önzés

Ki az az ember, aki fel tudja vállalni önmaga előtt, hogy a szándékai alantasak, pusztán önző vágyak beteljesítésére, ilyen-olyan testi vagy lelki szükségletek megszerzésére irányulnak?

Pedig ez nem tud másként lenni.

A világon semmi más nincs (és nem is lehet), csak az önzés. Mert az az élet természete, akár a skorpiónak a megmarás*, akármennyire is nem gonoszságból marja meg az áldozatát. Az egész természet így működik, ez biztosítja a fennmaradását, ezért áll ez a belső parancs mindenek előtt. De a természet valahogy mégiscsak jobban áll ezzel, mint az emberek, mert legalább nem próbálja folyamatosan az ellenkezőjét bizonygatni.

Szóval ki az az ember?
Valószínűleg senki, mert az önzésen túl az egyik legnagyobb szükségletünk, hogy a szándékainkat tisztának tudjuk.
Aki képes lenne ezt beismerni, az minden bizonnyal azért lenne képes, mert már lemondott önmagáról, és arról a szükségletéről, hogy milyen képe van önmagáról - vagyis akinek a szándékai már valóban tiszták tudnának lenni.

A saját szándékainkkal kapcsolatos önáltatás miatt van akkora szakadék a szándékok és a végeredmény között.

Se én, se Te, se Ő nem tudjuk önmagunknak bevallani, hogy nem tudunk jót akarni senki másnak önmagunkon kívül, jobban mondva önmagunk valamilyen közvetett (lelkiismereti, vallási, szerelmi, becsvágyó stb) implikációja nélkül.

(ezt még múlt vasárnap írtam, csak papírra, mert nem működik a laptopom)

---------------

* "228. Természetünk

Az egyik tanmese a teknőcről szól, aki a tengerparton sütkérezett éppen, mikor egy hatalmas, csúf skorpió kezdett el mászni felé, hatalmas farkát halálos döfésre görbítve. A teknőc habozás nélkül belevetette magát a biztonságot adó vízbe.
- Kérlek várjál! – kiáltotta a skorpió. – Nem bántalak, El kell jutnom arra a szigetre. Kérlek vigyél át!
A teknőc a víz szélén megremegett a rémülettől.
- Lehetetlent kívánsz. Te skorpió vagy. Megcsípsz, én pedig belehalok.
- Nem, nem foglak! – mondta szigorúan a skorpió. – Csak azért csípek, hogy ehessek. És biztos, hogy nem kívánok meg olyasvalakit, aki segített rajtam. Mindenki fél tőlem, senki sem bízik bennem. – zokogta.
A könyörgés a teknőst megindította, s végül így szólt:
- Rendben van, ha megígéred, hogy nem fogsz megmarni.
A skorpió hálásan megígérte, felmászott a teknőc hátára, és épségben átérkezett a szigetre.
Mikor lemászott a sziget homokjára, orvul megmarta a teknőcöt.
- De hát megígérted, hogy nem fogsz megcsípni – kiáltott fel a teknőc, miközben a halálos méreg átjárta a testét.
A skorpió odébbment, elnevette magát és így szólt:
- De nekem ilyen a természetem. "

a szerelem odaát

Drága András, miért írsz olyan ritkán...

Melegedő

Sejtettem, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor egyedül leszek a Melegedőben - nem azért, mert Ő ott van, hanem szimplán azért, mert ott jó. Csak ezt nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar eljön.

Ma egyébként is nagyon sok mindennek örültem... Még a helyzet fájdalmas komikumának is (vagy legalábbis tudtam nevetni rajta, rajtunk, magamon), aztán a fejedelmi reggelinek, a diszpécserem szimpátiájára utaló apró, kedves hangszínváltozásnak minden egyes elköszönő "Szia!"-ban és minden egyes újabb címnek, olyannyira, hogy a nap végére csupamosolyba fulladt a hétvégi lelkifurdalásos depresszió.

Arra jutottam, hogy ami van, az legyen. Nem lenni úgysem tud. És meglátjuk, hogy milyen. Nem irányíthatja a félelem a dolgokat.

Azt hiszem, az, hogy szeretem, és hogy vele vagyok, most igazán nem is Rajta múlik.

Vagy talán annyiban, a leginkább, hogy ki tudta mondani azt a bizonyos nemet. Biztos hülyén hangzik, ha ezt hozzávenném a mai nap csúcspillanataihoz - mert hát ki szeret ilyet hallani? Senki. Mert mindenkinek a cukorka kell, a mézesmázas szavak, az apró, kegyes hazugságok. Nekem nem. Nekem ez sokkal többet jelent annál, mintha azt mondaná, amit mindenki hallani szeretne. Az én bizalmam itt kezdődik, ahol semmit nem ígér, és nem ott, ahol igen.

Szóval a Melegedő... Vicus Cicus mondta egyszer, hogy neki ez a második családja. Most már én is kezdem érezni ezt. Nem nagyon lehet szavakban megfogalmazni, hogy mitől jó ott. De hogy jó, azt mindenki érzi. És ez nem köszönhető pusztán "a levegő titok-tartalmának"... :) 

De valamiért mégis itt vagyunk, akkor is, amikor kettesben lehetnénk, és akár szerelmeskedhetnénk valahol máshol, mi inkább itt ülünk, és itt éljük meg egymással azt a gyengéd, melengető intimitást, amire mint testnek az eleségre, úgy van szüksége a szívnek, hol szavakkal, hol csókokkal, ölelésekkel.

És az, amin ma szinte könnyekig hatódtam, vagy legalábbis volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy tudnék hullajtani egy könnyet a boldogságtól - amikor Benji odaült mellém, és elmesélte nekem, hogy ő egy ideje boldog. És láttam rajta, hogy érzi, hogy én értem, hogy miért. Mert nem oka van annak, hogy ő boldog, nem azért az, mert valami történt most, mert valami (valaki) végre az övé lett, stb., hanem mert az élet van, úgy, ahogy van, szarosan-hugyosan is, meg hogy a végén úgyis elkerülhetetlenül meghalunk.

És ez a csupaszív ember, aki hiába próbálja mindig bunkónak mutatni magát, hiába beszél mindig mindenkivel tapintatlanul - ámbár csakis őszintén - , mégis mindenki vágja, hogy milyen kurvajó ember, és hogy hiába mondja, hogy elege van, úgyis csinálja, és csinálni fogja, mert szereti csinálni, mert hát szereti azt a nagy Mi-t, ami ezáltalán érintve és éltetve van, szóval ő ül oda mellém, nagy hímsovinizmusa ellenére, és csak beszél és beszél hozzám. És érzem, hogy megolvadt a jég, ami az új jövevények idegen illatát övezi gyanakvóan és szarkasztikusan, és a helyén elkezdett kihajtani valamiféle bizalomvirág.

És láttam a többieken is, hogy ők is örülnek annak, hogy én még mindig itt vagyok (negyed 11-ig maradtam...:) ), meg persze viccelődtek is: 

- Mivan, csőtörés lett otthon? Hova rohant a Nyehi, elment megszerelni?

- Hát téged hogyhogy nem ilyen pózban látlak?? - és közben összefonja a levegőben a karját, mintha ölelne, majd azt mondja: - Ha krónikus tapizási függőséged van, én nagyon szívesen segítek enyhíteni!:)

- Doki, hogy mondhatsz ilyet, neked feleséged van! Mondjuk nekem is feleségem van, mégis magába szippantott egy pillanatra a tenger... 

Tiszta hülyék, na:) meg kedvesek. 

Hát ez van. Ezért Melegedő. Mert ott nem csak megmelegedsz egy szeles őszi nap után, hanem körbevesz egy másfajta melegség is. Ők úgy fogalmazták, hogy itt bármilyen lehetsz. Nem kell elszámolni semmivel, nem kell semmilyen szerepet játszani. Itt igazán lehet 'csakúgy-lenni'. És ettől tud sokkal, sokkal olyanabb lenni, mint egy igazi család...

inside

És még ezt a kevéske alvást is, amit sikerült volna magamba töltenem, ilyen hülye rémálmoknak kell megszakítania... Álmomban mindenen áttiporva azt akarta, hogy ott, de közben olyan nagyon részeg volt, és emiatt totál hülye, hogy minden lelkierőmet összeszedve valahogy elcipeltem a fürdőkádig, és ott le kellett öntenem a fejét egy vödör hideg vízzel (senki nem röhög!!), aztán bocsánatot kérni és magyarázni, hogy ezt most muszáj volt. És ez csak egy álom volt. A többi meg inkább lelki terror jellegű, gyerekekkel.

bíztató... :)

http://galad.freeblog.hu/archives/2010/09/13/Esonap/
(bár azon csodálkozom, hogy a legutóbbi esőnap ihlette ezt a bejegyzést, mert az eddigiek hál'isten nem voltak túl vészesek, csak az eső esett nyolc órán át, de nem volt se szél, se igazán hideg.)

...és a kommentek közt:

Kérdés: "örülnék, ha írnál mág a negatív oldaláról a melódnak. ez engem próbára tesz gondolatban, hogy ha lehetőség adódik, akkor akarom-e?"

Válasz: "nincs negatívuma, ha bírod az évi ~22 000km-t városban, függetlenül a domborzattól, forgalomtól, hőmérséklettől és csapadéktól. Ha össze tudsz rakni évente és fenn is tudsz tartani egy-két bringát a havi ~80 000Ft-ból (plusz ~8 000Ft kredit), beleszámolva a defekteket, az átlagban kéthavonta elfogyó külsőt, az átlag egy évet bíró cipőt és sisakot, a nagyságrendileg 150 000Ft értékű téli ruházatot (ennyit ér ami egy nap rajtam van télen). Ha ez mind belefér, akkor beszéld meg az izületeiddel, izmaiddal, emésztéseddel (az átlag kalóriafogyasztás 3-4szeresét produkálod), plosztatáddal, aranyereddel és keringéseddel.
Ja és a hatodik hónap körül, amikor már azt hiszed jól megy, de a rutin még nem mély, akkor próbáld meg nem eltöretni az állkapcsod, vagy a kulcscsontod (=futárinfluenza) autó által. Igazából az egész úgy jó ahogy van. Pont, mint bárakármelyik drog."

:)

symbolic

Álmomban megkaptam az utolsó címemet, de tovább kellett adnom Neki, mert lenéztem, és azt láttam, hogy az én lábam egy betontömbben áll, kettőnk közül Ő az egyetlen, aki lépni tud.

facebook

Sok gondolat van bennem, amiről szívesen írnék...
Ám sajnos effektíve még mindig gépelésképtelen a gépem. Azért egy ctrl+C-ctrl+V-t le tudok vele nyomni, és szerintem érdemes is:

" ... Azt hiszem, az ember elsősorban ebben különbözik az állattól, mindent fokozni akar. Nem elégszik meg azzal, ami Van. Vagy inkább, nem akar tudni róla. (...) Épp elég lenne mindezzel szembenézni. Dolgozni rajta. Leszámolni az illúzióval, hogy ezt valaha is le lehet rendezni. Mégis dolgozni rajta, nap mint nap. Önvizsgálatot tartani, ahányszor bezárjuk a szívünket, ahányszor az érzelmeink hülyét csinálnak belőlünk, ahányszor megszólíthatatlanokká válunk, ahányszor, ahányszor. Ehelyett leülünk a net elé, főleg Facebookozni, vagy hasonlózni. (...) És lehet, hogy ki tudsz szállni a hétköznapok őrületéből, hogy éjnek idején találsz ott valakit, aki jobban megért, mint az épp melletted ülő, fekvő szuszogó hús-vér lény, de szerintem ez a „jobban megértés” jelenti a legnagyobb veszélyt.

Ülj le és vizsgáld meg magad, miért benned ez a hit? Miért akarod azt hinni, hogy, csak mert kialakítottál magadról egy nagyon profi, kedves, érdekes, menő virtuális vagy nem virtuális (egyre megy) imidzset, jobban meg fog érteni valaki? Igen, esetleg beléd szeretnek, megeshet, hogy dicsőítenek. De jobban megérteni nem fognak. És talán jobban szeretni sem, mint az, aki neked reggelente kávét főz, vagy néha őszintén megölel, az, akivel megosztod most, ebben a pillanatban az életed. ... "

Folyt. köv. itt. Okos cikk. Elolvasod.