és még tovább...

Talán nem véletlen, hogy pont most került a kezembe ez a könyv...

"Mégis, minden homályos és bizonytalan volt. Átöleljem-e, vagy sem? Várja, hogy megtegyem? Haragudni fog? Tudtam, hogy még mindig úgy viselkedem, mint egy siheder, és ez feldühített. - Mért nem helyezkedik el kényelmesebben? - szóltam fojtottan. - Dőljön a vállamnak. - Engedte, hogy átkaroljam, de nem nézett rám. Úgy látszott, egészen elmerült a zenében, nem is vesz tudomást arról, amit csinálok. Akarja, hogy így tartsam? Vagy csupán eltűri? Amikor a dereka felé csúsztattam a karom, éreztem, hogy megremeg, de továbbra is a zenekar felé nézett. Úgy tett, mintha a zenére összpontosítaná minden figyelmét, hogy ne kelljen válaszolnia. Nem akart tudni arról, ami történik. Mindaddig, amíg másfelé néz és figyel, úgy tehet, mintha a közelségem, az ölelő karom kívül esne az ő tudatán és beleegyezésén. Azt akarta, hogy a testével szerelmeskedjem, miközben szellemét magasabb rendű dolgok foglalkoztatják. Nyersen megfogtam az állát, és magam felé fordítottam. - Miért nem néz rám? Úgy tesz, mintha én nem is léteznék.
- Nem, Charlie - suttogta. - Úgy teszek, mintha én nem léteznék."

kérdések

Mit lehet kezdeni az össze nem illő mozaikokkal; halvaszületett ügy-e önmagunk ellen harcolni; biztos-e, hogy a boldogság az élet célja (vagy valami egészen más), stb.

...és valaki üssön kupán, hogy csináljak végre valamit ahelyett, hogy csak gondolkozom!:)

és még tovább tükröz...

Meg ami mostanában volt bennem. Hogy szeretném visszakapni azt a pre-operációs (pre-mélymegismerési?) ártatlan örülést egymás létének. A gondolataim tisztaságát bizonyos emberekkel kapcsolatban. A beléjük mint emberbe vetett bizalmat és hitet... És hogy hittem a köztünk lévő összekapcsolódásban, hogy ér valamit - nem romantikusan, hanem emberileg...

Kicsit tényleg úgy érzem magam, mint Charlie, amikor utólag kezdte el megérteni mások viselkedését. Átszíneződnek az emlékek, elítélek tetteket és szavakat, amiket akkor eszembe sem jutott bírálni. A legjobb baráttal való csetlog azért hasonlít egy előmeneteli jelentéshez...:) És durva tapasztalni, a jelen fényében mennyire másként látok már dolgokat, amikről akkor még minden rossz érzés nélkül beszéltem. Olyan negatív zöngéjű lett minden... :(


De persze ott van a másik oldal is, hogy itt egyáltalán nem arról van szó, hogy Charlie körül madjnem mindenki rosszindulatú és gonosz lenne, hanem hogy szimplán van valami alapvető emberi gyengeségük, mint mindannyiunknak, és ezt az ő személye erősebben aktiválja bennük, mint mások - ezért ő nyilván másként is látja őket. (és visszaérkeztünk oda, hogy mi is az én szerepem ebben, hogy velem ez történik...)

És persze ezért is fontos néha beszélgetni, és időről időre 'elolvasni mások jelentéseit is', hogy tudjuk, másoknak egyáltalán nem olyan élményeik és meglátásaik vannak ugyanazokról az emberekről, mint nekünk... Mert a kép csak így lesz teljes, a perspektíva, amiből a másikat figyeljük, csak így áll helyre.

the thirst for power

Egy másik dolog, amin sokat járt mostanában az agyam (mivel napok óta nem tudok sehová elmenni), a hatalom kérdése. Téma a könyvben, emiatt jó bántani és csúfolódni... de mehetett volna az állam - családi miniállam témakörbe is, szülők kedvenc időtöltése:)

Vajon miért olyan fontos egyeseknek érezni a saját hatalmukat mások felett, még akkor is, ha ezzel ártanak? Mi van a személyes hatalomban, ami miatt ennyire csábító? (jobb az angol szó: tempting) Miért attól érezzük valakinek magunkat, hogy hatást tudunk másokra gyakorolni? Miért erősebb ez, mint a másik felé való alapvető emberi jótakarás? Miért szegjük meg a nemártás törvényét, csak hogy adott pillanatban egy kicsivel több férfiúi / női önbizalmunk lehessen? Miért nem tudjuk a másikat szabadon engedni?!

Virágot Algernonnak

Furcsán érzem magam. Azóta sem múlt el a hasmenés. Olyan ez a betegség is, mint az általános életérzésem az elmúlt hónapokban. És ahogy visszatekintek az egész életemre. Mintha elveszteném a saját testem felett az irányítást. Még arra sem vagyok képes, hogy a beleim mozgását kontrolláljam.

Tegnap elkezdtem olvasni a Virágot Algernonnak c. könyvet. Ez a könyv már legalább 10 éve vár arra, hogy elolvassam, már akkor el akartam olvasni, de mindig halogatom a könyvolvasást, mert úgy érzem, nem szabad lazítani, előbb a fontos dolgokat kell megcsinálni, amikből persze végeláthatatlan van a lelki szemeim előtt... ráadásul hiába tudom, hogy mik ezek a dolgok, amiket előbb el kéne végezni, gyakran képtelen vagyok megtenni őket valami belső blokk miatt.

Talán 14 lehettem, amikor a Sofie világa került a kezembe, az egész könyvtől nagyon bezsongtam, a legjobb barátnőmet rá is beszéltem, hogy írogassunk cetliket hasonló kérdésekkel egymásnak. Volt egy mondat, ami valahogy megragadt bennem egész életemre, és mostanság is gyakran visszhangzott bennem:

"Aki tudja, mi a helyes, annak megfelelően is cselekszik."

Merthogy bizonyos tudatállapotban velem mintha pontosan az ellenkezője történne. Tudom, hogy mi lenne a helyes, és képtelen vagyok megtenni. Most nem erkölcsi kérdésekre gondolok, hanem elintézendő, előremutató cselekvésekre. Vagy az emlékezés... Tudom, hogy egy csomó bonyolult, nagy intelligenciát igénylő dologra képes vagyok, a suliban mindig én írtam a legjobb fogalmazásokat és a legjobb felvételiket, most sem vagyok hülye, tudok programozni, többé-kevésbé megértek öt idegen nyelvet, a hétvégén kiderült, hogy még a szinkrontolmácsoláshoz is van agyam, stb.

És mégis, az ilyen egészen jelentéktelen, mindennapi dolgokban... gyakran érzem, hogy nem vagyok valamire képes. Amiktől így rendes embernek érezhetném magam. Például rendet rakni a szobámban, megírni és elküldeni egy önéletrajzot, válaszolni egy kedves kétsoros levélre. Ilyesmik. Vagy például 5 perce sincs, hogy megtelt a kukám, és le akartam menni a földszintre egy szemeteszsákért, de mire leértem, az egész szándék kiesett teljesen. A szemeteszsák szó ott visszahangzott még a fejemben, megláttam egy nagy kukazsákot, és majdnem megfogtam, de akkor elbizonytalanodtam, mert abban a mosott ruhát szoktuk lehozni az emeletről, azt pedig már lehoztam és ki is teregettem. Csak álltam ott értetlenül mint egy gyengeelméjű, és nem emlékeztem, hogy miért jöttem le, mit kéne felvinnem, és mit szeretnék vele csinálni. Aztán beugrott, de ilyen egy csomószor van. Van bennem egy szándék, meg akarok tenni valamit, ami helyes, de nem tudom véghezvinni, mert félúton elfelejtem. Gyerekkoromban, főleg kamaszkorban ez nagy probléma volt, mert akkor is gyakran megtörtént, ha anyukám kért meg valamire. Sosem tudtam teljesen megértetni vele, hogy nem arról van szó, hogy leszarom, amit kér, vagy lusta vagyok és nem akarom megcsinálni, hanem egyszerűen elfelejtem. Mostani fejjel azt mondom persze, hogy a tudatalattim szólt bele a tudatos énem szándékaiba, és akadályozta meg, mert a tudatalattim valami okból mindigis azt akarta, hogy ne jó kislány, hanem rossz kislány legyek.

Miért írom most ezt le? Azt hiszem, elkezdtem irigyelni Charlie-t, amiért neki van kihez beszélnie. Mindennap jelentéseket ír, amiben leírja, ami eszébe jut, és heti kétszer beszél a pszichológusával. Nekem is ez kéne most. Például nem értem, miért ijedek meg ennyire egész nap, ahányszor megcsörren a telefonom. Mitől félek? Valami hirtelen ellenőrzés? Mondjuk valaki megkérdezi, mit csinálok épp, és én nem tudok adni megfelelő választ? Vagy például minden normális embernek nyilvánvaló, hogy ha el akarok mosogatni, de nem találom a mosogatószivacsot, akkor előveszek egy újat. De az én agyamban ez néha nem működik. Nem arról van szó, hogy nem akarok elmosogatni. Hanem hogy tényleg nem jut eszembe ez a nyilvánvaló megoldás, és valósággal azt képzelem, hogy nem teszik lehetővé a körülmények, hogy megtegyem, amit meg akarok tenni.

Olyan, mintha az egész életem erről szólna: a tudatalattim harcol a tudatom ellen. Az eredmény sok kudarc, lelkifurdalás, értéktelenségérzés, hogy azt hiszik, hogy rossz vagyok, pedig nekem csak valamiért épp nem megy.

Most nagyon gyerekes, amit írok, tudom. Tudok felnőtt módon is írni, és akkor az embereknek az a benyomása lesz, hogy nagyon érett, intelligens, bölcs nő vagyok. De most megengedem magamnak, hogy ne törődjek a látszattal, és úgy írok inkább csak, mint Charlie, mert most erre van szükségem.

Egyébként valahogy nagyon azonosulni tudok jelenleg vele. Kicsit sírtam is a könyvön. Ahogy ráébred dolgokra a múltból, hogy bántották, és akkor ő ezt még nem tudta, és velük nevetett. De utólag kiderülnek a motivációk, és megszületik benne a gyanakvás. A naivitást felváltja a szkepticizmus. Amíg nem látja át, hogy mi miért történik vele, addig tulajdonképpen boldog. Azt gondolja, hogy neki nincsenek problémái, és hogy mindenki kedves vele és a barátja. Aztán rájön, hogy az, akiről azt hitte, szereti, valójában bántja őt.

Én nem csak erre jöttem rá, hanem arra is, hogy - vele ellentétben - mindezt én magam idézem elő.

bejelentés, felhívás

Hamarosan megszüntetem blogom nyilvános voltát. Egyszerű oka van: írni szeretnék az utolsó, egyhetes ma-uri elvonulás alatt, óta, stb. bennem zajló dolgokról. Ezek nagyrésze apámhoz, vele és általában a férfiakhoz való viszonyomhoz kötődik. Kicsit eddig is necces volt már, hogy a szüleim előtt sem titkolom a blogom címét. Szerencsére diszkrét, korrekt, nem titokban turkálós emberek, akik nem élnek vissza ezzel, és csak akkor nézték, amikor én mutattam... de azért jobb lesz így.

Szóval aki szeretne olvasni továbbra is, dobjon egy e-mailt, hogy tudjam, hová küldjem a meghívót, senkit nem fogok visszautasítani, ez nem a titkolózásról szól.

:S

Úgy tűnik, valaki mégsem akarja, hogy elköltözzek ma:) Egészen furcsa tüneteket kezdett a testem produkálni... Tegnap este kezdődött a dolog, de akkor még betudtam a fél doboz, számomra különösen testidegen energiaital miatti gyomorrontásnak. Most azonban semmi, de semmi kellemetlen illata nincsen annak, ami távozik, és konkrétan látni, hogy ma milyen gyümölcsöt ettem - mintha totálisan emésztés nélkül menne rajtam keresztül az ennivaló... És persze nem is vagyok valami jól, még szerencse, hogy a szervezet vészhelyzetben valahogy mindig összeszedi magát, és így egy hasgörcsmentes köztes háromórában haza tudtam apámat és a cuccait hozni a kórházból.