Úgyhogy múlt szombat óta kézben viszem fel a tizedikre a bicót... :)
(nem menőzésből, csak épphogy alig fér be a liftbe, és rühellem szegényt bepasszírozni, ráadásul közben mindig összeszedek egy-két bringás tetkót:P)
Ma meg úgy éreztem, a végtelenségig tudnék futni, ami azért furcsa, mert ilyet érezni esténként és éjjel szoktam, reggel általában még alig van energiám. Egyetlen egyszer futottam csak megállás nélkül másfél órát (azaz majdnem annyit, mint most), 15 éves koromban. Akkor a szüleim felhívták a polgárőrséget, mert úgy mentem el, hogy "10 perc múlva jövök", és akkor még telefonom sem volt, kint meg már rég sötét. Én erre már nem emlékszem, csak arra, hogy utána egy hétig nem tudtam lábra állni, mert olyan hülye voltam, hogy utcai cipőben futottam a betonon, és a térdemet totál kicsináltam. :P
Fel van még mindig túrva az Orczy-kert, és a kedvenc erdei futóösvényemet szétcincálták, zajosak a gépek, eltűnt az otthonos kis burjánzó dzsungel, és hullanak fentről az ágak - de nem bánom, mert így ma felfedeztem egy csomó mindent, amiről eddig nem is tudtam. Például hogy van kresz-pálya is a parkban, az iskola udvarán szellemi fogyatékos gyerekek bőgicsélnek, és sokkal több szederfa bújik meg itt-ott, mint gondoltam. Sajnos a feketék egy kivétellel már mind leértek, de fehér van még bőven. És van kis dimbdomb, sziklás rész, tó vadkacsákkal, amik nem futnak el előlem, homok, sár, salakkupacok, végülis izgibb is így mindenen át, mint körözni, mint a bogarak a fény körül...
2010. július 23., péntek
2010. július 21., szerda
régi szép emlékek
Egy kicsit felfal ma este a magány, de legyűrtem magam, és nem mentem sörözni. Bár a tegnapi alvást már nem fogom úgysem bepótolni, de azért fél nyolcra ott kéne lenni reggel a Szilas-patak partján:)
Visszakerestem ellenben a régi képeket, úgysem publikáltam sehol, tessék, ez volt három éve:)
Nagy villámlások és a legdurvább jégeső kapott el minket, amit valaha láttam, először a fák között próbáltunk előle meghúzódni, aztán összeszedtük a bátorságunk, továbbtekertünk és bemenekültünk egy kedves benzinkútos néni kunyhójába. Egyben az egyik legizgibb napom is volt, mert iszonyúan csúszott az út és veszettül lejtett is, szóval egyikét éltem azon ritka, adrenalinnal telítő élvezetes pillanatoknak, amikor nem lehet biztosan tudni, hogy épségben megúszod-e, meg hát olyan gyors volt, mint a hullámvasút:) Aztán meg az órákon át tartó nagy sárban tapicskolás, a nagy zuhé mindent elárasztott, és bizony de jó volt, hogy akkor is strandpapucsban toltam, legalább a cipővel nem volt gond, persze mire megérkeztünk a kis hátsó földutacskán át, jól be is besötétedett:)
Pár nappal később hazafelé menet meg bikiniben tekertem, és úgy leégtem, mint még soha :-P
(asszem, ilyet már nem csinálnék:P, viszont a jégeső jöhet bármikor:)
Az apropó pedig, hogy ismét Valkóra megyünk:) Kóka volt az eredeti terv, egy köpésre alatta, be is fogok ugrani, csak hosszanlenni-ottaludni nem lehet, mert elromlott a szivattyú a kúthoz - marad a Valkón sátorozás, ahol az exeméknek van telke, mert ő meg amúgy is épp oda akar lemenni. Idén még úgysem aludtam sátorban, pedig tökre hiányzik...
Apropó, érdekel még valakit kenutúra az augusztus 6-8-i hétvégén? A Tiszára szerveződik piciny csapatunk Katival, asszem négyen vagyunk eddig, péntek este indulnánk, fejenként kb. 3500 Ft (ill. részemről egy masszázs Katinak:)
Visszakerestem ellenben a régi képeket, úgysem publikáltam sehol, tessék, ez volt három éve:)
Pár nappal később hazafelé menet meg bikiniben tekertem, és úgy leégtem, mint még soha :-P
(asszem, ilyet már nem csinálnék:P, viszont a jégeső jöhet bármikor:)
Az apropó pedig, hogy ismét Valkóra megyünk:) Kóka volt az eredeti terv, egy köpésre alatta, be is fogok ugrani, csak hosszanlenni-ottaludni nem lehet, mert elromlott a szivattyú a kúthoz - marad a Valkón sátorozás, ahol az exeméknek van telke, mert ő meg amúgy is épp oda akar lemenni. Idén még úgysem aludtam sátorban, pedig tökre hiányzik...
Apropó, érdekel még valakit kenutúra az augusztus 6-8-i hétvégén? A Tiszára szerveződik piciny csapatunk Katival, asszem négyen vagyunk eddig, péntek este indulnánk, fejenként kb. 3500 Ft (ill. részemről egy masszázs Katinak:)
fejlődök... :)
Ma is sikerült nem publikálni azt az igazából senki másra nem tartozó nagyon hosszú bejegyzést, amit assszem ki kellett már írnom magamból, hogy aludni tudjak.
(jó, azért hozzáteszem, hogy most fél egyig vendégek voltak nálam, mert a spontán fűbentáncolás-hempergőzés után még egy spontán Bab Aziz-nézést is tartottunk a kontaktos kollégákkal)
Amúgy fura, hogy az elmúlt egy hétben kb. annyi filmet néztem meg, mint máskor egy teljes év alatt szoktam, a tévében pont ment otthon a nagyonkedvenc Szent Johannám, és nagyon újra akartam nézni a Szamszárát is (aminek a mottója: "Mi a fontosabb: ezer vágyat kielégíteni, vagy pedig úrrá lenni egyetlenen?", no meg a film legutolsó, megsemmisítő csúcsjelenete mint emberi kérdés, amit a buddhista tanítások nem nagyon feszegetnek, pedig nagybetűs Embernek fontosabb lenni, mint Megvilágosodottnak...), de sehol semmi nem játszotta le, ezért végül mindig valami mást néztem helyette.
Így került be a képbe A hős is tök véletlenül, és azt hiszem, mostanáig soha nem szerettem bele egyetlen filmszereplőbe sem, főleg ha a szenteket (Jeanne d'Arcot és Francescot:) nem számítjuk... :-P Na jó, most sem:), de arra azért elég volt, hogy másnap újranézzem.
(és apám egy mukkot sem szólt, csak utólag tudtam meg öcsimtől, hogy ő is látta már, azért, hogy ez így fontos lehessen, hogy együtt... most mondjátok, hogy nem szeret)
(jó, azért hozzáteszem, hogy most fél egyig vendégek voltak nálam, mert a spontán fűbentáncolás-hempergőzés után még egy spontán Bab Aziz-nézést is tartottunk a kontaktos kollégákkal)
Amúgy fura, hogy az elmúlt egy hétben kb. annyi filmet néztem meg, mint máskor egy teljes év alatt szoktam, a tévében pont ment otthon a nagyonkedvenc Szent Johannám, és nagyon újra akartam nézni a Szamszárát is (aminek a mottója: "Mi a fontosabb: ezer vágyat kielégíteni, vagy pedig úrrá lenni egyetlenen?", no meg a film legutolsó, megsemmisítő csúcsjelenete mint emberi kérdés, amit a buddhista tanítások nem nagyon feszegetnek, pedig nagybetűs Embernek fontosabb lenni, mint Megvilágosodottnak...), de sehol semmi nem játszotta le, ezért végül mindig valami mást néztem helyette.
Így került be a képbe A hős is tök véletlenül, és azt hiszem, mostanáig soha nem szerettem bele egyetlen filmszereplőbe sem, főleg ha a szenteket (Jeanne d'Arcot és Francescot:) nem számítjuk... :-P Na jó, most sem:), de arra azért elég volt, hogy másnap újranézzem.
(és apám egy mukkot sem szólt, csak utólag tudtam meg öcsimtől, hogy ő is látta már, azért, hogy ez így fontos lehessen, hogy együtt... most mondjátok, hogy nem szeret)
2010. július 20., kedd
grat
Ez már a hatodik szerződés, ami a kukában landol, mert nem tudom normálisan leírni a nevemet... nem hiszem el, hogy ennyire képtelen vagyok koncentrálni. :-/
2010. július 17., szombat
2010. július 16., péntek
ma megírtam azt a levelet, amit már hetek óta halogatok...
***ottnehéz volt...
de végszükség van. :-(
viszont: felvettek bringás futárnak a Hajtás Pajtáshoz. ez nagy-nagy öröm, mert nagyon oda akartam, és nincs jobb érzés, mint mikor az ember valamit erősen elhatároz, aztán megküzd érte, és úgy lesz. és nem a hatszáz unottan és alulmotiváltan beküldött cv-ből böknek rá egyre, hogy najóvan idejöheccc, hanem van egy régi álmod, és azt valóra váltod. szóval szuper.
ha megkezdem a munkát, talán még az önbecsülésem is visszalátogat.
és írt nekem iwiwen a vak fiú. olyan megható levelet, hogy majdnem sírva fakadtam. hihetetlen, hogy hány lépésben kutatott fel, hiszen a keresztnevemen kívül semmit nem tudott rólam, és még csak azt se tudja, hogy nézek ki... de végül megtalált (hihi, most megtudtam, hogy ha beírják a nevem és a kontakt táncot a keresőbe, az ősrégi Hamvas Bélás blogom jön be).
bevallom, egy picit be vagyok zsongva. nagyon érdekel az élete.
csak félek kicsit, féltem kicsit... remélem, hogy sikerül vigyáznom rá.
boldogból rövid úton nagyon szomorúvá válhat, akire nem vigyáznak.
és végezetül egy jótanács: ha nem szeretnél lemoshatatlan kék színű popsit, ne szerelmeskedj negyven fokban kézzel festett indiai lepedőn...
***ottnehéz volt...
de végszükség van. :-(
viszont: felvettek bringás futárnak a Hajtás Pajtáshoz. ez nagy-nagy öröm, mert nagyon oda akartam, és nincs jobb érzés, mint mikor az ember valamit erősen elhatároz, aztán megküzd érte, és úgy lesz. és nem a hatszáz unottan és alulmotiváltan beküldött cv-ből böknek rá egyre, hogy najóvan idejöheccc, hanem van egy régi álmod, és azt valóra váltod. szóval szuper.
ha megkezdem a munkát, talán még az önbecsülésem is visszalátogat.
és írt nekem iwiwen a vak fiú. olyan megható levelet, hogy majdnem sírva fakadtam. hihetetlen, hogy hány lépésben kutatott fel, hiszen a keresztnevemen kívül semmit nem tudott rólam, és még csak azt se tudja, hogy nézek ki... de végül megtalált (hihi, most megtudtam, hogy ha beírják a nevem és a kontakt táncot a keresőbe, az ősrégi Hamvas Bélás blogom jön be).
bevallom, egy picit be vagyok zsongva. nagyon érdekel az élete.
csak félek kicsit, féltem kicsit... remélem, hogy sikerül vigyáznom rá.
boldogból rövid úton nagyon szomorúvá válhat, akire nem vigyáznak.
és végezetül egy jótanács: ha nem szeretnél lemoshatatlan kék színű popsit, ne szerelmeskedj negyven fokban kézzel festett indiai lepedőn...
2010. július 11., vasárnap
örökbefogadás
Ez egy nagyon nehéz kérdés. 15 évesen Verával meg voltunk arról győződve, hogy a saját gyerek mekkora önzés, mikor a világ tele van árvákkal, akiknek nincs családjuk, és a Földön egyébként is iszonyú túlnépesedés... A kérdés persze korántsem ilyen egyszerű, de először is nézzük meg, hogy néz ki jelenleg Magyarországon egy örökbefogadás.
Maga a procedúra sokkal hosszadalamasabb és körülményesebb, mint amit elképzel az ember. Bejelented, hogy szeretnél egy gyereket. Először is ki kell tölteni rengeteg űrlapot, a bőrszíntől a szeme színéig meg kell adni minden kívánt adatot (elég morbid, nem?) Egy másik papíron az összes létező betegség fel van sorolva, aminek a 90%-áról eddig még sosem hallottál, de meg kell adnod, hogy elfogadható-e számodra vagy pedig kizáró tényező. Aztán közlik, hogy te vagy a 160. jelentkező, ez nagyjából azt jelenti, hogy előreláthatólag 4 évet kell majd a gyerekre várnod. Ezalatt részt kell venned egy drága szülői tréningen, tüzetesen kivizsgálnak rólad mindent, hogy nem vagy-e alkoholista, hogyan gondolkodsz a nevelésről, milyen az anyagi helyzeted, stb., plusz erre a négy évre (és még a gyerek átvétele utáni további négy évre is) végig a rendelkezésedre bocsátanak egy segítőt amolyan lelkisegély gyanánt, aki nyomon követi a családot, és akit bármikor felhívhatsz, ha kérdéseid vagy kétségeid vannak.
Nekem ebben csak az a furcsa, hogy miért különböztetik meg ennyire ebben a kérdésben azokat, akik nem saját gyermeket akarnak vállalni? Ha ebben az esetben kötelező a felkészítés, az alkalmassági kivizsgálás, a lelki támogatás, miért nem az minden esetben? Egy olyan szülő ugyanis, aki annyira szeretne gyermeket, hogy hajlandó rá akár négy teljes évet várni, az biztos sokkal jobban szeretné ezt, és jobban készül maga is a szülőségre, mint akinek csak úgy 'bepottyan' egy gyerek, és nem tud vele mit kezdeni...
És a gyerek. Biztos vannak, akik szívesen lemondanak a csecsemőkori nyűglődésről, de azért alapvetően a legtöbb ember arra vágyik, hogy ha nem is saját a gyerek, de ugyanúgy történjen minden, mintha az lenne. Vele lehessen egészen pici korától, hiszen a csecsemő- és kisgyermekkori élmények lesznek a legmeghatározóbbak a gyerek egész életében. És pont ezért, az sem árt, ha tudod, hogy mi történt vele ebben az időszakban, különben lehet, hogy nagyon nehezen fogod majd őt a későbbi élete során megérteni. Persze ennek sajnos egyébként is nagy az esélye, mert nem feltétlenül foglalkoznak ezzel az emberek, márcsak azért sem, mert a saját akkori, bűzlő szennyesüket kéne kiteregetni hozzá...
A gyakorlatban viszont nagyon nehéz pici babához hozzájutni. Újszülötthöz szinte lehetetlen. A legtöbb szülő ugyanis van olyan szemét, hogy bedugja ugyan a gyereket az állami gondozóba, de nem mond le róla papíron! Azaz nem lehet örökbe adni, nem kerülhet szerető nevelőszülőkhöz, ott kell sínylődnie elhagyatva...
Van egy olyan szabály, hogy ha 12 hónapig egyszer sem néz feléd, nem látogat meg az anyád vagy az apád, akkor elvesztik a gyermek felé való jogot, onnantól szabad az örökbefogadás. Itt ugyebár a gyerek már minimum egy éves, és egy éves koráig nem voltak szülei. Na de sokan vannak, akik még ennél is szemetebbek a saját gyerekükkel. 11 és fél hónap elteltével mindig felbukkannak, fél órára benéznek a gyerekhez, aztán mennek tovább élni az életüket.
Brutális.
És ha már kiakasztó dolgok, nemrég a Népligetben azzal jött oda hozzánk egy olasz csávó, hogy mi a magyar rendőrség száma, merthogy most látta, hogy abból az álló kocsiból ott hátul épp egy babát próbálnak eladni...
(aztán nem tudom, hogy végülis kihívta-e a rendőrséget, mert úgy tűnt, sokkal fontosabb volt neki, hogy ezt valakinek elmesélhesse, minthogy lépéseket tegyen ellene minél előbb..)
Szóval az örökbefogadás többnyire úgy néz ki, hogy négy év múlva kaphatsz egy valamennyi idős gyereket, akiről nem tudod, hogy kiktől származik, és hogy mit élt át, milyen traumák érték, hogyan bántak vele eddigi élete során.
Ez szerintem elég nagy hátrány ahhoz képest, hogy ismered saját magadat és ismered a párodat, a tágabb családot, és nagyjából be tudod azonosítani a gyermek szép lassan kibontakozó személyiségjegyeit, jó esetben sokkal könnyebb kitalálnod azt is, hogy hogyan kezeld jól, hiszen valamennyire ismered, megértheted a problémáit, hogy mit élhet át, amikor így vagy úgy viselkedik, miért van szüksége erre vagy arra a reakcióra, mitől tudna megnyugodni, mennyire kell a hisztijeit komolyan venni, mi lehet a felszín alatt a háttérben, ilyesmik. És vele voltál az első pillanattól, tudod, hogy mi történt azóta vele, nincs egy rohadt nagy vakfolt azt illetően, hogy ki is ez az idegen jövevény, aki most itt áll veled szemben, gyermekként is teljes emberként és önálló személyiséggel.
Azt akarom ebből kihozni, hogy - bár a legtöbb esetben még így is utópia - de ha ismered a gyermeked genetikai és kiskori családi hátterét, sokkal könnyebb jó szülőnek lenni, és harmonikus, boldog családot létrehozni, mintha örökbe fogadnál valakit egy idegen és ismeretlen környezetből.
Persze ez az ideális eset, hiszen a dolog előnye ott máris bukhat, hogy például hozzámész valakihez, akibe halálosan belezúgtál, és ezért képtelen vagy a valódi énjét látni - vagy eleve nem nagyon foglalkozol a másik lelkével, esetleg a sajátoddal se nagyon, vagy csak szimplán nem tudod őt megérteni, akármennyire is szeretnéd. Ez amúgy is egy képesség, ami ha nincs meg, akkor se a pároddal, se a gyermekeddel nem tudsz majd olyan könnyen boldogulni.
Ami engem illet, azt hiszem, jelenleg két olyan ember van, akit ha úgy adódna, igazán szeretni tudnék, és ha valami übercsoda folytán egyszercsak ideállna elém, és megkérné a kezemet, akkor gondolkodás nélkül igent mondanék.
Az egyiküknek azért, mert ismerem, mint a tenyeremet: nagyon őszinték vagyunk egymással és napi szinten lelkizünk, nem hiszem, hogy tudna túl nagy meglepetés érni. Persze ehhez talán pont az kell, hogy épp ne járjunk, és ne is legyünk szerelmesek egymásba... mert ha már komoly tétje van, akkor sokkal nehezebb a teljes őszinteséget és nyíltságot megőrizni.
A másiknak meg azért, mert iszonyú hasonlóak vagyunk, az érzéseink, az alapvető létélményünk, ahogy viszonyulunk a világhoz, más emberekhez és önmagunkhoz, az nagyon, nagyon rokon bennünk. A jó dolgok is, a hibáink is. És ezért nagyon mélyen meg tudjuk érteni egymást.
Bár jó kérdés, hogy itt egy gyerek akkor egy nagyon tömény, csőlátású zanza lenne? :) Talán az sem lenne túl egészséges... belőlem épp elég egy is, nem kell három:)
És szerintem - bár így kevesebb az esély a megértésre, vagy legalábbis jóval hosszabb időbe telhet - de marha jó, hogy a másik más, hogy behoz az életünkbe egy új látásmódot és új nézőpontot, új kérdéseket és másfajta megoldásokat, mint amikre mi valaha is gondolni tudtunk...
Szóval a konklúzió: jó ismerni magunkat, a családunkat és egymást, és ezáltal a gyerekben rejlő lehetőségeket és hajlamokat - bár olykor megeshet, hogy pont ezért nem bánja valaki, ha nem fogja továbbadni a génjeit, úgyis annyi beteg ember volt a családban...
Maga a procedúra sokkal hosszadalamasabb és körülményesebb, mint amit elképzel az ember. Bejelented, hogy szeretnél egy gyereket. Először is ki kell tölteni rengeteg űrlapot, a bőrszíntől a szeme színéig meg kell adni minden kívánt adatot (elég morbid, nem?) Egy másik papíron az összes létező betegség fel van sorolva, aminek a 90%-áról eddig még sosem hallottál, de meg kell adnod, hogy elfogadható-e számodra vagy pedig kizáró tényező. Aztán közlik, hogy te vagy a 160. jelentkező, ez nagyjából azt jelenti, hogy előreláthatólag 4 évet kell majd a gyerekre várnod. Ezalatt részt kell venned egy drága szülői tréningen, tüzetesen kivizsgálnak rólad mindent, hogy nem vagy-e alkoholista, hogyan gondolkodsz a nevelésről, milyen az anyagi helyzeted, stb., plusz erre a négy évre (és még a gyerek átvétele utáni további négy évre is) végig a rendelkezésedre bocsátanak egy segítőt amolyan lelkisegély gyanánt, aki nyomon követi a családot, és akit bármikor felhívhatsz, ha kérdéseid vagy kétségeid vannak.
Nekem ebben csak az a furcsa, hogy miért különböztetik meg ennyire ebben a kérdésben azokat, akik nem saját gyermeket akarnak vállalni? Ha ebben az esetben kötelező a felkészítés, az alkalmassági kivizsgálás, a lelki támogatás, miért nem az minden esetben? Egy olyan szülő ugyanis, aki annyira szeretne gyermeket, hogy hajlandó rá akár négy teljes évet várni, az biztos sokkal jobban szeretné ezt, és jobban készül maga is a szülőségre, mint akinek csak úgy 'bepottyan' egy gyerek, és nem tud vele mit kezdeni...
És a gyerek. Biztos vannak, akik szívesen lemondanak a csecsemőkori nyűglődésről, de azért alapvetően a legtöbb ember arra vágyik, hogy ha nem is saját a gyerek, de ugyanúgy történjen minden, mintha az lenne. Vele lehessen egészen pici korától, hiszen a csecsemő- és kisgyermekkori élmények lesznek a legmeghatározóbbak a gyerek egész életében. És pont ezért, az sem árt, ha tudod, hogy mi történt vele ebben az időszakban, különben lehet, hogy nagyon nehezen fogod majd őt a későbbi élete során megérteni. Persze ennek sajnos egyébként is nagy az esélye, mert nem feltétlenül foglalkoznak ezzel az emberek, márcsak azért sem, mert a saját akkori, bűzlő szennyesüket kéne kiteregetni hozzá...
A gyakorlatban viszont nagyon nehéz pici babához hozzájutni. Újszülötthöz szinte lehetetlen. A legtöbb szülő ugyanis van olyan szemét, hogy bedugja ugyan a gyereket az állami gondozóba, de nem mond le róla papíron! Azaz nem lehet örökbe adni, nem kerülhet szerető nevelőszülőkhöz, ott kell sínylődnie elhagyatva...
Van egy olyan szabály, hogy ha 12 hónapig egyszer sem néz feléd, nem látogat meg az anyád vagy az apád, akkor elvesztik a gyermek felé való jogot, onnantól szabad az örökbefogadás. Itt ugyebár a gyerek már minimum egy éves, és egy éves koráig nem voltak szülei. Na de sokan vannak, akik még ennél is szemetebbek a saját gyerekükkel. 11 és fél hónap elteltével mindig felbukkannak, fél órára benéznek a gyerekhez, aztán mennek tovább élni az életüket.
Brutális.
És ha már kiakasztó dolgok, nemrég a Népligetben azzal jött oda hozzánk egy olasz csávó, hogy mi a magyar rendőrség száma, merthogy most látta, hogy abból az álló kocsiból ott hátul épp egy babát próbálnak eladni...
(aztán nem tudom, hogy végülis kihívta-e a rendőrséget, mert úgy tűnt, sokkal fontosabb volt neki, hogy ezt valakinek elmesélhesse, minthogy lépéseket tegyen ellene minél előbb..)
Szóval az örökbefogadás többnyire úgy néz ki, hogy négy év múlva kaphatsz egy valamennyi idős gyereket, akiről nem tudod, hogy kiktől származik, és hogy mit élt át, milyen traumák érték, hogyan bántak vele eddigi élete során.
Ez szerintem elég nagy hátrány ahhoz képest, hogy ismered saját magadat és ismered a párodat, a tágabb családot, és nagyjából be tudod azonosítani a gyermek szép lassan kibontakozó személyiségjegyeit, jó esetben sokkal könnyebb kitalálnod azt is, hogy hogyan kezeld jól, hiszen valamennyire ismered, megértheted a problémáit, hogy mit élhet át, amikor így vagy úgy viselkedik, miért van szüksége erre vagy arra a reakcióra, mitől tudna megnyugodni, mennyire kell a hisztijeit komolyan venni, mi lehet a felszín alatt a háttérben, ilyesmik. És vele voltál az első pillanattól, tudod, hogy mi történt azóta vele, nincs egy rohadt nagy vakfolt azt illetően, hogy ki is ez az idegen jövevény, aki most itt áll veled szemben, gyermekként is teljes emberként és önálló személyiséggel.
Azt akarom ebből kihozni, hogy - bár a legtöbb esetben még így is utópia - de ha ismered a gyermeked genetikai és kiskori családi hátterét, sokkal könnyebb jó szülőnek lenni, és harmonikus, boldog családot létrehozni, mintha örökbe fogadnál valakit egy idegen és ismeretlen környezetből.
Persze ez az ideális eset, hiszen a dolog előnye ott máris bukhat, hogy például hozzámész valakihez, akibe halálosan belezúgtál, és ezért képtelen vagy a valódi énjét látni - vagy eleve nem nagyon foglalkozol a másik lelkével, esetleg a sajátoddal se nagyon, vagy csak szimplán nem tudod őt megérteni, akármennyire is szeretnéd. Ez amúgy is egy képesség, ami ha nincs meg, akkor se a pároddal, se a gyermekeddel nem tudsz majd olyan könnyen boldogulni.
Ami engem illet, azt hiszem, jelenleg két olyan ember van, akit ha úgy adódna, igazán szeretni tudnék, és ha valami übercsoda folytán egyszercsak ideállna elém, és megkérné a kezemet, akkor gondolkodás nélkül igent mondanék.
Az egyiküknek azért, mert ismerem, mint a tenyeremet: nagyon őszinték vagyunk egymással és napi szinten lelkizünk, nem hiszem, hogy tudna túl nagy meglepetés érni. Persze ehhez talán pont az kell, hogy épp ne járjunk, és ne is legyünk szerelmesek egymásba... mert ha már komoly tétje van, akkor sokkal nehezebb a teljes őszinteséget és nyíltságot megőrizni.
A másiknak meg azért, mert iszonyú hasonlóak vagyunk, az érzéseink, az alapvető létélményünk, ahogy viszonyulunk a világhoz, más emberekhez és önmagunkhoz, az nagyon, nagyon rokon bennünk. A jó dolgok is, a hibáink is. És ezért nagyon mélyen meg tudjuk érteni egymást.
Bár jó kérdés, hogy itt egy gyerek akkor egy nagyon tömény, csőlátású zanza lenne? :) Talán az sem lenne túl egészséges... belőlem épp elég egy is, nem kell három:)
És szerintem - bár így kevesebb az esély a megértésre, vagy legalábbis jóval hosszabb időbe telhet - de marha jó, hogy a másik más, hogy behoz az életünkbe egy új látásmódot és új nézőpontot, új kérdéseket és másfajta megoldásokat, mint amikre mi valaha is gondolni tudtunk...
Szóval a konklúzió: jó ismerni magunkat, a családunkat és egymást, és ezáltal a gyerekben rejlő lehetőségeket és hajlamokat - bár olykor megeshet, hogy pont ezért nem bánja valaki, ha nem fogja továbbadni a génjeit, úgyis annyi beteg ember volt a családban...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)