minden jó,
 ha.

legszívesebben

...ma egész este csak csókolóztam volna, míg a világ s két nap, játékosan, gyengéden és szenvedélyesen.
Az egész világon nincsen senki, aki Nála jobban csókol.

hiányz

Selejteztem a gépemen, és találtam egy videót, amit talán még sosem láttam, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Én vagyok rajta, és nem csinálok semmit, csak úgy fekszem ott csukott szemmel, mosolyogva, és elégedett, doromboló hangokat adok ki, ahogy egy kéz végigsimít az arcomon, miközben az arcomat veszi a kamera - amiről persze nem tudok, aztán egyszercsak észreveszem, és akkor megkérdezem, nem vagyok-e csúnya. És persze, hogy nem, tök szép vagyok, hiszen boldog vagyok. Valkón készült, akkor, amikor négy napig voltunk ott kettesben a volt barátommal.

Egy hete rávettem Apámat masszázs után, hogy aludjon itt. Magam is meglepődtem, mennyire más volt minden, mennyire nyugodtabban, simábban, szebben telt az estém - pusztán attól, hogy itt volt valaki, aki közel áll hozzám - máris egészen más érzés volt mosogatni, fürödni, port törölni, lefekvéshez készülődni, olvasni, reggelizni, mint egyedül csinálni egészen ugyanezt...

Mit akarok mondani ezekkel? Azt hiszem, csak azt, hogy alapvetően én már nagyon nem így szeretnék élni, ahogyan most élek, itt az albérletben, egyedül. Mert valami mérhetetlen energiát tud adni az embernek maga a puszta jelenlét is, az, hogy egy légtérben lehet azzal, akit szeret, és ránézhet bármikor, de még ha rá sem néz, akkor is hallja a szoba másik sarkából a szuszogását. És nem lehet mindig egymással foglalkozni, mert annyi minden másról is szól az élet, de nem is kell, mert nincs jobb, mint így dolgozni, így tanulni vagy így takarítani, egyszóval így csinálni mindazt, amit az embernek úgy egyébként tennie kell.

röviden

Most nem blogol, él.
Valamiféle könnyed boldogságban.

a hiba az ön készülékében

Oké, ezt eddig is tudtuk. Csak hát mindaddig nem ért fabatkát sem, amíg nem tudtuk a megoldást a kiküszöbölésére. És most úgy érezzük, hogy tudjuk, és ezért jó nekünk újra.
(és nem tudjuk, miért beszélünk többes számban, mikor nem is vagyunk Morla)

Nomeg figyelmeztetve lettem, hogy mivel ezt és ezt nem mindenki tartja észben, időnként jeleznem kéne, hogy itt a blogban sokszor csak nagyon pillanatnyi vagyok. És tényleg, ne vegyetek túl komolyan, mert akkor szubtilis lelki terror lesz a bejegyzéseimből, amik pedig kizárólag azért állnak itt, hogy az én önző lelkemen könnyítsenek.

Nyugodalmas szép éjszakát.

Berni

http://fedelzet.net/_mp3/Fedelzet-Berni.mp3

nem nehéz rájönni, kinek küldöm:)
még a név is stimmel...

egyedül játszani?

Megújult külsővel és belsővel, új rovatokkal és frissült főszerkesztő gárdával újraindult a Sorstársak magazin!

Eheti témánk: Van-e szerelem harmincon túl?

Komolyra fordítva a szót, tegnap átjött az exem, és hosszan beszélgettünk arról, hogy nem tudja, mit tegyen. Adott egy hat évvel idősebb nő, aki nem tudja szeretni. Egyszer már együtt voltak kilenc hónapot, ami alatt boldog is volt meg nem is. Boldog, mert átélhette azt, hogy szeret - de közben fájlalta, hogy "egy szívhalottal" van együtt, folyamatosan fontolgatta a szakítást - persze nem dobta ki, mivel szerette - végül a csaj szakított vele. Most pedig, hogy vége lett a csaj új kapcsolatának (egy fatökű, érzéketlen tai chi-tanárral), visszajönne hozzá, mert rájött, hogy azt a szeretetet, szerelmet, gyengédséget, törődést és fantasztikus szexet nem kapja meg senki mástól. Szóval lényegében a szex miatt van szüksége rá a csajnak, meg hogy legyen valaki, aki szereti.

Ő meg egyik nap úgy érzi, nem kéne ebbe belemenni és megint kiszolgáltatni érzelmileg magát, másnap meg felhív, hogy hát ottaludt a nőnél, és élete egyik legjobb szeretkezése volt (persze, hiszen szerelmes vagy!), aztán harmadnap megint kezdődik a vacillálás és a tudat, hogy ennek semmi értelme, mert eddig se volt semmi értelme abban hinni, amire vágyott. Mert hát persze, hogy hinni próbál az ember, hogy a másiknak csak időre van szüksége, hogy újra felolvadjon a szíve, amit a csalódással teli évek-évtizedek során szép lassan megtanult bezárni, vagy csak ennek vagy annak a körülménynek kéne megváltoznia, stbstb, meg hát egónk is van, senki nem akarja a kudarcot beismerni, többre tartjuk annál magunk, mint hogy ne lehessen minket szeretni. Olyan nincs!

Az egyedülléttel nem az a baj, hogy elviselhetetlen (nem az), hanem, hogy értelmetlen. Mert akkor látom ennek az egésznek, az életemnek az értelmét, ha meg lehet egymással osztani, ha oda tudom adni magamat valakinek.

Aztán lehet, hogy ez az én hibám, pont tegnap gondolkodtam el rajta egy filmbéli jelenet kapcsán, hogy milyen érdekes, hogy egy gyerek még tud egyedül is játszani. A dolgokat névvel és jellemvonásokkal ruházza fel, történetet sző köréjük és mozgatja, beszélteti őket. És máris együtt a szerető család, vagy versenyeznek a kisautók.

A gyerek még tud egyedül játszani. Mi meg már nem tudunk, mi már csak együtt tudunk. Ő még ki tudja pótolni azt, ami hiányzik a világból, a saját fantáziájával, hitével, lelkesedésével.

És arról is beszélgettünk, hogy valahol a szerelem is ilyen. Mert nem azért vagy szerelmes, mert a másik a legtökéletesebb, legszebb, legjobb lény a világon. Hanem azért, mert hiszel Benne. Valamiért hiszel. És csak az tud szerelmes lenni, aki még hisz a szerelemben, mert ez a hit hozza létre a szerelmet magát, enélkül nincsen szerelem.

És ahogy öregszünk, és jönnek a keserű tapasztalatok, egyre többet veszítünk el a hitünkből, és egyre kevésbé tudunk szerelmesek lenni. És egyre több kell ahhoz, hogy mégis. Nem akarok én itt nagy általános igazságokat kinyilatkoztatni, de arra én is emlékszem, hogy kamaszként még nem volt szükség a szerelemben semmiféle viszonzásra, elég volt álmodozni, gondolatban átélni, elképzelni a vele töltött perceket. Most meg már a fasznak sincs kedve szerelmesnek lenni, hogyha nem kölcsönös, vagy nincs meg a másik részről az ugyanolyan mértékű odaadás.

Persze ez nem egyértelműen negatív folyamat, mert meg is véd dolgoktól. Pont ezért alakul így...

És emlékeztet arra, hogy lassan mi is harmincévesek leszünk.

...lehet, hogy még egyszer utoljára játszani kéne egy jót, amíg még képesek vagyunk, amíg még meg tudjuk csukott szemmel is pörgetni a sors kerekét?