hülye vagyok

A Melegedőben ültünk. Pali elmondta, hogy ő már nem hisz a szerelemben, mert rájött, hogy szerelem valójában nincs.
De ismer két párt, az életében mindössze kettőt, akikre ha ránéz, és látja, ahogy turbékolnak, újra hinni kezd benne, hogy mégis van.
És ebből az egyik mi vagyunk.
Tök jól esett ezt hallani.

Szóval egy kicsit hülye vagyok, egy kicsit tökre nem tudom, hogy hogyan kell ezt okosan csinálni, és ezért néha bután csinálom. Kemény egy napig tudtam úgy tenni, mintha nem lennénk együtt. De hát ez letagadhatatlan.

át-menet

Z. vasárnap azt mondta:
- Tegye fel magasra a kezét az, aki tudja, hogy a jelenlegi párja nem az élete párja."
Ketten feltették a kezüket.
Én nem. Ennek fényében hoztam meg azt a döntést, hogy egyelőre külön folytassuk az utunkat.
És bár ígérni nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy ez csak átmeneti.

"Szerelem, szex, gyengédség" rovat

Általában a hangulataim szerint néha romantikusabban, néha realistábban látom magamat és az életemben lévő kapcso(lato)kat. Most épp az utóbbi dominál, ilyenkor pl. nem hiszek a szerelemben még akkor sem, ha éppen szerelmes vagyok - mert végülis miről szól ez az egész? Nem őt szeretjük, hanem azt az érzést, amit csak vele élünk át, azt szeretjük, ahogyan az ő szemében tükröződünk, akik mellette lehetünk. Aztán lenyugszom, és rájövök - nem arra, hogy ez nincs így, hanem hogy nem számít, hogy ez így van, attól még nem bűn szerelemnek hívni...

Egy kicsit a szexben is így van, lehet, hogy nem is magára az emberre vágyunk, hanem arra, amit meg tudunk vele élni. Emlékszem, volt az életemben egy szeretkezés, ami nagyon elsöprő erejű volt, majd' egy évig nem tudtam a fejemből kiverni. Akkor sem, amikor már rég nem voltam abba a fiúba szerelmes, már rég nem akartam vele kapcsolatot, mert tudtam, hogy úgysem működne, valamiért mégis eszembe jutott néha az a nap, mert nagyon szerettem volna azokat az érzéseket újra megélni, amiket akkor és ott átéltem. Mert elsősorban nem attól volt olyan jó, nem attól volt akkora orgazmusom, hogy ő milyen ügyes volt, hanem attól, ahogyan én jelen voltam abban a szeretkezésben, hogy szerelmes voltam, hittem abban a szerelemben, és még nem volt bennem semmi gátlás, hogy úgy jött az a szex, mint egy villámcsapás, még azelőtt, hogy beindul az ember agyában bármiféle aggodalom és gondolat kettőnket és a jövőt illetően. Csak a teljes nyitottság, a teljes odaadás volt bennem, a puszta öröme annak, hogy szerelmesen eggyéválhatunk. És pontosan ugyanazt az érzést, azt a nyitottságot nem tudtam soha többé visszahozni, nemcsak mással, vele sem, mert a kapcsolatunkra az idővel már rárakódott egy csomó minden, problémák, gondolatok, elvárások, szarakodás. 

Ez az egész onnan jutott most eszembe, hogy nemrég volt egy átfutó gondolatom, nem hosszan álmodozva, nem rögeszmésen, csak egy röpke pillanatig, hogy szeretnék újra úgy szerelmeskedni, ahogy az exemmel tudtam - de persze nem miatta, nem azért, mert őt akarom, hanem pont azért, mert abban már nem az a kezdeti, türelmetlen, szerelmes-tüzes vágy, hanem az odaadó szeretet dominált, amikor már semmi problémázás nincsen, semmin nem kell már agyalni és gondolkodni, hogy mit kéne tenni és hogyan lenne jó meg helyes, amikor csak a puszta szándék van jelen, hogy örömet okozzunk egymásnak, nincs a képben semmi más és senki más, csak ő meg én, a lehető legotthonosabb, legelfogadóbb térben, elvárások nélkül, igen, azt hiszem, nagyon vágyom arra, hogy ez az érzés meg tudjon születni bennem, mert én csak akkor érzem jól magam az ágyban, akkor tudom élvezni és magamat elengedni benne, ha minden rendben van, és annyira szeretném már, hogy minden rendben legyen.

És ez is benne van abban, hogy jelenleg (immár egy hónapja..) tiltólistán van a szex, és hogy szeretném, ha ez így is maradna mindaddig, amíg le nem hullott róla minden más, ami nem Ő és én vagyunk, minden, ami zavarossá tudná tenni a szerelmünk tavának vizét.

Mert ha csak tisztán igazán szép, miért érném be kevesebbel?
Túl az egyéb, kevésbé önző érveken, nem éri meg, nem éri meg lejjebb adni a legszebből, csak azért, mert már nagyon vágyom rá, hogy együtt lehessünk...

Szeretlek.

kívül-belül

Miután ráébredtem, hogy amikor magammal rendben vagyok, mennyire imádok egyedül lenni, lett egy szobatársam, egyik napról a másikra. Hirtelen nagyon fura volt, hogy nem vagyok egyedül reggel, amikor munkába készülődöm (eddig általában mire felkeltem, Boró már elment, Kati meg csak akkor kelt, amikor én indultam), és először idegessé tett, hogy nyüzsögnek körülöttem és folyton csacsognak hozzám. Évi olyan, mint egy gyermek, énekelget magában, nevetgél, mindent el kell mesélnie. Mostanra kezdem megszokni:) Meg hát ez nem rossz dolog egyáltalán, csak nekem súrlódási felület. De meg is beszéltem vele, hogy nekem most befelé fordulós időszakom van, és egyáltalán nem ellene szól, ha nem vagyok túl kommunikatív...

Asszem ez egy alapkérdés az életemben, hogy mi az a pont, ahonnan kezdve tudni lehet, hogy magamon vagy a helyzeten kell-e változtatni. Mert ugye sokszor a mi hibánk, hogy ügyet csinálunk dolgokból, pedig csak egy kis türelemre, egy kicsivel több toleranciára stb. lenne szükség...

Kicsit önzés, de amikor Gabó hazajött Dániából, tökre fellélegeztem, hogy végre valakivel meg tudom beszélni ezt úgy, hogy 100%-osan értse. Vele mindig nagyon közös volt ez a témánk, és ő is végig azt kérdezgette kint magától, hogy belül vagy kívül van a gond, ami miatt nem működik? Neki kellene megváltoznia, vagy ki kéne lépnie abból, amiben rosszul érzi magát? Honnantól ésszerű döntés, és honnantól menekülés?

Ismerek több embert közelebbről, akiket egyáltalán nem izgat az, hogy ők milyenek, csak háborognak dolgokon, az időjáráson, a bkv-n, a családtagjaikon, bármin, és egyáltalán nem érzik, hogy rajtuk múlik, hogyan érzik magukat az életükben. Meg jól elvannak sajátmagukkal úgy, ahogy vannak, tudván, hogy nem tökéletesek. Nem akarnak megváltozni, és nem éreznek lelkifurdalást (tök jó nekik:), amiért csokit vagy műanyag mekis kaját zabálnak, eldobálják a szemetet, veszekszenek a szeretteikkel, vagy lusták és egész nap csak a számítógéppel játszanak. Mert nem is akarnak tökéletesek lenni. Nekik ez így jó, ahogy van. Nem is szabad piszkálni miatta őket.

És aztán van a másik típus, mint Gabó és én, hogy mindig magunkban keressük először a hibát, keressük, hogy mit csinálunk rosszul, mit kéne másként, hogy lehetne ügyesebben idomulni, könnyedebben elfogadni azt, ami van. Ennek megvan az az előnye, hogy aki a csillagokba vágyik, legalább elindul valamerre, és talán egy icipicivel magasabbra jut, mint ahol van. Ugyanakkor viszont békétlenség van a szívében, örökös elégedetlenségben áll önmagával.

Szóval egyik véglet se túl jó, az egyik típus a világgal, a másik önmagával áll folyamatos háborúban, a béke pedig valahol ott lapul a kettő között: meglépni, amit még meg lehet lépni, és elengedni, amit már el kell engedni.

Ez a végszó most elég Carlososra sikerült, egy olyan bukott angyalnak, mint én, pedig nem is áll jól a moralizálás, úgyhogy ennyit mára...

Had'zel-gyakorlat failure

Nem találok magamban érzéseket.
A történet aránylag rövid, kevés képkockás, ezért könnyen felidéztem az összes olyan dolgot, ami (akkor) rosszul esett, ami kellemetlen vagy megalázó volt - és semmi. Már nem érzek semmit.
Múlt, vége lett, nincs.

Nem is ez a baj - ha nem fáj, annak csak örülni lehet -, csakhogy ezután elővettem a legszebb közös emlékeket, és ugyanezt tapasztaltam, hogy nem tudok érezni semmit.
Múlt, vége lett, nincs.

Tudom, hogy ez gyakran van így, és a jelen úgyis mindig elsöpri ezt a semmit, mint porszemet a hurrikán. De akkor is nyomasztó, és a gyakorlatot sem tudtam így megcsinálni...

nincs sírás, ó

Lekopogom, de valami kibaszottjó hetem van, és csodálkozom, hogy még mindig nem múlt el. És közben meg nem is történt úgy igazán semmi, csak dolgozom, élek, sokat vagyok egyedül, többet meditálok és kevesebbet alszom, mint általában, de valami átkattant bennem, amitől az van, hogy szeretem magam. És a dolgokat nagyobb energiával, nagyobb nyugalommal és élvezettel csinálom.

Aztán persze egyedül könnyebben szembejönnek dolgok, amik eddig rejtve voltak, mert nem volt idő foglalkozni velük. Harag, cinikus, rosszmájú gondolatok. Félelmek, korlátok, megoldatlan konfliktusok.
De még hiszek ezek fel- és megoldhatóságában.

És van, ami, úgy hiszem, már meg is javult.
Őszinte legyek? Tulajdonképpen akkora úthenger ment át rajtam, hogy másfél évig (úristen, másfél év..) nem tudtam úgy örömet okozni magamnak, hogy ne sírás, nagy zokogás vagy legalább néhány csendes könnycsepp legyen a vége. Olyan elemi erővel tört fel a fájdalom mindig közvetlenül orgazmus után, akkor is, ha egyáltalán nem gondoltam ennek a forrására. Volt egy-két alkalom, amikor sikerült ezt elkerülni, olyankor persze jól esett aktuálisan el is hinni, hogy megoldódott a probléma, de igazából nem oldódott meg semmi, csak volt egy szerencsés napom, de legközelebb megint ugyanúgy zajlott le minden. És nyilván, egy idő után már kedvem sem volt, mert minek az egész, minek legyen jó, ha végül úgyis csak sírás lesz belőle.

És most az van, hogy ez egy ideje működni kezdett. Jó. És nem kell sírni utána, reggel olyan tettrekész vagyok, hogy feleannyi(!) idő alatt elkészülök, mint a szokásos, este pedig olyan békés, hogy simán bele is alszom utána ebbe a nyugalomba. (lekopogom megint.)
És Ti most biztos nem érzitek úgy ennek a súlyát, hogy ez nekem most mekkora dolog, de nekem nagyon sokat jelent, mert már kezdtem azt hinni, hogy örökre elromlott bennem valami, és attól is komolyan féltem, hogy soha nem lesz többé olyan könnyed, játékos és élvezetes a szexuális életem, mint azelőtt volt, ez meg előbb-utóbb mindenképp rányomja a bélyegét a párkapcsolatomra is (hogy mennyire, az csak a másik türelmén múlik), de én mindenesetre éreztem, hogy nagyon nem teljesértékű az, amit jelenleg megélni és odaadni tudok, hiába szeretném nagyon, hogy jobb legyen...


Ami kérdés így nagyon szembejött még az egyedüllétben, hogy vajon miért hagyom, miért hagytam annyi időn át, hogy úgy érezzem, az életem alakulása valaki mástól függ? Attól, hogy az a valaki hogy dönt, mit fog a jövőben lépni, mit mond nekem a jelenben, mit mond a múltról a másiknak. Mi közöm van nekem ahhoz, ha valaki képtelen irányítani az életét, ha halvány fogalma sincs, hogy mit akar, miért hagytam, hogy ezzel engem is madzagon rángasson? Miért voltam a számára mindig elérhető, amikor csak épp olyan kedve támadt, hogy lefeküdne velem? Miért nem néztem magamba, hogy én, belül, igazán mire vágyok?
Miért adtam ki a kezeimből a manát, miért nem hittem el, hogy én irányítom az életemet??