Kezdjük az enyémmel.
Semmi más, mindössze két szó: "Biztonságban vagy."
Ennyit mondott, ennyi elég volt ahhoz, hogy feltörjön a zokogás belőlem, és a filmezés vagy a szülinapozás helyett befoglalja a vasárnap estém.
Először dühös voltam, dühös arra, aki mondta, mert hát hogyan is mondhat ilyet, biztonság nem létezik, a biztonság egy nemlétező fogalom. Ezzel szerintem nem is lehet vitatkozni, hiszen az ember mint olyan maga a bizonytalansági tényező - még önmaga számára is, nemhogy valaki mást illetően. Egész életemben mást sem tanultam, mint hogy soha nem vagyok biztonságban, és semmiben és senkiben nem lehetek biztos, se abban, amit mond, se abban, amit érez, se abban, amit tesz - mert holnaptól lehet, hogy minden egészen másként lesz majd, mert például egyszercsak feldühödik az apám, és azt mondja, hogy költözzek a kurva nagyanyámhoz, mert csak egy szaros kismacska vagyok, aki mindenhova odaszarik. És ezeknek a dolgoknak rengetegszer nincs is oka, és az ember nem tehet mást, mint hogy felvértezi magát az ellen, hogy valaha is gondja legyen abból, ha bármilyen szót holnap is igazként kezel, ami ma hangzott el.Az apám, nyilván, az eredője annak, hogy miért mindig a kiszámíthatatlant kerestem, miért mindig olyan férfiakat akartam szeretni, akiknél nem volt egyértelmű, hogy számíthatok-e rájuk, mert még saját magukra sem tudtak számítani. Barna végtelenül gyengéd volt velem, végtelenül ki tudott felém nyílni - de benne is ott volt az az időzített bomba, ami ha robbant, akkor onnantól kezdve határozatlan ideig nem volt szeretés, csak bántás és elutasítás, mintha egy pillanat alatt elvágták volna az egészet, amiben odáig nyugodhattam. És nekem valamiért ez kellett, ez vonzott, és nem a biztonság. Aztán belezúgtam egy olyan pasiba, akinek aztán az égvilágon minden elhangzott a száján, és még csak nem is hazudott szándékosan, hanem egyszerűen amit mondott, az másnap, vagy akár már pár perc múlva is - nem volt már érvényes.És akkor idejön ő, és azt mondja, hogy mellette semmitől nem kell félnem, hogy nyugodjak meg bátran, mert biztonságban vagyok. És ez az egész egyáltalán nem nyugtatólag hat, sőt inkább olyan, mintha meg akarnának ölni, mintha azt akarnák, hogy vessem le a páncélöltözetem, és úgy menjek ki az élet csataterére, meztelenül.És ezért sírtam, mert én megtettem ezt, megtettem már sokszor, és mindig sebesülésekkel tértem vissza, és szép lassan beláttam, hogy meg kell tanulnom saját magamat megvédeni, mert senki mástól nem remélhetem, hogy majd vigyázni fog rám.
