good bye cruel 2010

Évvégi elszámolás ide vagy oda, talán mégsem kellett volna végiggondolni, hogy mi történt velem az elmúlt egy év első két harmadában, meg hogy milyen volt a tavaly ilyenkor készülő "BestWorst of 2009" movie, és talán nem kellett volna meginni fél liter forralt bort sem egyedül a könnyeimtől való ijedtemben, de mindegy, talán belefér, hogy az év utolsó napján elcsesszem még egyszer utoljára.
Végülis, még van egy órám, hogy összeszedjem magam, és odaérjek szilveszterezni.

És most már úgyis jön 2011, és minden esélyem megvan rá, hogy csekélyke késéssel ugyan, de életem eddigi legszebb éve legyen...

szabi

Ha egyetlen egy darab együtt töltött nap ilyen kibaszott boldoggá / beteljesültté / stb. tud tenni mindkettőnket, akkor milyen lesz majd februártól, amikor már akármikor együtt lehetünk? "Meghalunk?!" - kérdi. Hát nem tudom, de valahogy majdcsak elviseljük azt is... :)

mégsem a hidegtől

"Az ujjak zsibbadása nagyon veszélyes jel. Egy egész életre kiható izületi gyulladást lehet így szerezni. Az ok általában a rossz felső testhelyzetben keresendő. Ahogy az altájon, a tenyéren is van egy völgy, is itt futnak a legfontosabb idegek. Ha túl nagy nyomás nehezedik erre a részre, akkor zsibbadás következik be. Ugyan ez a helyzet a nyereggel, és ott egy kis vékony, puha párnázattal a kérdést többé-kevésbé meg lehet oldani. A kéznél is járjunk el hasonlóképpen. Tegyünk fel puha bandázst, markolatot, és viseljünk párnázott kerékpáros kesztyűt.
Egy másik ok lehet a helytelen csuklópozíció. A csuklónak a karral egy vonalba kell lenni. Egyenes kormányoknál gyakran felfele görbül a csukló, és ez becsípheti az idegeket. Ez ismét zsibbadáshoz vezet. Ha ilyen gondunk van, figyeljük a csuklónk helyzetét, tegyünk fel kormányszarvat, vagy könyöklős kiegészítőt. Sokszor a rugós kormányszár, vagy az első kerék felfüggesztés is segíthet a helyzeten. Kísérletezhetünk az első kerékben lévő levegőnyomással is. "

(forrás)

minden jó, ha...

Hát igen, tanulságos volt ez is... Anyám már szenteste pedzegette: "Nem csak annyi a bajod, hogy nem tudsz a Gergőddel lenni?" És valóban, most, hogy tegnap találkoztunk, egyszeriben minden stressz, aggódás, félelem lehullott rólam, már nincs semmi baj, már semmi nem fáj, már nem nyomaszt a múlt és nem nyomaszt a jövő, a jelen pedig csodás, csak úgy vagyunk, nézünk egymás szemébe, ha csak visszagondolok erre, is sírni tudnék a boldogságtól.

Nem tudom, hogy van ez, természetesen zavar ez a függés, az övé is és a sajátomé is. Merthogy ő is pont valami ilyesmit mondott velem kapcsolatban, hogy amikor én ott vagyok vele, az mennyire sokat számít. De miért változik meg az egész világhoz való viszonyom attól, hogy mellettem van a társam? Miért sokkal könnyebb akkor minden, miért válik hirtelen minden elviselhetővé és keresztülvihetővé?

Újra kéne gondolnom több mindent.
Most valahogy nem sok értelmét látom az életemnek.

jövőben

Egy kicsit azért félek. Vannak dolgok, amik nem szeretnek megpiszkálódva lenni.

A kérdés, azt hiszem, eléggé komoly: minek a sértetlenségét kell tűzön-vízen át óvni? A szívét vagy a valóságét?
Milyen jó lenne, ha legalább az egyik valamelyest kevésbé szubjektív tudna lenni. De a valóságot se tudjuk máshogy érzékelni, mint a szíven át. Ez az, ami miatt félek.

Ott van például az otthoni, elhagyatott könyvespolcom. Nem szeretek ránézni és szembesülni a rajta lévő könyvekkel. A régi énemet idézik. Beteljesületlen álmok, sőt inkább álmok, melyeket eldobtam magamtól, melyeket letéptem az arcomról.
Néha felmerül bennem a kétely, hogy mi van, ha becsapom magam? Ha valahol mélyen még mindig arra az életre, azaz más életre vágyom, mint amit építek magamnak?

Vagy ott van Peti. Évek óta nem láttam. Egy pár hete reggel, az első címem felvételéhez igyekezvén megláttam a Klinikáknál átsétálni a zebrán a lányt, akit énutánam szeretett. Egy pöttöm kislány sétált kézenfogva vele, most láttam először, csupán egyetlen röpke pillanatra. Peti kislánya.
Petivel évekig nem mertem találkozni, mert nem tudtam feldolgozni a szakításunkat. Később meg már azért nem, mert akkor már mindegy volt, már ott volt Barna, akkor már biztosan tudtam, hogy tudok utána mást is szeretni (pedig hogy hittem akkor, hogy Si è spento il sole)...
És ez talán így volt jól. Vagy lehet, hogy nem. Nem tudom. Talán így is, úgy is kellett volna 1-2 év, talán akkor sem lenne most már semmi közünk egymáshoz - nem tudom.

Sokáig azt hittem, csak azokból az exekből lehettek legjobb barátok, akiktől hamar különváltam, mert sohasem szerettem őket igazán _úgy_, megalapozott és szenvedélyes szerelemmel. Ez megdőlt Barnával. Vele épp az volt a jó, hogy nagyon sokat beszélgettünk telefonon, és utána sokat találkoztunk is, amikor már tudtunk nyugodtan találkozni, egymástól fel nem kavarodva.

Ez a változat mindenképpen sokkal egészségesebb. Feloldó, feloldozó.
De ez sok idő és türelem, és legfőképp, kell hozzá a másik ember hasonló szándéka - vagy legalább jószándéka is. És ez nem mindig áll rendelkezésre, pedig úgy biztos, hogy sokkal, sokkal könnyebb lenne, mint egyedül, magunkban tépelődve.

Hogy bátor leszek most vagy megint csak vakmerő? Szeretném, ha csak bátor lennék. De persze a legjobb az lenne, ha egyik sem, ha már nem lennék semmi, ha ez az egész csak úgy menne lazán, könnyedén, nevetve és fittyet hányva, ahogy őneki megy.

Most eszembe jutott, amikor Francee várt rám a Szimplában aznap este, amikor először beszélgettünk, és már a Blahánál jártam, amikor írt egy sms-t, hogy "Hol vagy?" - én pedig azt válaszoltam: "Jövőben. :)"

Hát most is a jövőben vagyok, és ezért abba is hagyhatnám, úgysem lehet előre tudni semmit.
És lehet, hogy tényleg nem lesz semmi.
Kívánom, hogy úgy legyen.

szent este?

Nem, most valahogy nem érzem, hogy áldott, boldog, békés lenne. Kicsit zavarnak is ezek a jókívánságok, mert én nagyon vágyom arra, hogy tényleg ilyen legyen.
És hogy olyan karácsonyom legyen, amikor nem vagyok elszakítva attól, akit szeretek (nem tudom, hogy lesz-e valaha ilyen.)

Azt hiszem, délben borultam ki először, amikor odaültem két percre a géphez e-mailt csekkolni, és máris le lettem oltva értve - itt lett világos a számomra, hogy apám ma is dolgozik. Elszomorodtam, mert azt reméltem, hogy ha egyszer hónapok óta ez az _egyetlen_ nap, amit együtt töltünk a családdal, így négyen, és ráadásul karácsony van, akkor tényleg együtt tudunk majd lenni.
Tévedtem, apám este nyolcig ott ült, akkor felállt vacsorázni, kilenckor visszaült, majd a csillagszórózás és az ajándékozás idejére felállt onnan még egyszer.

Anyám azt mondta erre, hogy nem csak az az együttlét, hogy ülünk és beszélgetünk, hanem az is, hogy mindenki kiveszi a részét a tennivalókból. Igen, voltam bevásárolni, felmostam, beraktam egy mosást és kimostam kézzel a függönyöket, amiket anyám már évek óta nem mosott ki (mert már nem tudtam nézni, hogy olyan porosak), hoztam fenyőfát, megfaragtam a talpát és beszorítottam a satuba (nálunk ott szokott lakni), díszítettem, csomagoltam, és a fennmaradó időben pakolásztam a szobámban és elkészítettem Boró ajándékát is, amihez itt voltak az alapanyagok, és ami reményeim szerint nagyon fog illeni a szobájához. De közben azért arra gondoltam, hogy biztos lesz majd a napnak olyan része is, amikor csak úgy leülünk vagy leheveredünk, közel vagyunk egymáshoz, és beszélgetünk egy kicsit, olyan rég láttuk már egymást...
Nem volt.

Igyekeztem idén mindenkinek olyan dolgot adni, amire valóban szüksége van, vagy ami enyhíti egy gondját - Apunak ujjatlan kesztyűt, amiben tud gépelni, mert fázik munka közben a keze, Anyunak méregtelenítő-fogyasztó cuccot, gyógyteát szívritmuszavarra és magas vérnyomásra, rávalót a fájós térdére.
Öcsim ajándékán kicsit többet törtem a fejem. Most lett tizenöt éves kamasz. Naná, hogy a legjobb fej nővér akarok lenni, naná, hogy nem akarok valami egyszermegnézős filmet vagy olyan regényt adni neki, ami aztán nem is érdekli. Végülis egy könyvet adtam neki, és írtam mellé egy cetlit tájékoztatásképp, hogy "ebben a könyvben az van leírva, hogy mit kell csinálni a lányokkal ahhoz, hogy nagyon jó legyen nekik." Ez egy olyan könyv, amit én is olvastam pár éve, és nagyon találó leírás van benne mind a férfi, mind a női szexualitás természetéről, a nemek eltérő igényeiről, sokkal inkább lélektani, mint technikai megközelítésből. A slusszpoén, hogy öcsim bevallotta, már rég beleolvasott kicsit ebbe a könyvbe úgy egy évvel ezelőtt... :) Szóval tényleg érdekli a téma, és nem korai még...
Aztán persze ezek mellé mindenki kapott még valami kis dolgot, amit szeret, ami a szívnek jól esik. Öcsim citromos sört, Anyu Indiával kapcsolatos könyvet, Apu csokit (mióta kórházban volt, azóta úgy örül neki, mint egy gyerek), plusz mindenki kapott egy hát- és lábmasszázsra beváltható kupont és egy rúd marcipánt, amit szintén nagyon szeretnek, meg félretettem a héten a recisektől kapott néhány szem szaloncukrot is díszítésnek.

Hat után kicsivel meglettünk a fával, akkor fakadtam ki nyilvánosan is, hogy nem így képzeltem az együttlétet, hogy már nagyon fáradt vagyok, és hogy még lefürödni sem tudtam, mióta hazajöttem. És tényleg fáradtabb voltam, mint az egésznapos futárkodások után, úgy is éreztem, mintha már este 9 lenne inkább, és lassan közeledne az alvóidőm... csodálkoztam, hogy még csak hat óra van. Akkor Anyu azt mondta, elfogyott a tennivaló, menjek el fürödni nyugodtan, a levesnek még úgyis főnie kell.

A következő kb. másfél óra csodálatos volt. Forró vizet, fürdősót a kádba, lámpát leolt, gyertyát gyújt. A szomszéd szobámban betettem egy kis lágy, minimalista, meditatív chillout zenét (Aglaia - Three Organic Experiences: Carlos ajánlotta évekkel ezelőtt még az EH-levlistán, de én csak egy éve találtam rá arra a levélre véletlenül, ami nem is baj, mert közben megértem erre a zenére, és így egyből nagyon megérintett).
Elmerültem a forró vízben, és egyből megnyugodtam: figyeltem a gyertya lángját, azt, ahogy oszcillálva tükröződött a víz tükrében, és a meleg vízből felszálló gőz mozgását, amit megvilágított. És akkor úgy éreztem, hogy mégiscsak rendben van minden. Hogy mégiscsak szent az este. Nyugalom van.

Benne is maradtam a sötétben a kádban, amíg végig nem ment az album, megmostam a hajam, egy kicsit álmodoztam, játszottam a víz alatti egész finom vízsugárral, és felfedeztem, hogy mennyire más érzés, amikor az egész testem, a fejem is víz alatt van, csak egy-egy lélegzetvételre jövök fel belőle. Nem is tudom, miért nem jutott ez eszembe eddig. Pedig érdekes dolog kísérletezgetni az emberi test fiziológiájával, különböző légzéstechnikákkal, az eredmény mindig nagyon különleges, de általában megfeledkezem erről, és sajnálom rá az időt és az energiát.

Na igen, egy kicsit beleolvasgattam abba a bizonyos kék könyvbe, mielőtt odaadtam. Rájöttem, hogy egy csomó mindent 'elfelejtettem', vagyis hogy kikerült időközben a tudatosságomból, a figyelmemből. Milyen buta dolog, hogy egy könyv kell ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, milyen szituációkban milyen érzések zajlanak le bennem - de most nagyon megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal. Szóval én sokszor azt hiszem, valami gond van velem, pedig egyszerűen csak nő vagyok, és így érzékeny bizonyos dolgokra. És nagyon jó, hogy ez a könyv így tárgyilagosan, tényként kezelve leírja, hogy mi hogyan és miért zajlik le bennem, és leírja azt, amit nem merek kimondani. Sőt talán megfogalmazni sem tudom az adott helyzetben (és a könyv szerint ez is általános női dolog), hogy mire vágyom, mire van szükségem, mit szeretnék, még magamban sem, nemhogy a párom felé. Sőt ha ezt még meg is kérdezi tőlem, akkor végképp leblokkolok, ami tök rossz, hiszen pont azért kérdezi, mert szeretne a kedvemben járni, és szeretné, hogy nekem a legjobb legyen - én meg képtelen vagyok válaszolni, és szabotálom az ő kedves szándékait... Most kicsit arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne, ha ilyenkor nem is kéne megszólalnom, csak rámutatnék a megfelelő sorokra ebben a könyvben... Persze, a könyv a bevezetőben azt is leírja, véletlenül se adjuk oda úgy olvasni a párunknak a könyvet, hogy na figyu, ezt kéne csinálnod, mert a férfiak erre nagyon érzékenyek, és könnyen kritikának fogják fel - pedig nem erről van szó, csak arról, hogy ez a könyv sokkal könnyebben meg tudja fogalmazni, el tudja magyarázni nálam, hogy mik az igényeim. Mert én félek kimondani, meg egyáltalán, azt hiszem, nem is szeretek arra gondolni, hogy annak kéne történnie, amitől nekem lesz jó, hiába tudom, hogy a másiknak attól lesz jó a leginkább, ha nekem jó volt...
Bonyolult, igaz...?

Aztán megvacsoráztunk, csillagszórót gyújtottunk, énekeltünk egy-két dalt a fánál. Utána bedugtuk az ajándékokat egy takaró alá. Ez is családi szokás:) Amikor öcsim még pici volt, a kiskád alá rejtettük az ajándékokat, és onnan húztunk sorban felváltva mindig egyet-egyet, és odaadtuk annak, akié. Így sokkal izgalmasabb, olyan, mint egy játék, és a csomagolással sem kell bíbelődni, nem kell termelni a szemetet.
Azt hiszem, nagyon jó, hogy idén mindenkinek több dologgal is készültem, mert anélkül nagyon kevés dolog lett volna a takaró alatt, hamarabb véget ért volna a kör.

Kaptam két avokádót, egy gránátalmát és egy mangót, egy doboz gyümölcsteát (na jó, ezt Anyu kapta a suliban, de ő nem szokott ilyet inni, én meg elkunyeráltam:P), magnéziumtablettát, egy zacsi mogyorót (ez volt a "válasszak magamnak valami csokit a boltból" című), és egy tubus gyógyszertári illat-(meg minden egyéb vegyszer)mentes hidratáló krémet, amitől éjjelente nagyon szépen regenerálódik a kinti hidegben leharcolt orca. Öcsimtől sok színes teamécsest kaptam, ami tökjó, mert fogyóeszköz masszázskor is, meg amúgy is, plusz kiírta nekem a South Park első évadot dvd-re. Már csak valaki kéne, aki nézi velem:), mert egyedül nem szeretek bármit is nézni. Bár az elmúlt egy évben kétszer is sikerült: egyszer megnéztem a Csak szex és más semmi-t (mondjuk leginkább azért, mert Misi ajánlotta és aztán hamar vissza akarta kérni), meg még A békés harcos útját is sikerült egyedül végignéznem...

És asszem most megyek aludni, egy kicsit előre utálom a holnapi napot, 6-kor kell kelnem, hogy beérjek 8-ra, ismét ügyeletes leszek. Senki sem vállalta a szombatot (több őrült nincs a cégnél..), ezért végül meggyőzött az Olasz szép szóval, hogy vállaljam el azt is, az ügyeleti pénzt megkapom, és majd igyekeznek megoldani az autós futárral, ha mégis lesz valami, bár ilyenkor nem nagyon szokott... Délelőtt majd takarítok, meg elkészítem a többnyire magvakból és aszalt gyümölcsökből álló finomságokat (erre is költöttem kb. 5000 forintot), többek között a tágabb családi körnek szánom. Kettőkor áttekerek a kisebbik nagybratyiék új albijába karácsonyozni a Kolosy térre, az sem esik ki nagyon, onnan is tudnak riasztani, ha befutna egy meló. Ezutánra pedig meghívtam magamhoz a családomat, esznek ők is finomat, megnézünk egy filmet, aztán nálam alszanak hárman. Elférnek, a többiek még vidéken karácsonyoznak. Vasárnap meg ismét ügyelet. Ebben csak annyi a rossz, hogy 12 órán át kell legalább félig biciklis szerelésbe öltözve lenni, mert kb negyedóra lenne magamra venni minden téli cuccot, éspedig ha hívnak, elvileg egyből indulnom kell. Múlt szombaton pl. reggel nyolctól este tízig rajtam volt a térdmelegítő:) Ja igen, karácsony hétvégével együtt négy ügyeletet vállaltam el ebben a hónapban, aminek olyan szempontból nagyon örülök, hogy a januári fizetésemet meg fogja emelni úgy 15000 forinttal. Ennek most pontosan az ezredrésze van a pénztárcámban, ennyi maradt, miután végre beváltottam azt a két receptet, amit már rég be kellett volna, de nem volt rá pénzem. 7500 Ft. Egyhavi ízületvédő Condrosulf tabletta és háromhavi hormontabletta. Az utóbbi ára eléggé fájt, tekintve, hogy lényegében két hónapja nem élek a párommal nemi életet, és valószínűleg még két hónapig nem is fogok.

Igazából az van, hogy eléggé aggódom, fáj is a fejem, nem tudom, mit fogok az elkövetkezendő két hétben enni, a következő fizetésemig. Elfogyott a müzlim is, amit minden reggel vízzel és lenmaggal szoktam enni, úgy egynapi kenyér van még és van még sok az ajándék jázminrizsből, meg egyéb gabonafélék, amit megfőzhetek, a fagyasztóban egy zacsi hal és kukorica, de azt nem nagyon tudom napközben, az utcán megenni. A szüleim még tartoznak két általam beszerzett karácsonyi ajándék árával, ez kb. 5000 Ft, de nem kérhetem el, mert az anyám pénztárcájában is csak kétezer Ft van, ráadásul ez már az, ami az öcsémtől végszükség miatt elkért tízezresből maradt...

Aggódom a családomért. Apám egyre többet dolgozik egyre kevesebb pénzért. Idén a Mikulás sem jött el a Nefelejcs utcába. Így nem tudom igazán azt érezni, hogy nem kellett volna ennyit költenem a karácsonyra. Ja, és a Pajtának még lógok majdnem húszezerrel. A cash tiltólistáról már lekerültem, de ezt még majd le fogják a következő fizumból vonni.

Meg persze van, ami még ennél is jobban aggaszt. Az ujjaim. Nem stimmelnek. Már több hete. Azt hiszem, nem is a futárkodás, hanem az a motorostúra lehet a ludas. Nagyon lefagytak akkor, és nagyjából akkor kezdődött. Eleinte csak azt éreztem, mintha folyton zsibbadnának. Nemcsak a biciklin, hétvégén is, meg reggelente, ahogy felébredek. És mintha érzéketlenné váltak volna. Azóta ez folytonos lett. A jobb kezem három ujjával (hüvelyk, mutató, középső) alig érzek valamit, vagyis nem azt érzem, amit tapintok, hanem mintha apró tűk szurkálnák belül, ahogy hozzáérek valamihez. Az a zsibbadásszerű kellemetlen érzés. A bal kezemen kicsit gyengébb, és a hüvelyk, a középső és a gyűrűs ujjamat érinti leginkább. De ezek inkább fokozatok, egyik ujjamat sem érzem, hogy teljesen a régi lenne. Nem tudom, hogy mit csináljak velük. Hogy tudnám beléjük visszahozni a normál érzékelést? Ijesztő, hogy vannak dolgok, a testedhez tartozó képességek, és ezeket el lehet veszteni, és onnantól nincsenek többé. Ilyesmit, hogy ma este ráragadt a kukorica a fogamra, és nem tudtam az ujjammal leszedni, mert nem éreztem, hogy hol van. A legjobban az önkielégítésben zavar. Azzal a két ujjammal szoktam a csiklómat izgatni, és most nem tudom úgy. Nem éreznek azok az ujjaim. Nem az egész ujjakkal van a baj, hanem az ujjvégekkel. Próbáltam masszírozni, dörzsölgetni, de nem használt, és igazából ahogy telnek a napok-hetek, egyre rosszabb. Most gépelés közben is tök rossz érzés. Kétségbe vagyok esve. Nem akarom azt, ami van.

Befejezem ezt a blogbejegyzést, mert ünnepi hangulat helyett csak a panaszkodás van, tökre nyomi. És bocs, hogy nem válaszolok a karácsonyi leveleitekre. Nagyon jólesik, hogy gondoltok rám, csak nagyon nincs most hangulatom válaszolni. Nem valami boldog az idei karácsony...

http://www.youtube.com/watch?v=8rluU6BGpKw

Mit tennél, ha...

Mit tennél, ha a párod bejelentené, hogy beleszeretett egy másik férfiba/nőbe, de tudja, hogy te kellesz neki és veled szeretne maradni?

És ha azt mondaná, hogy valamiért nagyon vonzódik ahhoz a férfihoz/nőhöz, de még nem tudja, hogy miért, és hogy ezután kivel szeretne lenni, és szeretne azzal a másikkal időt tölteni, hogy ezt tisztázhassa magában?

Mi történik, hogyha erre megtiltod neki, hogy kettesben találkozzanak?

Mit tennél, ha beleszeretnél a párod mellett valakibe?
Magadban próbálnád rendezni, amíg tisztán nem látsz, hogy ne őt és ne a kapcsolatotokat terheld?

És ha ő ezt mindenképp érzi, akár beszélsz róla, akár nem, és ha nem beszélsz, akkor csak még jobban fog aggódni? Akkor is titkolnád,ha ezzel több kárt okozol, mintha elmondtad volna?

Ha elmondod neki, mennyi idő után mondanád el?
Mi az a pont, ahonnan már komolyan kell venni, és meg kell beszélni, ahonnan már kettőtökre tartozik, nem csak egy pillanatnyi megkívánás?

Olyan párod van, aki elfogadja, hogy napról napra meg-megkívánsz egy-egy akár utcán látott nőt, vagy olyan, aki problémát, féltékenységi drámát csinálna belőle?

Ha őszinteségre vágysz a másiktól, el is tudod viselni azt?

Miért van az, hogy valamiről tudni akarsz, és van, amiről nem?
Ha van olyan, amiről nem akarsz tudni, akkor a másiknak egy részét megtagadod, és nem veszel róla tudomást, vagy csak szimplán hagysz neki szabad, privát teret?

Mi az, amit fontos tudnod, és mi az, amit felesleges?
Ha mindent tudni akarsz, azt is tudni akarod, hogy tetszik neki egy másik pasi?
Azt is, hogy a héten három másik csajt is megkívánt?
Azt is, ha hülyén nézel ki abban a cuccban, amit annyira szeretsz, azt is, hogy most éppen nagyon idegesítő vagy visszataszító vagy?

Ha a válaszod az, hogy azt is, azt is, azt is, de hát akkor nem fájna-e, hogy ezt mondja?

Ha igen, akkor miért akarod, hogy kimondja?

Hol találsz olyan nőt/férfit, aki egyből, az első pillanattól fogva meg tudja ezt neked adni?

Elvárhatod ezt eleve, mint belépőkártyát a szívedhez, vagy ezt a bizalmat közösen, kettőtöknek kell kiépíteni?

Hogy éred el, hogy érezze, hogy megbízhat benned, és bármit elmond, nem fogsz vele visszaélni?

Miért nevezed sunyiságnak, ha valaki nem mond el egyből valamit?
Biztos, hogy ez a bátorság hiánya? És ha arról van szó, hogy a másik még magában sem tudta tisztázta az adott dolgot, ha neki magának is időre van szüksége, hogy átlássa, és meg tudja fogalmazni?
Mi van, ha azért nem mondja el, mert szégyelli magát? Nem is előtted, hanem saját maga előtt?

---------------------------------------

...ilyen és hasonló kérdések merültek fel tegnap este 8 és hajnali fél 3 között a Fehérke harmadik sajtkóstolóval egybekötött tea'délutánján', ahol szokás szerint közel sem mindenki ismert mindenkit (sőt), ahol mindig akad egy-egy pszichológus, szociológus, etológus, családsegítő, gyermekmenhelyes önkéntes, Waldorf-tanár és Waldorf-szülő, és ahol az emberek harmada ötritmust, a másik harmada kontakt táncot, a harmadik harmada semmit sem táncol.
És persze ahol rajtam kívül mindenki már 30-35 felett, szóval akiknek már nincsenek olyan illúzióik, hogy az életben bizonyos nehéz szituációk (legalábbis ővelük) biztos, hogy soha, soha nem fordulnának elő.

Aki mindenhol van, az sehol sincs.

nem zsákbamacska

Hirtelen beleszeretni valakibe egy kicsit mindig olyan, mint zsákbamacskát húzni. Még nem tudod igazán, mit rejt odabent, még nem fedezted fel igazán a másikat, csak azt látod, milyen csinos kis zsákocskában van, és saccra sejthető a mérete, súlya úgy nagyjából, kiválasztod, de igazából fogalmad sincs, hogy mit vállalsz be.
Általában szerencsére azért van a képben némi intuíció, ösztönös átsejlés, hogy valahol érzed is azt, akihez vonzódsz, de a saját remények és a külső érzékelés még nagyon összemosódik.

De abban nagyon más a zsákbamacska, hogy azt csak egyszer tudod kibontani. Onnantól tény, nem rejt semmi újat.
A szerelem ellenben folyamatos misztérium. Minden pillanatában ott van az az izgalom, hogy a másik mint emberi lény megismerhetetlen. Igaz, minden emberben működnek sémák, amik szerint cselekszik, meg lehet jósolni előre reakciókat, de azt, hogy belül ki mit érez és mit gondol, lehetetlen pontossággal tudni, mert minden egyes emberi lény végtelenül más és végtelenül másként működik, mint az összes többi, és végtelenül más az is, ahogyan a többiek másságát a maga számára értelmezi. Ezért is megy csodaszámba, amikor úgy érezzük, hogy teljességgel értenek minket, vagy hogy teljességgel értünk valakit. Ez nagyon ritka, és by definition nem lehet igaz, csak megközelíteni lehet ezt az állapotot. Ezt úgy is mondhatnám, hogy , de  f(c) A .

Remélem, hogy értitek, mert már késő van a kifejtéshez, és a fogalmazási készségem is korlátolt már ilyentájban, ráadásul tökre nem is erről akartam beszélni (és ez szintén az álmosságomnak tudható be), hanem arról, hogy milyen fantasztikus dolog, amikor olyan zsákbamacskád van, ami minden egyes nap minden egyes percében új és új meglepetéseket okoz, és napról napra derül ki, hogy olyan kincseket rejt, amiről soha nem mertél még álmodni sem, nemhogy már az elején hinni, hogy ez majd mind benne lesz abban az icipici zsákban.

Akit pedig nem riasztott még el az előbbi általános iskolás matematikai képlet, azt kedves szóval kérem, hogy vegyen elő kockás papírt vagy csak bízzon bátran a szemmértékében, és rajzolja meg ezt a csodálatos függvényt [1, -1] értelmezési tartományon, mert valami nagyon fontosat szeretnék most elmondani vele:

hülye vagyok

A Melegedőben ültünk. Pali elmondta, hogy ő már nem hisz a szerelemben, mert rájött, hogy szerelem valójában nincs.
De ismer két párt, az életében mindössze kettőt, akikre ha ránéz, és látja, ahogy turbékolnak, újra hinni kezd benne, hogy mégis van.
És ebből az egyik mi vagyunk.
Tök jól esett ezt hallani.

Szóval egy kicsit hülye vagyok, egy kicsit tökre nem tudom, hogy hogyan kell ezt okosan csinálni, és ezért néha bután csinálom. Kemény egy napig tudtam úgy tenni, mintha nem lennénk együtt. De hát ez letagadhatatlan.

át-menet

Z. vasárnap azt mondta:
- Tegye fel magasra a kezét az, aki tudja, hogy a jelenlegi párja nem az élete párja."
Ketten feltették a kezüket.
Én nem. Ennek fényében hoztam meg azt a döntést, hogy egyelőre külön folytassuk az utunkat.
És bár ígérni nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy ez csak átmeneti.

"Szerelem, szex, gyengédség" rovat

Általában a hangulataim szerint néha romantikusabban, néha realistábban látom magamat és az életemben lévő kapcso(lato)kat. Most épp az utóbbi dominál, ilyenkor pl. nem hiszek a szerelemben még akkor sem, ha éppen szerelmes vagyok - mert végülis miről szól ez az egész? Nem őt szeretjük, hanem azt az érzést, amit csak vele élünk át, azt szeretjük, ahogyan az ő szemében tükröződünk, akik mellette lehetünk. Aztán lenyugszom, és rájövök - nem arra, hogy ez nincs így, hanem hogy nem számít, hogy ez így van, attól még nem bűn szerelemnek hívni...

Egy kicsit a szexben is így van, lehet, hogy nem is magára az emberre vágyunk, hanem arra, amit meg tudunk vele élni. Emlékszem, volt az életemben egy szeretkezés, ami nagyon elsöprő erejű volt, majd' egy évig nem tudtam a fejemből kiverni. Akkor sem, amikor már rég nem voltam abba a fiúba szerelmes, már rég nem akartam vele kapcsolatot, mert tudtam, hogy úgysem működne, valamiért mégis eszembe jutott néha az a nap, mert nagyon szerettem volna azokat az érzéseket újra megélni, amiket akkor és ott átéltem. Mert elsősorban nem attól volt olyan jó, nem attól volt akkora orgazmusom, hogy ő milyen ügyes volt, hanem attól, ahogyan én jelen voltam abban a szeretkezésben, hogy szerelmes voltam, hittem abban a szerelemben, és még nem volt bennem semmi gátlás, hogy úgy jött az a szex, mint egy villámcsapás, még azelőtt, hogy beindul az ember agyában bármiféle aggodalom és gondolat kettőnket és a jövőt illetően. Csak a teljes nyitottság, a teljes odaadás volt bennem, a puszta öröme annak, hogy szerelmesen eggyéválhatunk. És pontosan ugyanazt az érzést, azt a nyitottságot nem tudtam soha többé visszahozni, nemcsak mással, vele sem, mert a kapcsolatunkra az idővel már rárakódott egy csomó minden, problémák, gondolatok, elvárások, szarakodás. 

Ez az egész onnan jutott most eszembe, hogy nemrég volt egy átfutó gondolatom, nem hosszan álmodozva, nem rögeszmésen, csak egy röpke pillanatig, hogy szeretnék újra úgy szerelmeskedni, ahogy az exemmel tudtam - de persze nem miatta, nem azért, mert őt akarom, hanem pont azért, mert abban már nem az a kezdeti, türelmetlen, szerelmes-tüzes vágy, hanem az odaadó szeretet dominált, amikor már semmi problémázás nincsen, semmin nem kell már agyalni és gondolkodni, hogy mit kéne tenni és hogyan lenne jó meg helyes, amikor csak a puszta szándék van jelen, hogy örömet okozzunk egymásnak, nincs a képben semmi más és senki más, csak ő meg én, a lehető legotthonosabb, legelfogadóbb térben, elvárások nélkül, igen, azt hiszem, nagyon vágyom arra, hogy ez az érzés meg tudjon születni bennem, mert én csak akkor érzem jól magam az ágyban, akkor tudom élvezni és magamat elengedni benne, ha minden rendben van, és annyira szeretném már, hogy minden rendben legyen.

És ez is benne van abban, hogy jelenleg (immár egy hónapja..) tiltólistán van a szex, és hogy szeretném, ha ez így is maradna mindaddig, amíg le nem hullott róla minden más, ami nem Ő és én vagyunk, minden, ami zavarossá tudná tenni a szerelmünk tavának vizét.

Mert ha csak tisztán igazán szép, miért érném be kevesebbel?
Túl az egyéb, kevésbé önző érveken, nem éri meg, nem éri meg lejjebb adni a legszebből, csak azért, mert már nagyon vágyom rá, hogy együtt lehessünk...