tudna benne lenni egy kapcsolatban. És azóta már mi is mások vagyunk, zártabbak és érettebbek, és ahogy múlik az idő, az életünkben is megváltoznak a prioritások, más a fontos, már nem a Nő a minden, már nem a Férfi a minden, már csak egy szelete az élet habostortájának, miközben kifejlődik bennünk egy csomó egyéb törekvés és ambíció, már nem csak az ágyban és a gyengédségben akarunk a legjobbak lenni, hanem a munkahelyen is, az otthonteremtésben is, és még sorolhatnám.

És talán ezért is van az - erről sokat beszélgettünk M-mel a héten, mert ő is érzi a változást a saját életében - hogy a szerelem és a szex ma már annyira más helyet foglal el az életünkben, mint annak idején, már nem is tudjuk ugyanúgy csinálni, már szinte lehetetlen elképzelni, hogy mondjuk egy órát meditáljunk közösen szeretkezés előtt, vagy előtte több órán át simogassuk vagy csak nézzük meztelenül egymást, azt meg pláne nem, hogy esetleg ebből a végén nem is lesz szeretkezés.

De talán nem is ez a legnagyobb különbség, én valahogy máshogy fogalmaznám ezt, talán úgy, hogy annak idején sokkal integráltabb része volt a szex a párkapcsolataimnak, valahogy összefolyt az egész, az, hogy együtt voltunk, hogy szerettünk, hogy csodáltunk, hogy figyeltünk, hogy szerelmeskedtünk. Most meg már mintha egy lenne a tevékenységek közül, amit közösen, örömmel végzünk, egy külön program, egy külön aktivitás, nem történik meg olyan spontán és olyan finom átmenetekkel a bármi másból, egy kicsit szokás is már talán, mióta felnőttek lettünk, és tudatába kerültünk annak, hogy emberi szükséglet, akár az étel, nem csak egy különleges desszert, ami igazán széppé, igazán ünnepivé teheti az együtt töltött perceink...

mély.

Vannak ilyen mélypontok az ember életében, azt hiszem, nekem ez most az. Végigcsináltam a tél legkeményebb részét, és most elfogyott, egyszerűen elfogyott. Én. Az erő, az energiatartalék, a hittartalék. De valahogy ilyenkor mindig kiderül, hogy akármilyen egyedül is érzem magam, egyáltalán nem vagyok egyedül, mellettem állnak a jó barátok, isten tenyere pedig ott feszül alattam, csak azért nem éreztem eddig, mert nem zuhantam elég mélyre hozzá. De nem lesz baj, nem tud minden összeomlani...
Hát köszönöm, köszönöm mindenkinek, aki fogja a kezemet egy kicsit, és nem enged feladni, most nagyon jó ez, fontos, hogy újra hinni tudjak, bízni tudjak az életben. És magamban.
Csodálatosak vagytok.

(..és a Mélypont bazmeg - az is egy olyan hely volt, milyen jó volt, csak elnyúlni kanapén-ölben, még semmi szándék, csak jó, csak úgy vagyunk, egy szál cigi, egy pohár forralt bor, Quimby szól a rádióból és kurvára értjük egymást. milyen rég emlékeztem erre már. boldog gyerekek voltunk. én még nem tudtam, hogy keménynek kell lenni, Te még nem tudtad magadról, hogy gyenge vagy.)

never say no to a cook if he wants to surf your couch

3 fogás: saláta, főétel, desszert.
Fenséges ízek.
Egy deci cabernet franc barrique.
Megérkezik hozzám, és ez az első dolga.
Le vagyok nyűgözve.

Svájci, az otthoni dialektusából egy szót sem értek.
Angolul beszélgetünk, és amit ő nem tud angolul, azt én megértem németül.
A vacsi közben franciául beszél hozzám.
A neve Mantou, egy indián istenről nevezte el az anyja.

nem bírom... :'-(
kurva fáradt vagyok...
ki kéne vennem egy nap szabit...

jó lesz

Vannak azért dolgok, amikről nem írok itt a blogban, habár néha volna kedvem. Mondjuk beidézni egy-egy párbeszédet, amire kacagva gondolok vissza, mert ezt a fajta őszinteséget nem nagyon tudnám egyetlen más pár szájából sem elképzelni. Abszurdnak tűnne, annyira nem szokványos. És persze mi is sokat dolgoztunk és dolgozunk azon folyamatosan, hogy számunkra viszont természetes lehessen...

Mert azért nem semmi páros vagyunk mi ketten, mondhatni eléggé különleges a mi kapcsolatunk. A barátaim, akikkel mostanában egy kicsit is találkozgatom, persze tudnak minderről, de azért azt hiszem, sokan lehetnek a tágabb baráti körben, akik nem tudják és sokan, akik csak nem értik vagy nem tudják értelmezni azt, ahogyan mi együtt vagyunk. Akik viszont értik, azok eléggé irigylik ezt a fajta kapcsolatot és főleg a mi hozzáállásunkat.

Mert sokan buktak már bele abba, amit mi most megkísér(t)lünk, és még ezerszer többen vannak, akik soha nem mertek még álmodni sem róla, hogy ilyen lehet. 

Na, hát ez van, és csak rajtunk múlik, szerintem jó lesz, mert mi jók vagyunk.

Úgy érzem, annyira kimerült, kifacsart és elkeseredett kezdek lenni, hogy meg fogok szűnni embernek lenni hamarosan. Már nem tudok normálisan reagálni helyzetekre, megbántom az embereket, akiket szeretek, pedig a baj az, hogy a dolgokat kilátástalannak látom, és gyűlölöm magam, amiért benne vagyok ebben a helyzetben, és nem változtatok rajta.