struggle

Tulajdonképpen mostanában erről szól az élet, hogy küzdöm. Küzdöm azért, hogy legyen mit aprítani a tejbe, küzdöm az ezzel járó stresszáradattal, és legfőképp küzdöm önmagammal. Az a legnagyobb baj, hogy meg akarok mindenhol felelni - a Pajtiban, az indiai masszázs bizniszben, a fitnesztanfolyamon, otthon a mosogatótálca előtt, este az ágyban. Persze nem megy. Nem is mehet. Tökéletesen egyszerre csak egy-két dolgot lehet csinálni - mondjuk, a massszázst és a mosogatást. A többit meg majd holnap. Vagy egy másik életszakaszban. Vagy ha kevésbé fontos, ejteni kell. Csak hogy ez nem így megy. Mindig mindent kell csinálni. Most. Itt. Muszáj.

Nemrég a kezembe került egy régi füzetlap - Barnával írkáltunk rá, válaszoltunk tök őszintén magunknak és egymásnak feltett kérdésekre. Az egyik az volt, hogy "Milyen ember szeretnék lenni?"
Az én első mondatom csupáncsak ennyi:
"Olyan, akinél nincs jobb."
Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.
És sok szenvedést fogok még okozni ezzel önmagamnak.

kétél

M. Scott Peck egy zseni. Az a fajta, akit be kéne tiltani. Vagy kötelezővé tenni, de az nagyon veszélyes lenne a világ működésére. A társadalmi etikettre, a csak őszintétlenül fenntartható emberi viszonyokra, a házasságnak nevezett kölcsönös függés intézményére, a vallásos nevelésre és még mennyi mindenre, hajajj.

Még nem tudom, hogy jó vége lesz-e ennek. Félek is, de az akaratom a bátorságra és a valósághoz való hűségre nagyobb, mint a félelmem. Nem tudom, jó-e az, ha ilyen jól megtanulom egyedül is jól érezni magam, ha ettől kevésbé lesz fontos, amikor ott van mellettem. Nem kell, hogy ottlegyen, nincs rá szükségem. Ez lehetne a kezdet is, a legjobb dolgok kezdete. De csak ha minden valódi. Ki fog derülni, ki kell derülnie.

miért ne

Miért ne-időszak van. Kipróbálni új dolgokat. Lendületet venni, új dolgokat tanulni, megnyitni más csatornákat. Másként tekinteni önmagamra. Megérdemlek egy csomó mindent.

Kellett ehhez a gipsz, ez a bő egyhónapos szusszanás, hogy legyen erőm belefogni, átértékelni, újragondolni az életet. Elkezdtem komolyabban masszázst tanulni, jelentkeztem egy hétvégi okj-s tanfolyamra. Személyi edző leszek, és életmód tanácsadó.

Van ez a sokféle élet, amit élni szeretnék. Néha ahhoz van kedvem, hogy egyedül legyek, hogy mindenre legyen időm, néha szeretnék összeköltözni, és most már mindig csak egyetlen helyre térni haza, ahol az ágy közös - és a párna is. Meg jó lenne együtt átélni egy csomó mindent, de pénz csak abból lesz, ahogy a dolgokat egyedül csinálom.
Az esték gyorsan elrepülnek, és velük az élet is. Jó lenne, ha azt, amit este és hétvégén csinálok, normál munkaidőben csinálhatnám, hogy aztán élvezhessem én is a megérdemelt pihenésem. Csakhogy én másoknak ugyanebből a megérdemelt pihenéséből élek. Munkaidőben meg éhbértért gürizek, mert annyi munkalehetőség mégsincs, és annyi szabadság és magánélet mégiscsak kell, hogy azért ne minden estémet töltsem más emberek kielégítésével.
Ha majd sztármasszőr leszek, kiugorhatok a mókuskerékből, akkor majd hozzám fognak igazodni. Addig meg nekem kell.

Vagy itt kell hagyni ezt az egész fővárosi idegbajt, ki kell költözni a zöldbe, és szerénységi fogadalmat tenni, megtermelni, amit megeszünk, nézni esténként a csillagokat, és egymást masszírozni át a túlvilágba.

Végülis csak egy baj van ezzel, de az elég nagy: nem tudnám az öncélú életet elviselni. Értelmetlennek tartanám, ha nem adhatnám tovább azt, ami van bennem, ha nem tennék meg mindent, hogy jobb legyen másnak, hogy jobb legyen akárkinek...

szumma szummárum

A mi szerelmünkben az a legszebb,
hogy Ő feladna értem bármit;
én pedig ezt semmi esetre sem hagynám.

mission impossible

Rajzolj egy háromszöget, aminek nem minden oldala ér össze egymással.

Aranyos feladvány, csak épp nincs megoldása.
(sokszor szerettem volna és szeretném azt hinni pedig, hogy lesz. vagy ami ennél is naivabb, hogy a dolgoknak csak a jó oldala fog összeérni ilyenkor)

kínos témákról

Sokat gondolkozom mostanában rajta, hogy ez tulajdonképpen fejlődés avagy visszafejlődés-e. Az, hogy már az akaraterő sem kell, nincs szükség semmiféle ellenállásra, egyszerűen el tudod dönteni agyban, hogy mi hogyan fog, vagy legalábbis mi hogyan nem fog rád hatni. Annyira nevetségesen távoli az az időszak már, amikor a szerelem ellen meg a szerelmes vágyak ellen még semmit nem lehetett tenni, amikor még voltak "ellenállhatatlan" ölelések, fegyvertelenítő, becserkésző csókok, amikor ez az egész szerelmi bűbáj mint marionett-bábjáték volt a mozgatórugója az életnek, s mint megtörhetetlen átok uralkodott a történések predesztinált füzérén. És persze nemcsak nevetséges, hanem szánalmasan szomorú is, akár a meglőtt madarak tehetetlen vergődése a pocsolyában.

Fura, hogy végülis tényleg el lehet dönteni: odaadom neki a szívem, vagy nem adom oda. Vagy csak a testemet adom oda, de azt meg - előbb-utóbb úgyis rájövünk - minek.
Jó a dolgokat uralni, kézben tartani mindig. Csak nehogy reflexből olyankor is ezt csináljuk, amikor a Kedvessel vagyunk, és csak el kéne magunkat engedni...

A féltékenység a másik dolog, amin mostanában gondolkoztam, amiről mostanában beszélgettem. Tulajdonképpen a saját emberi természetünk az, amit nem tudunk elfogadni. Amit a másik tesz, az mindig egy kicsit (vagy nagyon) más fénnyel van megvilágítva, de az alap, amiből táplálkoznak a lehetőségek, nem jellemhiba, hanem alapvető ösztön, amely ugyanakkor tudatosan el- vagy felfedhető. A nemek különbözősége persze nehezíti a kérdést - egy férfi úgy érzi, rengeteget kell egy nőért küzdenie, mire megkaphatja, így aztán hülye lenne nem élni az adódó lehetőséggel. A sors becses, ritka ajándéka... A nő ellenben szinte bárkitől akármikor megkaphatja, amit akar. Ezért csak akkor sürgős és megismételhetetlen számára a dolog, ha igazából nem csak azt akarja, hanem valami többet, csak arra épp nincsen remény.

A probléma meg sosem ott van, hogy a másik mit tesz, hanem hogy mi éppen hogyan érezzük magunkat. Ha meg vagyunk telve (töltve) csordultig szerelemmel, akkor nem sajnáljuk mástól. Ha viszont magányosak vagyunk, mert közben velünk nem törődik, szűkölünk a másik minden perce iránt.

A másik az energetikai igényesség, vagy közérthetőbb nyelven a saját megmagyarázható és megmagyarázhatatlan vonzalmaink és szimpátiánk. De ez lehet, hogy csak rám vonatkozik:) Szóval, hogy akiket nagyon szeretek, azok miért ne szerethetnék egymást. Igazán nem bánnám, azt hiszem. Vagy ha van egy olyan nő, akire ha ránézek, szinte fáj, hogy nőnek születtem.
De vannak energiák, amik viszont taszítanak, amiket nem akarom, hogy a másik hazahozzon belém, mert nem otthonos, mert idegen, mert furcsa. Mert azzal a nővel én nem közösülnék, ha férfi lennék, talán akkor sem, ha nem lenne más nő a földön, mert van valami a lényében, ami taszít.
B. mondta erre, hogy hát igen, de pont ez az, hogy az én barátnőim, meg általában a normális nők nem kaphatók erre, csak az kapható, aki arra való.
Itt azért én annyit megjegyeznék, hogy "arra való" nincs, inkább olyan van, aki megelégszik ezzel, vagy aki nem ismer mást (szebbet, mélyebbet), vagy aki nem hisz abban, hogy azt képes lenne elérni (valaki mással). Csak ezt belülről olyan nehéz látni, hogy az ember mindig abban van benne (és ezért olyan embert is fog megszeretni), amire érdemesnek tartja magát.

De visszatérve, olyan nincs, hogy valami sehogyan nem hat vissza. Azt az embert akkor a pár szent, szerelmes kettősébe egy időre be kell engedni. Vagy lehet azt játszani, hogy nem engedjük be, hogy az kizárólag a másik dolga... de ezzel a kizárással pont a párunkkal való egységet nem akarjuk megélni.

legszebb nyár

Szedegetem össze az emlékeket - milyen jó, hogy lesz ez a fényképnézegetős este, milyen jó! -, és arra gondolok, hogy tulajdonképpen ez volt eddigi életem legszebb nyara. Annyi jó történt az életre kiható változásokban, összetalálkozásokban, és annyi helyen jártam, annyi helyen jártunk-keltünk... Keltünk is, igen, és ez a legszebb az egész nyárban, ez az összefonódva ébredés, összefonódva elalvás, ami a történetünk során olyan sokáig csak elvétve adatott meg - és most már lehet, akár minden éjjel, és amikor mégsem, gondolatban, szívben olyankor is...

Magyarpolány, Kóka, Erdőbénye, Varsó, Kisnyalka, Balatonvilágos, Kisoroszi... persze nem a helyszínek fontosak, hanem amit megéltem ott... jó lenne képet találni mindenhonnan.

És köszönöm, köszönöm. Mindenkinek a mindent. A sorstól a váratlan ajándékokat.