munkáról, ha másról nem

Rég írtam beszámolót - nem csoda, hiszen az életem nem a legegyszerűbb téma jelenleg...

A munkáról könnyebb írni, meg tulajdonképpen mostanság szívesebben is foglalkozom vele, mert sokkal nyugisabb, bizto(nságo)sabb terep.

Egy kicsit ellazultam most a futárkodásban. Rendes és kedves vagyok, ahogy eddig is, meghúzom, ha meg kell húzni, és mindig kimentem a céget a ráégett fuvarokból, de már nem veszem olyan véresen komolyan, hogy minden pillanatban elvárjam magamtól, hogy a maximumot teljesítsem. Már nem akarok én lenni a legjobb, leggyorsabb futár - csak teszem, amit tennem kell. És jobb is így, sokkal kevésbé stresszes, és kevésbé zavar, ha mások akadályoznak a haladásban. Akkor ez van - nincs akkora jelentősége.

És mindez azért alakult így elsősorban, mert már nem ettől függ, hogy fogok-e éhezni a hónap végén. Mondhatni megélhetési futárból hobbifutárrá avanzsáltam, már nem ez az egyetlen kereseti forrásom. Beindult a szállodai masszázs, és a legelitebb, ötcsillagos szállodába is bekerültem, ahol az alapon felül borravalóra is lehet számítani. És ez azért nagyon-nagyon jó, mert a masszázs esetén ez már erősen teljesítményfüggő. És minden nagyzolás nélkül, de úgy tűnik, hogy én nem kicsit vagyok jó. Nagyon elégedettek velem. És ezt könnyen ki is tudják fejezni, egyrészt mert dúsgazgadok, másrészt itt általában nem a konkrét pénz forog kézről kézre, hanem a vendéget a recepciósok külön megkérdezik, hogy mennyi borravalót szeretne a masszőrnek adni, és aztán ezt az összeget ráterhelik a szobájával együtt a számlájára, ami szerintem eléggé megkönnyíti a folyamatot.

Sokan kérdezi(te)k, hogy akkor miért nem hagyom már ott a Pajtit a búsba, mit szenvedek az utcán napi nyolc órát, amikor annál egyetlen masszázzsal is többet keresek. Hát egyrészt azért, mert a Pajta minden hónapban biztos. Így nem kell aggódnom, hogy hó végére bajba kerülök-e, meglesz-e ehhez az elegendő számú masszázs. Azért ez a szolgáltatóipar eléggé lutri jellegű - egyszer lehívtak pl. Hévízre az ottani ötcsillagosba, mert jött egy ukrán csoport, akik nagyon sok masszázst lefoglaltak, csináltam két nap alatt tíz masszázst - most ellenben üresben punnyadok itt bent a hotelben, és semmi nincs kilátásban, sőt ezen a héten egyáltalán nem volt beugrós masszázsom, mert amikorra be voltam írva, akkor nem kért senki, amikor viszont nem voltam beosztva, és más programot szerveztem, akkor akartak volna behívni. És a héten már nem is lesz semmi, mert a hétvégén Erdőbényére megyünk. Ergo egész hét alatt ezt a kétezer forintnyi 'ügyeleti díjat' kerestem. Erre nem lehet alapozni. Ellenben múlt vasárnap szép zsíros borravalókat kaptam, és ha mindent összeadok, akkor aznap 28000 forintot kerestem, 12-t a masszázsokért, 16-ot borravalóként. Csak hát ilyen mákom nincsen minden nap... :-)

Elég durva érzés belegondolni egyébként, hogy ezek az emberkék itten 25000 Ft-ot fizetnek ki a szállodának azért, hogy én 75 percben foglalkozzak velük. És a borravalót még ezen felül. Szóval hogy ez nekik tényleg megéri. Persze, ők teljesen más rendszer szerint élnek, ahol a pénznek egészen más értéke van...

És nemcsak a pénznek, hanem az emberi dolgoknak is. Nekem egy kicsit olyan érzésem van, hogy kevésbé vannak hozzászokva a valódi emberi gesztusokhoz, az igazi odaforduláshoz - hozzájuk, mint emberi lényhez. Mindenki kiszolgálja őket, de az másfajta kiszolgálás. Én ha pénzért csinálom, akkor sem a pénzért masszírozok, hanem a másik emberért. Azért, hogy neki minél jobb legyen, akárki is ő. Ez nem futószalag-szolgáltatás.

Hiszek ennek az egésznek az emelő erejében, és hiszek a saját erőmben, hogy képes vagyok az embereknek valami értékeset adni. És valamiért valóban azt mondják, hogy ez most valami különleges, hogy ilyen masszázsban még nem volt soha részük, hiába járnak masszázsra rendszeresen...

vack

Ma volt az első, igazán egyedüllevős órám az új helyemen. Hihetetlen jó érzés saját kis vacokkal rendelkezni. Jó, oké, ez sem saját, de bő két hónapig csak én fogok itt élni egyedül és senki más. Nem osztozom senkivel a lakáson, nincs másik szoba, nincs kire tekintettel lenni, nincs, aki korlátozna abban, hogy éppen mit csinálok, vagy hogy mennyire és hogyan vagyok felöltözve. Nem mintha ez engem igazán zavart volna, nem zavart, csak épp a szabadság érzetét nem adta meg ennyire.

Nehezen viseltem ezt a három hétnyi lakások közötti ingázást és a velejáró önállótlanság-érzetet, és olyan albérletem is rég volt már, ahol nem volt lakótársam. És akkor még ez nem is volt feltétlenül könnyű, mert akkor (22-23 évesen) még nem szerettem annyira magam, és ezért sokkal nehezebb volt magammal lenni. Ma viszont meló után - mivel a masszázshoz már elő volt készítve minden - egy órára még úgy döntöttem, hogy amíg meg nem jön a vendégem, csak magamnak leszek, és nagyon jó volt. Hirtelen olyan boldogság öntött el, hogy ugrálni kezdtem a lakásban, ahogy örültem neki, és hanyatt vetettem magam az ágyra. Kész voltam. Rég tudtam már így spontán, magamról megfeledkezve, ennyire intenzíven örülni valaminek. Nagyon jól jön ez most nekem. A galériát meg - azontúl, hogy ott van az alvóhelyem - lényegében berendeztem masszázsszobának. Soha nem volt még külön masszázsszobám :-)

Na jó, most ilyen kis gyerekes örülésféle van, lehet rajta mosolyogni, csak tessék :-)
Én pedig megyek is aludni, ma jó korán alszom, rám is fér és meg is érdemlem, ha már ennyit melózok.. :-)


--
Azt hiszem, ez volt az első olyan dolog, ami fájt. Az első.
Azt hiszem, azért, mert ez volt az első olyan dolog, amihez közöm volt.
Eddig minden tőlem függetlenül történt, nem volt vele interferenciám. De most...
Mintha nem a másik tette volna, hanem én.
Igen, megvan. Ez az a pont. Az a törésvonal, ahol be tud törni belém a saját démonom.
Végsősoron mégiscsak minden rólam szól és nem őróla. Soha semmi nem szól a másikról, azt te csak hiszed, hogy neked bárki is fájdalmat tud okozni önmagadon kívül.


--
Az exem azt kérdezi, nem akarom-e megtanítani a csaját arra, hogy hogyan kell vele bánni.
Nagyon sokszor volt már olyan érzésem, hogy én vagyok az egyetlen a földön, aki tud bánni azzal, akivel éppen szemben áll. És hány levelet kaptam, amiben az állt: "te vagy az egyetlen, akinek ezt el tudom mondani", és hányan mondták már, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti őket.

"Vagy elég lenne a szívedből egy kis szívsejtet beültetni."
Ja, igen, hát lehet, hogy itt van a kutya elásva.

jókívánság egy igaz baráttól

"De jót tett ez neked. Sokkal érettebbnek tűnsz, mint amikor legutóbb találkoztunk.
Csak azt akarom ezzel mondani, hogy sok ilyen fájdalmat kívánok még neked, mert jó hatással van rád."

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ ?

csoda dolgok történnek
ennyi

elhiszem vagy nem hiszem el?

relax

Jólvan, volt egy szar napom. Kicsit kiakadtam. De azért alapvetően nyugi van, legalábbis nyugi van most is bennem. Kicsit belelazultam abba, ami van. Talán most ellentmondásosnak tűnök, de nem zavar. Megmondtam a legelején, hogy ez a blog mindig az aktuális pillanatképek füzére lesz, ne várjatok tőlem abszolút valóigazságot, mert az nincs, vagy legalábbis objektíve se belülről, se kívülről nem megfejthető.

Jó volt egyedül ma este, és ahogy figyeltem magam, megértettem egy csomó mindent az életről. Nagyon-nagyon hálát adok az Égnek, hogy nem születtem az érdek- és kényszerházasságok korszakába. Hogy miért pont ezen gondolkodom, azt most nem szeretném kifejteni, de mindenesetre nagyon örülök, hogy van szabad akaratunk, választási jogunk, akkor is, ha alapvetően az is igaz, hogy az ember bármilyen helyzetben maga felelős a saját boldogságáért, és nem okolhatja a körülményeket, mert a szabadság belülről jön. Most egy kicsit ezen is kísérletezek, mert tudom, hogy minden rajtam múlik. Az is, ami történik, és az is, ahogy azt megélem.
És majd meglátjuk, mennyire fogom tudni benne embernek érezni magam - mert számomra azt hiszem, ez az egyetlen, ami számít, nem az, hogy kinyalják a seggem. (csak mert Orsi mondta, hogy "Ha nekem olyan barátnőm lenne, mint Te, hatszor kinyalnám a seggét.")

Szóval mi lenne, ha egy kicsit nyugodtabban, befogadóbban élném meg a dolgokat. Egy kicsit több elfogadással, több szeretettel - és legfőképpen több alázattal. Talán az is lehet, hogy mégsem kell hanyatt-homlok menekülni a kicsit kevésbé otthonos dolgok elől. Végsősoron minden élethelyzet mint az önmegismerés újabb és újabb eszköze (legyen bár kellemes vagy kellemetlen, sőt akár kifejezetten fájdalmas), végül közelebb vihet valamiféle végső következtetéshez, aminek a levonása utána ha könnyebben nem is, de egy kicsit boldogabban tudunk élni, mert jobban fogjuk tudni, hogy mire van szükségünk. És ez ugyanúgy igaz a történet többi szereplőire is, ezért a felelősségemért ez esetben kevésbé aggódom. A sütiket pedig nem lehet látásból ízlelni, végig kell kóstolni, hogy megtudjuk, melyik tudna nekünk kedvessé válni, és melyik túl gelly már ahhoz, hogy örömet okozzon. ;)

kérek egy kulcsot a

Két szettet leadtam nemrég, de most is három lakáskulcs van nálam. Nem is tudom, miért. Valahogy bennem mindenki bízik, engem mindenki szeret, mindenki velem szeretne lenni. Lassan hányok is ettől, utálhatna már végre valaki, vagy felfedezhetné, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok, hogy egy kicsit végre jobban értsem, hogy miért pont annak nem kellek, akivel a legjobban szeretek lenni.

http://www.youtube.com/watch?v=s9l2PjCibns

Most épp senki sem tudja, hogy hol vagyok. Tulajdonképpen én sem tudom, hogy miért vagyok itt, vagy hogy hogyan kerültem ide. Próbálok nyitott lenni, próbálok előre nézni. Nehéz itt lenni Pesten, nehéz egész nap cikázni a városban összevissza, a mindenféle helyekhez kötődő emlékek áradata közt. Próbálok erős lenni, csinálni, amit csinálni kell, és közben törődni másokkal is, és engedni, hogy törődjenek velem. Nem is tudtam, hogy ennyi nagyon közeli jó barátom van, akikre bármikor komolyan számíthatok.

Néha hiányzik, hogy egész este teljesen egyedül legyek, és hogy senki ne legyen a közelemben, amikor aludni megyek és amikor felébredek. De ezt most nem tudom megoldani, majd lesz rá bő két hónapom 19-étől.

Tegnap Orsinál tobzódtunk jó sokan, ma megkérdezte, nem éreztem-e úgy magam, mint egy görög drámában, ahogy körbeülnek az udvarlók? Hát ja, pontosan úgy éreztem, és kicsit rohadtul elegem is volt, a végén le is ordítottam valakit, hogy hagyjanak már, ne érjen senki hozzám. (Az est legjobb félrészeg mentegetőzése egyébként egy férfi szájából: "Én nem akarok a nőd lenni...") Értem én, hogy szép vagyok, szexi vagyok, kedves vagyok (valószínűleg túlságosan is), és most éppen szingli lettem, és máris mindenki körülöttem legyeskedik. Csakhogy én meg leginkább úgy érzem magam, mintha a hullám körül repkednének azok a legyek.
Nincsenek szabad érzelmi energiáim, nem éri meg engem szeretni.

Hát most lehet, hogy nagyon szarkasztikus meg érzéketlen szemét vagyok, de nem tudom tovább mosni a saját agyamat arról, hogy milyen jól viselem ezt a katasztrófát. Erről valószínűleg a Lacusnál valahogy belémszivárgott feles tehet, egy kicsit lehullott akkor az álarc, mert az embernek részegen előtörnek a valódi érzései. Mindenesetre most nem érzem, hogy tovább tudnám áltatni magamat arról, hogy minden rendben van, és a még jobb dolgok új kezdete jön. Ki lettem dobva, mint egy elhasznált papírzsepi, és össze van törve a szívem a lelkem mélyén, akkor is, ha továbbra is mindenkivel mosolygósan, lelkesen haverkodom.

És nem tudom, ki lesz az, aki egyszer végre nem úgy fog tekinteni rám, mint a nagy, erős, csodálnivaló futárlányra, hanem észreveszi azt, hogy sebezhető és érzékeny emberi lény vagyok. Mert aki most felém közeledik, mindenki csak egy bálványt lát, amit imádni lehet, de a lelkemet nem ismeri egyikük sem, úgy érzem, senkit sem érdekel az, aki valójában vagyok...

állás

Azért okozott egy kis fejtörést ez az állásajánlat. Leginkább azt gondolom róla, hogy nem nekem, hanem Gergőnek kellett volna megkapnia, tökéletesen illeszkedne a jelenlegi igényeihez :-)

Nekem viszont szükségem van a napi szintű emberi kapcsolatokra, legyenek akármilyen jellegűek is. Jó, azért nem lenne annyira durva, mintha mondjuk külföldön kaptam volna egy lehetőséget, és csak félévente látogathatnék haza. Ha ehhez viszonyítom, akkor azért meglehetősen szép kilátás, hogy havonta egyszer egy teljes hetet Pesten, szabadon, bármivel-bárkivel tölthetnék. Csak aztán a három hét magány(zárka). Csaba már most azt mondja, hogy olyan érzése van, mintha egy ketrecben tartott haszonállatka lenne, pedig ő csak a havi egy hetet csinálja. Szóval, a lényeg, hogy van egy Ramada Balatonalmádin is, most folynak a tárgyalások, kéne egy bentlakó masszőr havi százért, plusz szállás fizetve, csak rezsit meg kaját kéne állni - de a személyzeti kaja mindenhol nagyon olcsó (itt Hévízen pl. napi 410 forintból eszek). Csakhogy én szerintem megőrülnék, ha három hétig egyfolytában kellene melóznom úgy, hogy a meló tökre nem állandó, ellenben három hétig egyetlen barátomat sem láthatnám, meg semmit nem csinálhatnék, amit egyébként szeretek csinálni (kontakt tánc, mászás meg ilyenek). Akkor talán működne, ha olyan lenne, mint ez a hétvége, a napi 5 masszázs kitölti lényegében az egész napot, és tökre élvezem is. Ha viszont napi 0-1-2 van (ez az alap itt is, Pesten is, max a hétvégék ugranak meg), akkor a munkaidő maga is csak az egyedüllét, tiszta unalom. És most jó Pesten heti 1-2 hétvégi napot vagy péntek délutánt így tölteni, de három hetet egyhuzamban halál.

Nagyon szeretek én magammal lenni, de azért, hogy kiszakadjak az egyébkénti rohanásból, sürgés-forgásból, meg a többi ember közül, akik állandóan körülvesznek. Nagyjából úgy igénylem, hogy két társaságban vagy családban töltött este után a harmadik már inkább egyedül esik jól.

Meg persze, az is nagyon jó tud lenni, amikor az ember elvonul egy kicsit hosszabb időre, egy hétre némasági fogadalmat tesz, és elmegy a hegyek közé. Németországban, na igen, ott azt éreztem, még maradnék ott 1-2 hónapot csak úgy magam. Néha kell az ilyen, egy kis visszavonulás, újragondolás, a magunkhoz való viszonyunk tisztázása, stb., ami után minden és mindenki máshoz való viszonyulásunk is tisztábban (át)látszik.

De hogy erről szóljon az életem 3/4 része, azt egy kicsit soknak tartom. Az jó mondjuk, hogy a szerződés csak három hónapra szól mindig, utána van döntési-váltási lehetőség. De amit most csinálok, azt túlságosan szeretem ahhoz, hogy felhagyjak vele egy magambavonulási kísérlet kedvéért. Talán ha kétszer ennyit fizetnének... Meg aztán, mindenki ismer, hogy én milyen örökmozgó vagyok. Nem tudnék én egy hotelben ülni egész héten egész álló nap füstölőfelhők között. :-)

Csabával ellenben nagyon jót poénkodtunk a dolog felett, ugyanis közben kiderült, hogy a hévízi csajszi is elmegy, ergó nemcsak Almádiba, Hévízre is kellene egy váltás, lehet válogatni. Ez a legjobb hotel egyébként, most nem részletezem, de mindenki full kedves-nyugodt-mosolygós, és munkaidőn kívül lehet használni konditermet és mindenféle wellness-szolgáltatásokat. Csaba azt mondja, hogy két hetet még talán bevállalna, akkor lehetne vele kéthetes váltásban lenni. Mondom mekkora jó, leszek Veled váltásban, akkor akár járhatnánk is, csak épp sosem látnánk egymást! Csaba tovább szövi:

" - Egy helyen lakunk, egy helyen dolgozunk...

- Hogy bírjátok akkor elviselni egymást??

- Úgy, hogy sohasem találkozunk. "