sssz

...jé, még van blogom? :)

Az élet szexi, szép, szabad - hogy lehet erről írni? Lehet? :)

(és ha már sz, szerencsés.
ma önhibámból elbaszott az első autó, és bár a hátsó kerekem kettétört, de nekem nem görbült a hajam szála se. mosolyogva bevittem a Pirost vállon az Irodába, és a Szabi szerint jobban néztem ki, mint előtte.
that means, kurvajó őrangyalok vannak rám installálva..)

mélyülő sóhajok

Történik sok minden, találkozások, beszélgetések, új élmények és tapasztalatok. Szinte időm sincs feldolgozni őket. Valahogy megtalálnak, megtalálom a megfelelő embereket mostanában, eszközök, remények, lehetőségek. És a saját korlátaimmal való konfrontáció folyamatosan. Most már nagyon szeretnék változtatni, keresem ennek útját-módját, kívül-belüljét.

Közben az aggódnivaló is igencsak elszaporodott. Apámnak most készültek el a júliusi MRI-eredményei (éljen a magyar egészségügy!). Több szempontból mutattak ki erőteljes romlást az állapotában, de érezni is rajta. Ehhez azt kell tudni, hogy Apu 15 éve került először kórházba sclerosis multiplex-szel. Ez egy gyógyíthatatlan betegség, csak a lefolyása késleltethető. Ilyen szempontból kurva nagy mázli, sőt szinte csodával határos, hogy 15 év eltelt, és még életben van, mert van, akit az SM hónapok alatt visz el. Nem tudom, hogy mit jelent mindaz a változás, amin keresztülment az elmúlt egy évben, nem tudom, hogy mennyi lehet hátra, mire számíthatunk. Ez egy kiszámíthatatlan dolog.

"A betegséget súlyosbíthatja a stressz. Ha megrázkódtatás éri az SM-es beteget, ő idegrendszeri tüneteinek súlyosbodásával, esetleg új tünet jelentkezésével reagál."

Szerintem leginkább ez az eset áll fenn. Mióta Cs., pénzkeresetének eddig szinte kizárólagos forrása, illetve elsőszámú 'üzleti partnere' átverte őt és lelépett, folyamatos létbizonytalanságban van a családunk, és egyre mélyebb és kilátástalanabb anyagi helyzetbe sodródik. Azóta Apámnak sokkal többet kell dolgoznia ahhoz, hogy megkeresse ugyanazt a pénzt, amit korábban. És mivel az idegi állapota leromlott, a májusi kórházi kezelés óta gyakorlatilag kétszer-háromszor olyan lassan tud dolgozni, mint korábban. Gyakorlatilag heti hétszer napi 16 órában dolgozik, semmi mást nem csinál, mint erőlködik azon, hogy a család eltartásának ráeső részét biztosítani tudja. Ebben persze egyre jobban megy tönkre, mert soha nem pihen, nem kapcsolódik ki, gyakran éjjel is dolgozik, mert muszáj, mert különben még nagyobb lesz a baj.
Nem nehéz belátni, hogy ez egy elég súlyos ördögi kör, mert minél többet dolgozik, annál inkább romlik az állapota, és annál lassabban fog tudni haladni a munkával...

Közben Édesanyám 120 kiló lett. Hogy milyen egészségügyi állapotban van, azt jól illusztrálja, hogy nem bír 10 perc sétát, hanem inkább kifizeti a taxisnak a 700 forintot az állomásig.

Nagyon egyértelmű, hogy azt az életformát, amit jelenleg élnek, főleg egy akkora házban, amekkorát annakidején elkezdtünk építeni, nem lehet folytatni a végtelenségig. Őrültség ekkora lakást fenntartani, befűteni ilyen anyagi keretek között. Gondolkoztam sokat a megoldáson, mert ők jóformán még a problémát sem hajlandóak felismerni.
2012 őszén jár le az a hitel, ami lehetővé teszi a lakás eladását. Jó lenne, ha addigra eladható állapotba tudnánk hozni, bár jelenleg nem sok esélyt látok rá, hogy lesz energiájuk egyáltalán hozzányúlni a lakáshoz - talán nyáron... Jó lenne persze, ha nem lennék olyan messze, és részt tudnék ebben venni. Ilyenkor tudom utálni, hogy olyan fáradt vagyok estére a munkám után, és nem tudom rávenni magam, hogy még egy jó adagot tekerjek meló után Gyálig, hogy csinálni tudjak valamit ott. Meg persze, közben a saját életemet is kell csinálni, kell dolgozni hétvégén is, különben én is ott fogok tartani, mint ők, és én sem fogok kimászni a gödrökből, amik alattam mélyülnek. Szar ez a tehetetlenség, hogy nem vagyok ott mellettük, persze közben tudom, hogy ha huzamosabban ott vagyok, az eléggé rossz hatással tud rám lenni, és nagyon fárasztó.

Meg ugye a masszázs miatt is gyakran fordul meg a fejemben, hogy közelebb kéne lenni egymáshoz. Minden egyes alkalommal, amikor valakit megmasszírozok, eszembe jut, hogy igazából a szüleimen, a családomon kéne segítenem. Itt van két ember, aki beteg, és akiket nagyon szeretek, és nagy szükségük lenne az én segítségemre, nekem pedig itt van a kezemben egy gyógyító erő, és helyettük idegenek és barátok segítésére használom. Persze, mert nekem meg ez segít abban, hogy meg tudjak élni, hogy rendben menjen az életem.
És ez eléggé vagy-vagy, mert a masszázságyat nem tudom csak úgy naponta, hetente fel-le cipelgetni Gyálra, nemhogy biciklivel, de gyalog sem, mert ahhoz túl nehéz, így még azt sem lehet, hogy egyik hétvégén őket, a másikon Pesten másokat... Ők pedig nem tudnak eljönni hozzám. Apámmal többször megbeszéltük, hogy eljön, de ebből is csak olyan 4-5 alkalom lett, mert én hiába állok rendelkezésre, ő még erre is sajnálja az időt, mert úgy érzi, hogy mindig, mindig dolgoznia kell, hogy meg tudjanak élni.
És én hiába mondom, hogy frissen, kipihenten, ellazultan sokkal több kreativitást tudna magából kihozni aztán, nem tudok rá hatni. Még ha át is tudtam hívni olykor mostanában, azt mondta, fáradt (a pihenéshez??), és nincs annyi ideje, így általában maradtunk egy egyórás beszélgetésnél egy tányér leves vagy tea mellett.
Talán ha a Trabant újra működni fog... persze úgy sem lesz egyszerű, mert akkor előtte-utána mindig menni kell egy plusz Pest-Gyál-Pest-Gyál kört, mire a masszázságy odajut, lévén Gyálon a Trabi főhadiszállása, ellentétben a masszázsággyal. Bonyolult ez mindenképpen, jó lenne nagyon, ha közelebb lehetnénk egymáshoz...

Anyámnak felhoztam a házeladás, elköltözés kérdését... Nem zárkózott el teljesen, bár nem kell bemutatni, mennyire kötődünk mindannyian ehhez a lakáshoz és kerthez, hiszen ez az otthonunk, 25 éve a miénk, és a két kezünkkel építettük a házat, tudjuk minden gyümölcsfa és bokor történetét.

Mit ér persze mindez, ha a gyümölcsét nem tudjuk élvezni a létért folytatott nagy robotolásban...

sick of it all

Csudajó nap jön elvileg, masszírozok, kipróbálom a transztáncot, aztán Szemy-Bonci szülinapi buli - de most valahogy nem nagyon van kedvem az egészhez. Azt hiszem, egy kicsit megülte a gyomromat az elmúlt néhány nap vagy hét, nem is tudom, sok volt. Tegnap a film alatt is hányingerem volt végig, az utolsó 1 órát már alig bírtam ébren, aztán ahogy vége lett, otthagytam a többieket, kihajtottam egy ágyat, fogtam egy pokrócot, befeküdtem ruhástól és már aludtam is.

Azt hiszem, nem akarok hallani több történetet, nem akarom látni, hogy ki hogyan cseszi el az életét, a tiszta szerelmet, az emberi dolgokat.

Nem akarom azt látni, hogy erről szól a felnőtt lét, hogy elromlik minden, amiben gyermekként hittünk.

Nem akarok találkozni több régi ismerőssel, és látni azt, hogy hogyan változtak, mi lett belőlük, az álmaik hogyan morzsolódtak el.

És nem akarok felnőtt lenni. Nem akarom ezt, hogy aki már régen látott, mindenki dicsér, hogy mennyit változtam, miközben én belül tudom, hogy csak halottabb lettem, érzéketlenebb lettem. Megtanultam a játékszabályokat. Hja, az életben így lehet jól boldogulni, így lehet kordában tartani az érzelmi kapcsolatokat, így lehet elérni, hogy tiszteljenek, hogy felnézzenek rám. Mostantól lehetek én is superior, én döntök, én határozok meg.

Leszarom. Szeretnék újra úgy ölelni, ahogy régen tudtam. Barátságban is, szerelemben is. Szeretnék újra nyitott és befogadó lenni, és nem tudni arról, hogy ez sebezhetővé tesz. Nem félni a fájdalomtól, a megalázottságtól, attól, hogy csak használni fognak valamire.

Szeretném teljesen odaadni magam, nem csak feltételekkel...

Mert nincs értelme az életnek enélkül.

current state

Rosszul aludtam egy ideig és nemigen álmodtam semmit. De mióta jól alszom, komoly dolgok jönnek fel álmomban. Hogy a halott nagyszüleim házában kell aludnom például, Anyu csak benéz, ő nem bírná, azt mondja, és megjelenik Zaza is. Hogy Személy1 meg akar ölni, de persze titokban, hogy senki se sejthesse, hogy ő volt, mérget önt a medencébe, amiben fürdök. Hogy Személy2 azt mondja a közös barátainknak, kötözzék le, amikor a közelemben van, hogy véletlenül se tudjon megdugni.

Én egy pár hete kicsit úgy érzem, hogy soha többet nem akarok dugni senkivel. Illetve szeretkezni, dugni amúgy sem akartam soha.
Majd biztos elmúlik ez az állapot.

Nagyon jót szerelmeskedtem viszont vasárnap a világegyetemmel, egyedül a Pilisben egy farakás tetején alkonyatkor. Csak a lombkoronák ágainak körvonalát néztem megbabonázva, és szívtam magamba a csendet.

erős

Eseménydús és erőteljes nap volt a mai, tartok tőle, hogy ha ezt mind elmesélem, akkor megszegem, amit elhatároztam, hogy többek között azzal is megtisztelem a testem, hogy korán és sokat alszom. :-)

Egy Ma-Urival kezdődött, ez mindig nagyon feldob - és igazából már régóta szeretném Orsit megmasszírozni, csak sosem mertem neki mondani ezt, mert vártam, hogy végre legyen annyi felesleges energiám, hogy felajánlhassam, hogy megmasszírozom csak úgy. Végülis nem így lett, de valószínű, hogy mindkettőnknek így a jobb.
Szóval, Orsinak olyan teste van, mint az Anyukámnak. Vagy inkább, mint amilyen teste akkor volt az Anyukámnak, amikor még gyerek voltam, amilyennek megismertem. És éppen ezért, meg azért is, amilyen Orsi maga, nagyon tudtam szeretni, mialatt masszíroztam. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nehéz elmagyarázni, de annyi biztos, hogy könnyebb maximálisan figyelnem rá, és belül többet mosolygok.

Utána egyből Norbihoz mentem (mentünk, a Fixivel), ahol Hamvas Béla Héloise és Abélard c. esszéjét olvastuk, ami a múlt heti Scaligero-szövegre igencsak hasonlít abban, ahogy a Sacro Amore kérdését megközelíti. Persze Hamvas stílusa teljesen más, de lényegileg mindketten ugyanarról a fajta szerelemről írnak. Ahogy Norbi mondta, Hamvas nem filozófus, hanem művész, aki szimbólumokat használ. Azt gondolom, ezért nem is botránkoztat meg olyan könnyen, mivel sokkal könnyebb elvonatkoztatni tőle, és mintegy mesének, mítosznak, ideának tekinteni azt, amit alapállásként tüntet fel. Scaligero ugyanazt mondja, de egyből azon kezdek gondolkozni, hogy vajon mindez meg is valósult-e az életében, hogy néztek ki a párkapcsolatai, valóban átélte-e, amiről ír? És ha itt állna velem szemben, egyből belekötnék, és azt mondanám: ha valóban így van, akkor ne szépen írj róla, hanem lépj ide hozzám, és szeress. Lássuk meg, hogy tudsz-e szeretni úgy, ahogy írsz.

A szellemi után hódoltunk a testi élvezeteknek, finom masszalás-zöldséges rizs, mint mindig, lassan profi pálcikaevő is leszek, valahogy így alakult, hogy Norbinál és csak nála mindig. :)

A séta, az utánavaló séta volt brutál megint. Norbinál olyan nők, olyan aktuális életsztorik fordulnak meg, hogy a hajadat tépnéd, ha csak hallanád, nem ha még át is élnéd. A maihoz alapvetően négy gondolatom van:
(megkísérlem tapintatosságból elhallgatni a teljes történetet, bár kibaszott tanulságos lenne kétségkívül)
1. a saját életedet úgy szúrod el, ahogy csak szeretnéd, de van-e jogod dönteni a magzatod élete felett, és egy életnyi boldogtalanságra ítélni, csak hogy megszabadulj ama lelkifurdalásodtól, melyet akkor éreznél, ha rábeszélnéd a nőt, akit nem szeretsz, hogy vetesse el, és ne szülje olyan közegbe, ahol hétszentség, hogy nem fogja megkapni azt, amire egy gyermeknek szüksége van ahhoz, hogy egészséges emberré váljon?
2. hogy tudnak a férfiak egy gyermekre mint egy főiskolára tekinteni, aminek 3 év után vége van, vagy legalábbis ezek a kötelező évek, utána már fakultatív? ha ezt vállalod basszus, akkor örökre fogod vállalni, mert örökké a te gyereked lesz, nemcsak a nőé, aki szülte.
3. hogy lehet, hogy egy férfinak egyetlen barátja sem tud olyan őszinte lenni, hogy észhez térítse, és megmondja az arcába, hogy "öregem, ébresztő, ne legyél már ekkora orbitális balek!" ?
4. meddig terjed a karma fogalma? szabad-e, nem felelőtlenség-e erre hivatkozni és ezoterikus katyvaszba ágyazni hátralévő életünk elcseszését, pláne, ha nem a saját életünk az egyetlen, ami felől döntünk?


Este pedig elmentem ide, mert Danyi Zoli nekem régi ismerősöm, még a Hamvas Béla-szabadegyetemes, zen meditációs korszakból, akit nagyra becsülök és tisztelek, és kíváncsi voltam a gondolataira. Meg cseppet azzal a szándékkal is mentem, hogy kicsit felvehetem a fonalat a régiekkel, de legalábbis itt majd összetalálkozunk - nemrég azt olvastam, nem árt karban tartani a kapcsolatokat, amik fontosak lehetnek, ki tudja, mit fognak véletlenül az életünkbe hozni.
Ott azzal fogadtak, hogy nincs már jegy, én azért bekéredzkedtem az előtérbe, hogy odaköszönjek Zolinak, erre azt mondja: van jegyed? és a kezembe nyom egyet, őrület. Az meg végképp, hogy Sütő Zsolttal is összefutottam, meg egy másik férfival, aki szintén ott volt velünk a dobogókői elvonuláson, és ennek eredményeképp holnap reggel a Fixivel megrakjuk Szentendrét, és eleget teszünk a meghívásnak, ami egy télűző bográcsozást jelent a Lajos-forrásnál a fent említett személyek, valamint Danyi Zoli és még sok mások társaságában. :-)

Szóval nagyon jó napom volt, főleg mióta mint nő jobban tetszem magamnak a tükörben, nyilván nem az az egy alkalom számít, hogy tegnap edzettem egyet, hanem hogy büszke vagyok magamra, amiért meló után is még képes voltam erre, meg hogy a csaj ugye kérdezte, hogy mi céllal jöttem, és mikor azt mondtam, fogyás, csodálkozva kérdezte, hogy honnan?? És bár egy vékony fekete nadrágban még mindig szebbnek látom magamat, mint meztelenül, legalább abban a fekete naciban elhiszem, hogy nagyon jó nő vagyok testileg is. (hogy máshogy igen, az nem kérdés, és bizony nem is vagyok hajlandó járni mással, mint a világ legjobb pasijával, mert csak az méltó hozzám és pont).

Ma egyébként, bár sokat gondoltam rá, egész nap nem hiányzott egy pillanatra sem - és ez azért van, mert a csütörtöki, hosszú beszélgetésünk feloszlatta bennem a kétségeket, és jelenleg semmi sem szilárdabb, mint a hitem, hogy most már bárhogy is alakul, Ő és én összetartozunk. Így van.

release

Lehet, hogy ideiglenesen most egy kicsit eltávolodtunk egymástól, de azért én nagyon hálás vagyok ennek a szombat estének. Sokat segített abban, hogy megértsem, mi aggaszt, mi nyomaszt, hogy meg tudjam fogalmazni saját magam felé, hogy mi az a jövővel kapcsolatban, amitől félek. És talán pont ez az, ami miatt azóta nyugodtan alszom, mert a legrosszabb mindig az, amikor az ember maga sem tudja, hogy mi baja van, csak szenved.
Engem már nagyon zavart, hogy ilyen kimerült vagyok, és nincs energiám a munkámban hozni azt, amire képes vagyok. De talán tényleg csak néhány jó, hosszú alvás kellett, hogy visszatérjen minden a normál kerékvágásba.
Mindenesetre most elég jó, egy ilyen békésebb, nyugodtabb, bár kicsit talán nihilistább állapotban vagyok, de legalább nem érzem annyira ezt a nyüszítő függésemet, amitől az elmúlt hetekben már kezdtem egy kicsit magam is megőrülni, meg nyilván a kapcsolatunknak sem tett túl jót.
Most jó hosszan nem mondtam végülis semmit, de mindegy, a lényeg az, hogy jól érzem magam, elvagyok, most egy olyan időszak van, hogy újra van erőm például jógázni, reggelente meg van időm még munka előtt meditálni. Nincs ezzel annyira konkrét szándékom, csak most ez esik jól, mert végre jobb érzés magammal egyedül lenni. És nem bánnám, ha egy kicsit össze tudnám szedni magam, hogy az lehessek, aki lehetnék - és ami voltam is már olykor-olykor.

gyerekvállalás

Norbit időnként meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Természetesen jó értelemben, minden harag nélkül. :) Úgy is mondhatnám, ez az, amit szeretek benne. Mondtam neki most is, hogy ez így nem ér, hogy ő csak ül ott, és belekérdez mindenki kérdéses dolgaiba. Hozza már egy kicsit saját magát is zavarba legalább.
Merthogy Norbi elég könyörtelen, de mint mondtam, ez a legjobb tulajdonsága is egyben.

Tegnap a gyerek-kérdés volt a téma. Hogy hogy jutottunk el idáig az Ízek, imák, szerelmek együttes megnézése és a Norbi által performált pár percnyi finom krisnás zene után a harmóniumon, arra már senki nem emlékezett, mindenesetre a beszélgetés eléggé disturbing volt. Néhány mondatom után igencsak megfagyott köztünk a levegő. Adott két fiatal felnőtt nő, egyikük egyedül neveli két gyerekét, a másikuk egy friss szakításon túl, pedig már nagyon szeretné ezt a gyerek-dolgot. Mert úgy érzi, hogy már kiteljesedett a munkában, már kiteljesedett egyedül, már nincs hova tovább, most már kellene ez az új szerep, hogy tovább fejlődhessen. Meg hogy érzi, hogy ő már kezd bezárulni, de ha lesz gyerek, akkor majd újra kinyílik egy csomó minden, és mennyi mindent tanulhat majd a gyerekektől. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljam közbe, hogy egy csomó minden be is zárul. Zavart, hogy úgy beszél a gyerekről magáról, mint valamiről, amire őneki szüksége van ehhez vagy ahhoz a céljához, mert szerintem nem az a fontos, hogy egy gyerek őneki mit fog tudni adni, hanem hogy ő meg tudja-e majd adni egy gyereknek azt, amire annak szüksége van. Próbáltam neki elmondani, hogy szerintem a gyerekvállalásnak ez az alapfeltétele és nem a gyerek iránti vágy. Nem értettük meg egymást, a válaszában megint azt ecsetelte, hogy neki milyen változást hozhatna az életébe ez a dolog.

A másik nő, nekem úgy tűnik, rendben van ezzel a szerepével, de azért elmesélte, hogy irigyli az apákat, és gyerekkorában apa akart lenni. Mert mindig az anya az, aki biztosít minden létfeltételt, és ettől minden áldott nap hullafáradt. Ő viszi el a gyereket addig a küszöbig, amikortól az apa igazán szerepet kap. Az anya feltétel nélküli odaadása adja a hátteret, a biztonságot az első önálló lépésekhez. Az apa szerepe igazán tíz éves kor után kezdődik, nem a pelenkázóasztal mellett, azzal ő még nem tud mit kezdeni.

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, mindannyian arra emlékszünk, amit az apától kaptunk, amit vele játszottunk. Anyával otthon vagyunk, apa viszont elvisz. Anya csak úgy van, mint mindig, de apa játszik velünk. Mindig arra várunk, arra vágyunk, hogy apa játsszon velünk. Ez a különleges, a ritka. Nem emlékszünk arra, hogy anyu mit csinált, amikor gyerekek voltunk. Nem emlékszünk a pelenkázásra, az etetésre, a megnyugtatásra. Mert az természetes. Közeg. Mondják, hogy eleve egy hosszú és fájdalmas tanulási folyamat belátni azt, hogy az anya és én két külön lény vagyunk, nem vagyunk egyek, mint ahogy azt az anyaméhben átélhettük...

Nem tudom, fontos-e, amit ezen kívül még mondani akartam erről, mindenesetre most meg kell szakítanom. Ügyeletes vagyok, bejött a második meló. Szép hétvégét mindenkinek.