2010. november 26., péntek
2010. november 21., vasárnap
kívül-belül
Miután ráébredtem, hogy amikor magammal rendben vagyok, mennyire imádok egyedül lenni, lett egy szobatársam, egyik napról a másikra. Hirtelen nagyon fura volt, hogy nem vagyok egyedül reggel, amikor munkába készülődöm (eddig általában mire felkeltem, Boró már elment, Kati meg csak akkor kelt, amikor én indultam), és először idegessé tett, hogy nyüzsögnek körülöttem és folyton csacsognak hozzám. Évi olyan, mint egy gyermek, énekelget magában, nevetgél, mindent el kell mesélnie. Mostanra kezdem megszokni:) Meg hát ez nem rossz dolog egyáltalán, csak nekem súrlódási felület. De meg is beszéltem vele, hogy nekem most befelé fordulós időszakom van, és egyáltalán nem ellene szól, ha nem vagyok túl kommunikatív...
Asszem ez egy alapkérdés az életemben, hogy mi az a pont, ahonnan kezdve tudni lehet, hogy magamon vagy a helyzeten kell-e változtatni. Mert ugye sokszor a mi hibánk, hogy ügyet csinálunk dolgokból, pedig csak egy kis türelemre, egy kicsivel több toleranciára stb. lenne szükség...
Kicsit önzés, de amikor Gabó hazajött Dániából, tökre fellélegeztem, hogy végre valakivel meg tudom beszélni ezt úgy, hogy 100%-osan értse. Vele mindig nagyon közös volt ez a témánk, és ő is végig azt kérdezgette kint magától, hogy belül vagy kívül van a gond, ami miatt nem működik? Neki kellene megváltoznia, vagy ki kéne lépnie abból, amiben rosszul érzi magát? Honnantól ésszerű döntés, és honnantól menekülés?
Ismerek több embert közelebbről, akiket egyáltalán nem izgat az, hogy ők milyenek, csak háborognak dolgokon, az időjáráson, a bkv-n, a családtagjaikon, bármin, és egyáltalán nem érzik, hogy rajtuk múlik, hogyan érzik magukat az életükben. Meg jól elvannak sajátmagukkal úgy, ahogy vannak, tudván, hogy nem tökéletesek. Nem akarnak megváltozni, és nem éreznek lelkifurdalást (tök jó nekik:), amiért csokit vagy műanyag mekis kaját zabálnak, eldobálják a szemetet, veszekszenek a szeretteikkel, vagy lusták és egész nap csak a számítógéppel játszanak. Mert nem is akarnak tökéletesek lenni. Nekik ez így jó, ahogy van. Nem is szabad piszkálni miatta őket.
És aztán van a másik típus, mint Gabó és én, hogy mindig magunkban keressük először a hibát, keressük, hogy mit csinálunk rosszul, mit kéne másként, hogy lehetne ügyesebben idomulni, könnyedebben elfogadni azt, ami van. Ennek megvan az az előnye, hogy aki a csillagokba vágyik, legalább elindul valamerre, és talán egy icipicivel magasabbra jut, mint ahol van. Ugyanakkor viszont békétlenség van a szívében, örökös elégedetlenségben áll önmagával.
Szóval egyik véglet se túl jó, az egyik típus a világgal, a másik önmagával áll folyamatos háborúban, a béke pedig valahol ott lapul a kettő között: meglépni, amit még meg lehet lépni, és elengedni, amit már el kell engedni.
Ez a végszó most elég Carlososra sikerült, egy olyan bukott angyalnak, mint én, pedig nem is áll jól a moralizálás, úgyhogy ennyit mára...
Asszem ez egy alapkérdés az életemben, hogy mi az a pont, ahonnan kezdve tudni lehet, hogy magamon vagy a helyzeten kell-e változtatni. Mert ugye sokszor a mi hibánk, hogy ügyet csinálunk dolgokból, pedig csak egy kis türelemre, egy kicsivel több toleranciára stb. lenne szükség...
Kicsit önzés, de amikor Gabó hazajött Dániából, tökre fellélegeztem, hogy végre valakivel meg tudom beszélni ezt úgy, hogy 100%-osan értse. Vele mindig nagyon közös volt ez a témánk, és ő is végig azt kérdezgette kint magától, hogy belül vagy kívül van a gond, ami miatt nem működik? Neki kellene megváltoznia, vagy ki kéne lépnie abból, amiben rosszul érzi magát? Honnantól ésszerű döntés, és honnantól menekülés?
Ismerek több embert közelebbről, akiket egyáltalán nem izgat az, hogy ők milyenek, csak háborognak dolgokon, az időjáráson, a bkv-n, a családtagjaikon, bármin, és egyáltalán nem érzik, hogy rajtuk múlik, hogyan érzik magukat az életükben. Meg jól elvannak sajátmagukkal úgy, ahogy vannak, tudván, hogy nem tökéletesek. Nem akarnak megváltozni, és nem éreznek lelkifurdalást (tök jó nekik:), amiért csokit vagy műanyag mekis kaját zabálnak, eldobálják a szemetet, veszekszenek a szeretteikkel, vagy lusták és egész nap csak a számítógéppel játszanak. Mert nem is akarnak tökéletesek lenni. Nekik ez így jó, ahogy van. Nem is szabad piszkálni miatta őket.
És aztán van a másik típus, mint Gabó és én, hogy mindig magunkban keressük először a hibát, keressük, hogy mit csinálunk rosszul, mit kéne másként, hogy lehetne ügyesebben idomulni, könnyedebben elfogadni azt, ami van. Ennek megvan az az előnye, hogy aki a csillagokba vágyik, legalább elindul valamerre, és talán egy icipicivel magasabbra jut, mint ahol van. Ugyanakkor viszont békétlenség van a szívében, örökös elégedetlenségben áll önmagával.
Szóval egyik véglet se túl jó, az egyik típus a világgal, a másik önmagával áll folyamatos háborúban, a béke pedig valahol ott lapul a kettő között: meglépni, amit még meg lehet lépni, és elengedni, amit már el kell engedni.
Ez a végszó most elég Carlososra sikerült, egy olyan bukott angyalnak, mint én, pedig nem is áll jól a moralizálás, úgyhogy ennyit mára...
Had'zel-gyakorlat failure
Nem találok magamban érzéseket.
A történet aránylag rövid, kevés képkockás, ezért könnyen felidéztem az összes olyan dolgot, ami (akkor) rosszul esett, ami kellemetlen vagy megalázó volt - és semmi. Már nem érzek semmit.
Múlt, vége lett, nincs.
Nem is ez a baj - ha nem fáj, annak csak örülni lehet -, csakhogy ezután elővettem a legszebb közös emlékeket, és ugyanezt tapasztaltam, hogy nem tudok érezni semmit.
Múlt, vége lett, nincs.
Tudom, hogy ez gyakran van így, és a jelen úgyis mindig elsöpri ezt a semmit, mint porszemet a hurrikán. De akkor is nyomasztó, és a gyakorlatot sem tudtam így megcsinálni...
A történet aránylag rövid, kevés képkockás, ezért könnyen felidéztem az összes olyan dolgot, ami (akkor) rosszul esett, ami kellemetlen vagy megalázó volt - és semmi. Már nem érzek semmit.
Múlt, vége lett, nincs.
Nem is ez a baj - ha nem fáj, annak csak örülni lehet -, csakhogy ezután elővettem a legszebb közös emlékeket, és ugyanezt tapasztaltam, hogy nem tudok érezni semmit.
Múlt, vége lett, nincs.
Tudom, hogy ez gyakran van így, és a jelen úgyis mindig elsöpri ezt a semmit, mint porszemet a hurrikán. De akkor is nyomasztó, és a gyakorlatot sem tudtam így megcsinálni...
2010. november 18., csütörtök
nincs sírás, ó
Lekopogom, de valami kibaszottjó hetem van, és csodálkozom, hogy még mindig nem múlt el. És közben meg nem is történt úgy igazán semmi, csak dolgozom, élek, sokat vagyok egyedül, többet meditálok és kevesebbet alszom, mint általában, de valami átkattant bennem, amitől az van, hogy szeretem magam. És a dolgokat nagyobb energiával, nagyobb nyugalommal és élvezettel csinálom.
Aztán persze egyedül könnyebben szembejönnek dolgok, amik eddig rejtve voltak, mert nem volt idő foglalkozni velük. Harag, cinikus, rosszmájú gondolatok. Félelmek, korlátok, megoldatlan konfliktusok.
De még hiszek ezek fel- és megoldhatóságában.
És van, ami, úgy hiszem, már meg is javult.
Őszinte legyek? Tulajdonképpen akkora úthenger ment át rajtam, hogy másfél évig (úristen, másfél év..) nem tudtam úgy örömet okozni magamnak, hogy ne sírás, nagy zokogás vagy legalább néhány csendes könnycsepp legyen a vége. Olyan elemi erővel tört fel a fájdalom mindig közvetlenül orgazmus után, akkor is, ha egyáltalán nem gondoltam ennek a forrására. Volt egy-két alkalom, amikor sikerült ezt elkerülni, olyankor persze jól esett aktuálisan el is hinni, hogy megoldódott a probléma, de igazából nem oldódott meg semmi, csak volt egy szerencsés napom, de legközelebb megint ugyanúgy zajlott le minden. És nyilván, egy idő után már kedvem sem volt, mert minek az egész, minek legyen jó, ha végül úgyis csak sírás lesz belőle.
És most az van, hogy ez egy ideje működni kezdett. Jó. És nem kell sírni utána, reggel olyan tettrekész vagyok, hogy feleannyi(!) idő alatt elkészülök, mint a szokásos, este pedig olyan békés, hogy simán bele is alszom utána ebbe a nyugalomba. (lekopogom megint.)
És Ti most biztos nem érzitek úgy ennek a súlyát, hogy ez nekem most mekkora dolog, de nekem nagyon sokat jelent, mert már kezdtem azt hinni, hogy örökre elromlott bennem valami, és attól is komolyan féltem, hogy soha nem lesz többé olyan könnyed, játékos és élvezetes a szexuális életem, mint azelőtt volt, ez meg előbb-utóbb mindenképp rányomja a bélyegét a párkapcsolatomra is (hogy mennyire, az csak a másik türelmén múlik), de én mindenesetre éreztem, hogy nagyon nem teljesértékű az, amit jelenleg megélni és odaadni tudok, hiába szeretném nagyon, hogy jobb legyen...
Ami kérdés így nagyon szembejött még az egyedüllétben, hogy vajon miért hagyom, miért hagytam annyi időn át, hogy úgy érezzem, az életem alakulása valaki mástól függ? Attól, hogy az a valaki hogy dönt, mit fog a jövőben lépni, mit mond nekem a jelenben, mit mond a múltról a másiknak. Mi közöm van nekem ahhoz, ha valaki képtelen irányítani az életét, ha halvány fogalma sincs, hogy mit akar, miért hagytam, hogy ezzel engem is madzagon rángasson? Miért voltam a számára mindig elérhető, amikor csak épp olyan kedve támadt, hogy lefeküdne velem? Miért nem néztem magamba, hogy én, belül, igazán mire vágyok?
Miért adtam ki a kezeimből a manát, miért nem hittem el, hogy én irányítom az életemet??
Aztán persze egyedül könnyebben szembejönnek dolgok, amik eddig rejtve voltak, mert nem volt idő foglalkozni velük. Harag, cinikus, rosszmájú gondolatok. Félelmek, korlátok, megoldatlan konfliktusok.
De még hiszek ezek fel- és megoldhatóságában.
És van, ami, úgy hiszem, már meg is javult.
Őszinte legyek? Tulajdonképpen akkora úthenger ment át rajtam, hogy másfél évig (úristen, másfél év..) nem tudtam úgy örömet okozni magamnak, hogy ne sírás, nagy zokogás vagy legalább néhány csendes könnycsepp legyen a vége. Olyan elemi erővel tört fel a fájdalom mindig közvetlenül orgazmus után, akkor is, ha egyáltalán nem gondoltam ennek a forrására. Volt egy-két alkalom, amikor sikerült ezt elkerülni, olyankor persze jól esett aktuálisan el is hinni, hogy megoldódott a probléma, de igazából nem oldódott meg semmi, csak volt egy szerencsés napom, de legközelebb megint ugyanúgy zajlott le minden. És nyilván, egy idő után már kedvem sem volt, mert minek az egész, minek legyen jó, ha végül úgyis csak sírás lesz belőle.
És most az van, hogy ez egy ideje működni kezdett. Jó. És nem kell sírni utána, reggel olyan tettrekész vagyok, hogy feleannyi(!) idő alatt elkészülök, mint a szokásos, este pedig olyan békés, hogy simán bele is alszom utána ebbe a nyugalomba. (lekopogom megint.)
És Ti most biztos nem érzitek úgy ennek a súlyát, hogy ez nekem most mekkora dolog, de nekem nagyon sokat jelent, mert már kezdtem azt hinni, hogy örökre elromlott bennem valami, és attól is komolyan féltem, hogy soha nem lesz többé olyan könnyed, játékos és élvezetes a szexuális életem, mint azelőtt volt, ez meg előbb-utóbb mindenképp rányomja a bélyegét a párkapcsolatomra is (hogy mennyire, az csak a másik türelmén múlik), de én mindenesetre éreztem, hogy nagyon nem teljesértékű az, amit jelenleg megélni és odaadni tudok, hiába szeretném nagyon, hogy jobb legyen...
Ami kérdés így nagyon szembejött még az egyedüllétben, hogy vajon miért hagyom, miért hagytam annyi időn át, hogy úgy érezzem, az életem alakulása valaki mástól függ? Attól, hogy az a valaki hogy dönt, mit fog a jövőben lépni, mit mond nekem a jelenben, mit mond a múltról a másiknak. Mi közöm van nekem ahhoz, ha valaki képtelen irányítani az életét, ha halvány fogalma sincs, hogy mit akar, miért hagytam, hogy ezzel engem is madzagon rángasson? Miért voltam a számára mindig elérhető, amikor csak épp olyan kedve támadt, hogy lefeküdne velem? Miért nem néztem magamba, hogy én, belül, igazán mire vágyok?
Miért adtam ki a kezeimből a manát, miért nem hittem el, hogy én irányítom az életemet??
2010. november 16., kedd
one year ago
Érdekes, hogy én is pont a napokban gondoltam arra, hogy egy évvel ezelőttre visszatekintsek:)
Szóval ez egy twitter bejegyzés pontosan egy évvel ezelőttről, elég reprezentatív:
tök döglöttnek tűnik most a szívem, remélem azért nem az
A mai napon pedig örülök magamnak és ünnepelek - és ezt csak én érzem belül, és csak én tudnám elmagyarázni, de nem nagyon lehet, mivel nagyon finom érzésekről van szó -, hogy pont ez a nap a napja annak, hogy érzem, hogy megtört az átok, hogy visszatérnek belém olyan dolgok, amiket komolyan örökre elveszettnek hittem... Amiként saját magamat belül megélem és szeretem, és ahogy Terád gondolni tudok... És ez nekem most nagyon, nagyon nagy dolog. És olyan jó, hogy bizony megér egy ünneplést igazán.
2010. november 5., péntek
egy működő billentyűzet ünnepi alkalmából ömlesztve
Hát, ez is érdekes egy hét volt. Konkrétan _semmi_ nem alakult úgy, ahogy terveztem - bár ez elég általános az elmúlt hónapokban, hogy a munka az egyetlen biztos pont az életemben. No meg ezek a váratlan, jó-is-rossz-is véletlen találkozások...
Kezdjük mondjuk ott a felsorolást, hogy öcsim visszamondta az arborétumot, és én lelkiismeretemre hallgatván akkor már inkább meszelni mentem egy barátnőmhöz. Úgy tudtam, egyedül leszek, de aztán pár óra múlva befutott Életem Mumusa. Bár végülis nem volt gáz, csak az illata idegesített. Túl közel volt, ahogy álltunk a létra szemközti ágain.Ki is mentem elszívni egy cigit, azaz csak úgy kimentem mély levegőt venni, erre utánam jött, hogy lehúzza a cipőmről a nejlonzacskót. *No komment.*
Aztán találkoztam Dórával is. Ez aztán végképp véletlen volt. Egy ragtapaszért mentem, mert kedd reggel sikeresen felnyaltam az állammal az aszfaltot, ő pedig ott állt épp ugyanabban a percben érkezve, és magában kuncogott rajtam. Aztán másnapra belázasodott. (vajon van összefüggés..?)
Ma reggel pedig jövök az első fuvarral, és mit látok? Ott teker mellettem a pasim, a hátán a futárzsákban az egyik gyerkőc:), mögötte meg rakja a kislány rendesen rózsaszín pihés cuccban. Nem mindennapi látvány, jól meg is nézték őket a hüledező járókelők.
A váratlan találkozások közé talán felvenném még a rutinos tolvajt, aki a Déliben kiszúrta, hogy sietve és ettől cseppet idegesen álltam a pénztárhoz, úgyhogy mire sorra kerültem, a pénztárcám el is tűnt, benne a fizetésemből megmaradt 22 ezer forinttal, amit azért vettem fel, hogy visszaadjam annak, akinek tartozom, és amit most már tudom, hogy nem kellett volna benne hagyni, de hát pont azon gondolkoztam két perccel előtte útközben, hogy milyen kurvajó, hogy én már sohasem bkv-zom, nem kell folyton a táskámra, telefonomra ügyelni egymáshoz zsúfolódva, a biciklin senki nem tud a cuccomba nyúlkálni. Hát nesze nekem, abban az egy percben, amikor mégis, máris megtörténik.
És nyilván, nem a pénzt sajnálom, hanem miatta, hogy megint nem tudtam visszaadni, és megint kurvára ég emiatt előtte a pofám.
Öröm az ürömben, ha már a tízéves gyönki osztálytalálkozóra (amit nagyon-nagyon vártam...) nem tudtam leutazni, és egyetlen fillérem sem maradt, helyette el tudtam menni a Fehérke dán sajt-kóstoló teadélutánjára (így a kaja kérdés is megoldódott az aznapi vacsit illetően:P). Ez pedig olyannyira jól sikerült, hogy odavoltam attól az estétől teljesen. Fél 4 körül mentem, és ott beszélgettünk este 11-ig úgy, hogy szinte észrevétlen telt el az idő, pedig a 7 emberből csak kettőt ismertem, meg még hármat csak látásból a Fehérke által tartott Öt ritmus táncóráról. Hihetetlen, hogy mennyire összejött ott a társaság, tökre úgy éreztem, hogy valódi közös-ség van, ugyanúgy, mint az összes kontakt táncon megismert emberrel, hiába érkezik mindenki annyi féle területről, valahogy mégis nagyon megértjük egymás nyelvét, ha a táncon túl beszélgetni kezdünk. Volt itt szociológus, családsegítő terapeuta, Waldorf-tanár, etológus, "informatikus", mind harminc felett.
Mehettem volna persze ehelyett akkor már kz-hoz is lakásavatni, de azt hiszem, tulajdonképpen nemcsak a levlistán egymás háta mögött folyó gyerekes bosszúhadjárat nemrég szemeim elé tárult következményeiből van elegem, hanem egy kicsit úgy en bloc a saját korosztályomból, magamat is beleértve, amikor még csak keresi, próbálgatja önmagát az ember, és nem tud semmit a saját korlátairól és azokról a dolgokról, amik még nem jöttek el az ő életébe, hogy kemény, fájdalmas tapasztalatokat szerezve velük érettebbé, önmagát és a realitást ismerőbbé váljon. (Na pont az ilyesmi közhelyes és röhejes körmondatokról szeretnék leszokni, sajnos úgy tűnik, még nem sikerült.) No meg Barna kérdezte egyszer, hogy ugye mennyire más egy érett emberrel párkapcsolatban lenni, és hogy talán most már értem, miért tudta Bernit úgy szeretni...
Apropó, aztán jártam Barnánál is, úgy volt, hogy leginkább csak tekerek egyet, és hozzá épp csak beugrok valamiért, mert a barátnője végülis végig nála töltötte a háromnapost, na ebből az öt percből meg az lett, hogy nagyon jól elbeszélgettünk, nem is vele, hanem a nőjével (aki utólag azt mondta, tökre egy hullámhosszon voltunk, lelki összhang meg minden - azt hiszem, a korkülönbség ellenére kölcsönösen megkedveltük egymást, féltékenység-félének meg nyoma sem volt), és vagy két órát ott voltam náluk.
Barna és Berni:)
Annyira jó volt nézni, ahogy mókáztak, játszottak egymással, nevetgélve egymás hátára másztak, egy kicsit irigykedtem is, mert mi nem szoktunk ilyet - bár fene tudja, lehet, hogy egyszerűen csak időnk nincsen rá, mert mi dolgozó emberek vagyunk, nem is beszélve a pasimat terhelő egyéb komoly felelősségekkel, nem csak úgy vagyunk, mint ők, akik annyi időt tölthetnek gondtalanul együtt, amennyit nem szégyellnek.
Berni azt mondja, muszáj hülyülni, különben megunnák egymást...:)
Ó bizony mit nem adnék, ha mi is annyit lehetnénk együtt, hogy a megunás lehetősége egyáltalán felmerülhessen.
Tegnapelőtt meg épp egyik rendelőből indultam volna a másikba (állkapocsröntgen, fertőtlenítés, tetanusz), amikor felhívott Attila, hogy épp itt van Mo.-n!!, és elvisz a dokihoz. Nem ellenkeztem, bár nem tudtam, hogy fogok visszajutni a biciklim nélkül.
Aztán Attila ottaludt nálunk Gyálon, mert nem volt hová mennie (a mostani csajáról, aki miatt hazajött, ugyanis szintén kiderült, hogy csak a pénzes külföldi pasi szerepét töltötte be az életében, miközben pofátlanul csalta nem is egy sráccal, a bátyja feleségét pedig, akinél az előző két éjt töltötte, ma bevitte a kórházba szülni!), azt hiszem, kicsit csodálkozott, hogy én fél 9-kor már ágyazni kezdtem, azon meg végképp kiakadt, hogy ilyen még soha nem volt, hogy férfi létére puha ágyban kell aludnia, míg a nő a földön, de hát én már csak ilyen vagyok:) Mondjuk most valóban nem volt túl kényelmes, mert a polifóm alá még be szoktam a nem használt takarókat rakni, és az egyik most rajta volt, a másikat meg felhoztam az albiba, hogy jobban be tudjunk kettedül takarózni.
Igazából nagyon-nagyon örültem annak, hogy Attila itt volt. Ő a legrégebbi barátom, 9 éve ismerjük egymást, és már az eltelt idő, meg az azalatt megélt-átbeszélt dolgok miatt is olyan meleg 'otthon-érzés' vele lenni. Tudom, hogy neki aztán bármit elmondhatok, és abban valahogy mindig biztos voltam, hogy ha létezik örök barátság, a miénk mindenképp az lesz. Szinte hihetetlen, hogy hogy tudtunk tavaly karácsonykor úgy összeveszni Németországban, amiért azt merte mondani az akkori szerelmemre, hogy "gyógyegereknek ágyeszbugyesz". Hát bizony, most hogy láttam, mennyire igaza volt:P, én meg a srácot milyen vakon védtem. Na de hát ilyen a szerelem, nincs benne semmi logika, és ezért sajnos gyakran ellentmond minden józan észnek.
Reggel aztán Attila vissza is hozott az albimba, én meg megnyugodva konstatáltam, hogy bár tempósan vezette le a Gyál-Práter szakaszt, de csak ráverek két percet az Alannel ám:)
Meg az ilyen apró pillanatok, amik még bevillannak, ha az elmúlt hétre gondolok... Amikor kedd reggel visszaadtam a Kedvesemnek a telefonját, és egy percig tartott csak az egész, de ahogy megláttam, védekezni sem tudtam, egyből megtelt melegséggel a szívem, és csak álltam ott elbűvölve az arcát nézve, azzal a boldog érzéssel, hogy ez a legkedvesebb arc a világon az én számomra.
És az a sok szar, ami csak úgy történt meg amit mások tettek mostanában velem, tényleg mind nem számít, mert ő van nekem, és ezért én még a legrosszabb helyzetek után is csak a rágondolás örömétől tudtam sírni a héten. Pedig nem jött össze az eltervezett és nagyon várt szabikivevős együttlétünk sem, köszönhetően a belázasodásnak.
Most meg olvasom itt a blogját, és annyira tipikus, hogy szinte remegve futom a szememmel végig, hogy írt-e benne valamit rólunk, és amikor meglátom, hogy igen, és hogy mit, akkor megint majdnem sírok, annyira jól esik, és nem is merem végigolvasni, inkább gyorsan elmenekülök a gép elől, és talán egy fél óra múlva már vissza merek nézni, hogy elolvassam higgadtan végig...
Kezdjük mondjuk ott a felsorolást, hogy öcsim visszamondta az arborétumot, és én lelkiismeretemre hallgatván akkor már inkább meszelni mentem egy barátnőmhöz. Úgy tudtam, egyedül leszek, de aztán pár óra múlva befutott Életem Mumusa. Bár végülis nem volt gáz, csak az illata idegesített. Túl közel volt, ahogy álltunk a létra szemközti ágain.
Aztán találkoztam Dórával is. Ez aztán végképp véletlen volt. Egy ragtapaszért mentem, mert kedd reggel sikeresen felnyaltam az állammal az aszfaltot, ő pedig ott állt épp ugyanabban a percben érkezve, és magában kuncogott rajtam. Aztán másnapra belázasodott. (vajon van összefüggés..?)
Ma reggel pedig jövök az első fuvarral, és mit látok? Ott teker mellettem a pasim, a hátán a futárzsákban az egyik gyerkőc:), mögötte meg rakja a kislány rendesen rózsaszín pihés cuccban. Nem mindennapi látvány, jól meg is nézték őket a hüledező járókelők.
A váratlan találkozások közé talán felvenném még a rutinos tolvajt, aki a Déliben kiszúrta, hogy sietve és ettől cseppet idegesen álltam a pénztárhoz, úgyhogy mire sorra kerültem, a pénztárcám el is tűnt, benne a fizetésemből megmaradt 22 ezer forinttal, amit azért vettem fel, hogy visszaadjam annak, akinek tartozom, és amit most már tudom, hogy nem kellett volna benne hagyni, de hát pont azon gondolkoztam két perccel előtte útközben, hogy milyen kurvajó, hogy én már sohasem bkv-zom, nem kell folyton a táskámra, telefonomra ügyelni egymáshoz zsúfolódva, a biciklin senki nem tud a cuccomba nyúlkálni. Hát nesze nekem, abban az egy percben, amikor mégis, máris megtörténik.
És nyilván, nem a pénzt sajnálom, hanem miatta, hogy megint nem tudtam visszaadni, és megint kurvára ég emiatt előtte a pofám.
Öröm az ürömben, ha már a tízéves gyönki osztálytalálkozóra (amit nagyon-nagyon vártam...) nem tudtam leutazni, és egyetlen fillérem sem maradt, helyette el tudtam menni a Fehérke dán sajt-kóstoló teadélutánjára (így a kaja kérdés is megoldódott az aznapi vacsit illetően:P). Ez pedig olyannyira jól sikerült, hogy odavoltam attól az estétől teljesen. Fél 4 körül mentem, és ott beszélgettünk este 11-ig úgy, hogy szinte észrevétlen telt el az idő, pedig a 7 emberből csak kettőt ismertem, meg még hármat csak látásból a Fehérke által tartott Öt ritmus táncóráról. Hihetetlen, hogy mennyire összejött ott a társaság, tökre úgy éreztem, hogy valódi közös-ség van, ugyanúgy, mint az összes kontakt táncon megismert emberrel, hiába érkezik mindenki annyi féle területről, valahogy mégis nagyon megértjük egymás nyelvét, ha a táncon túl beszélgetni kezdünk. Volt itt szociológus, családsegítő terapeuta, Waldorf-tanár, etológus, "informatikus", mind harminc felett.
Mehettem volna persze ehelyett akkor már kz-hoz is lakásavatni, de azt hiszem, tulajdonképpen nemcsak a levlistán egymás háta mögött folyó gyerekes bosszúhadjárat nemrég szemeim elé tárult következményeiből van elegem, hanem egy kicsit úgy en bloc a saját korosztályomból, magamat is beleértve, amikor még csak keresi, próbálgatja önmagát az ember, és nem tud semmit a saját korlátairól és azokról a dolgokról, amik még nem jöttek el az ő életébe, hogy kemény, fájdalmas tapasztalatokat szerezve velük érettebbé, önmagát és a realitást ismerőbbé váljon. (Na pont az ilyesmi közhelyes és röhejes körmondatokról szeretnék leszokni, sajnos úgy tűnik, még nem sikerült.) No meg Barna kérdezte egyszer, hogy ugye mennyire más egy érett emberrel párkapcsolatban lenni, és hogy talán most már értem, miért tudta Bernit úgy szeretni...
Apropó, aztán jártam Barnánál is, úgy volt, hogy leginkább csak tekerek egyet, és hozzá épp csak beugrok valamiért, mert a barátnője végülis végig nála töltötte a háromnapost, na ebből az öt percből meg az lett, hogy nagyon jól elbeszélgettünk, nem is vele, hanem a nőjével (aki utólag azt mondta, tökre egy hullámhosszon voltunk, lelki összhang meg minden - azt hiszem, a korkülönbség ellenére kölcsönösen megkedveltük egymást, féltékenység-félének meg nyoma sem volt), és vagy két órát ott voltam náluk.
Barna és Berni:)
Annyira jó volt nézni, ahogy mókáztak, játszottak egymással, nevetgélve egymás hátára másztak, egy kicsit irigykedtem is, mert mi nem szoktunk ilyet - bár fene tudja, lehet, hogy egyszerűen csak időnk nincsen rá, mert mi dolgozó emberek vagyunk, nem is beszélve a pasimat terhelő egyéb komoly felelősségekkel, nem csak úgy vagyunk, mint ők, akik annyi időt tölthetnek gondtalanul együtt, amennyit nem szégyellnek.
Berni azt mondja, muszáj hülyülni, különben megunnák egymást...:)
Ó bizony mit nem adnék, ha mi is annyit lehetnénk együtt, hogy a megunás lehetősége egyáltalán felmerülhessen.
Tegnapelőtt meg épp egyik rendelőből indultam volna a másikba (állkapocsröntgen, fertőtlenítés, tetanusz), amikor felhívott Attila, hogy épp itt van Mo.-n!!, és elvisz a dokihoz. Nem ellenkeztem, bár nem tudtam, hogy fogok visszajutni a biciklim nélkül.
- Ne hozz nekem bukót, van nálam.A múltkori két esetből okulva sorszámhúzás után két óráig vissza sem néztem a rendelőbe. Attila éhes volt, beültünk addig az ötven méterre lévő vendéglőbe. Elég durva kontraszt volt fejenként majdnem 3000 forintnyi kajával degeszre enni magam, miközben szinte végigéheztem az elmúlt három-négy napot...
- Édes, ahogy ezt mondtad, de kocsival jövök érted. Annyira azért nem vezetek rosszul, hogy bukóra is szükség legyen!
Aztán Attila ottaludt nálunk Gyálon, mert nem volt hová mennie (a mostani csajáról, aki miatt hazajött, ugyanis szintén kiderült, hogy csak a pénzes külföldi pasi szerepét töltötte be az életében, miközben pofátlanul csalta nem is egy sráccal, a bátyja feleségét pedig, akinél az előző két éjt töltötte, ma bevitte a kórházba szülni!), azt hiszem, kicsit csodálkozott, hogy én fél 9-kor már ágyazni kezdtem, azon meg végképp kiakadt, hogy ilyen még soha nem volt, hogy férfi létére puha ágyban kell aludnia, míg a nő a földön, de hát én már csak ilyen vagyok:) Mondjuk most valóban nem volt túl kényelmes, mert a polifóm alá még be szoktam a nem használt takarókat rakni, és az egyik most rajta volt, a másikat meg felhoztam az albiba, hogy jobban be tudjunk kettedül takarózni.
Igazából nagyon-nagyon örültem annak, hogy Attila itt volt. Ő a legrégebbi barátom, 9 éve ismerjük egymást, és már az eltelt idő, meg az azalatt megélt-átbeszélt dolgok miatt is olyan meleg 'otthon-érzés' vele lenni. Tudom, hogy neki aztán bármit elmondhatok, és abban valahogy mindig biztos voltam, hogy ha létezik örök barátság, a miénk mindenképp az lesz. Szinte hihetetlen, hogy hogy tudtunk tavaly karácsonykor úgy összeveszni Németországban, amiért azt merte mondani az akkori szerelmemre, hogy "gyógyegereknek ágyeszbugyesz". Hát bizony, most hogy láttam, mennyire igaza volt:P, én meg a srácot milyen vakon védtem. Na de hát ilyen a szerelem, nincs benne semmi logika, és ezért sajnos gyakran ellentmond minden józan észnek.
Reggel aztán Attila vissza is hozott az albimba, én meg megnyugodva konstatáltam, hogy bár tempósan vezette le a Gyál-Práter szakaszt, de csak ráverek két percet az Alannel ám:)
Meg az ilyen apró pillanatok, amik még bevillannak, ha az elmúlt hétre gondolok... Amikor kedd reggel visszaadtam a Kedvesemnek a telefonját, és egy percig tartott csak az egész, de ahogy megláttam, védekezni sem tudtam, egyből megtelt melegséggel a szívem, és csak álltam ott elbűvölve az arcát nézve, azzal a boldog érzéssel, hogy ez a legkedvesebb arc a világon az én számomra.
És az a sok szar, ami csak úgy történt meg amit mások tettek mostanában velem, tényleg mind nem számít, mert ő van nekem, és ezért én még a legrosszabb helyzetek után is csak a rágondolás örömétől tudtam sírni a héten. Pedig nem jött össze az eltervezett és nagyon várt szabikivevős együttlétünk sem, köszönhetően a belázasodásnak.
Most meg olvasom itt a blogját, és annyira tipikus, hogy szinte remegve futom a szememmel végig, hogy írt-e benne valamit rólunk, és amikor meglátom, hogy igen, és hogy mit, akkor megint majdnem sírok, annyira jól esik, és nem is merem végigolvasni, inkább gyorsan elmenekülök a gép elől, és talán egy fél óra múlva már vissza merek nézni, hogy elolvassam higgadtan végig...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)