the courage that is worth living

Volt idő, amikor annyira tudtam, hogy mit kell tenni, éreztem belül, hallgattam a belső hangomra, erőt vettem magamon, és csináltam önfegyelemmel, tudatosan...

Hová lett a bátorságom, hogy önmagammal minden pillanatban teljesen tisztán, őszintén akarjak szembenézni?
Hogy soha ne bújjak alibi ürügyek mögé abban, hogy mit miért teszek? Hogy mások megítélése vagy lenézése nélkül tudjam elfogadni, és teljességében megélni a negatív érzéseimet? Hogy ne a másiktól vagy a sorstól várjam, hogy megkíméljen a bukástól, keresvén a kísértést, de egyben az alkalmat is mindig, amiért éppen most ismét a Jót választhatom - miért nem tudom eldönteni, tudni bizton, hogy a Jó mellett döntöttem, most és mindörökké? Ha tudom, mi a helyes, miért nem aszerint cselekszem?
Hová lett a bátorságom, hogy maximálisan én legyek a saját életem ura? Hogy tudjam, hogy mindenért az életemben egyedül én vagyok a felelős, és senki mást soha semmivel nem vádolhatok,de még csak nem is hozhatok kapcsolatba?

the unresolved puzzle

Hát a faszomat, ma sem jutottam el a megvilágosodásig - pedig volt egy egészen tiszta pillanat, amikor magam mögött hagyva minden szart beleláttam az egészbe a szeretet szemszögéből*, respecting and admiring the masculine capacity to love, enriching and nourishing women's and his own soul with mutual, blissful gifting of bodily pleasures.

* és tökjó, hogy ezt most nemcsak leírtam, hanem be is gépeltem, mert visszaolvasva hihetetlen deja vum lett, és most jöttem csak rá, hogy mindezt _pontosan ugyanígy_ már egyszer elgondoltam 7-8 évvel ezelőtt, mert akkor is nagyon akartam mindent szépnek látva megmagyarázni - és most visszatér, még mindig visszatér, hol egyik, hol másik szerepbe helyezvén engem, mert it is my greatest challenge.

My greatest challenge.
Sure I want to face it. Fight it. Overcome it.

That's why you are still in my life and in my thoughts (& in my heart, of course).


(..or, should I fight a possibly even greater challenge?.. that is, to let go of this challenge completely.. damn I have no idea, which one shall be a spiritually more advanced solution)

trust

- Are you okay?
- You remember the first time you went in the pool?
- What?
- You probably don’t. You were two. Peter was scared to death the first time he went in. He screamed and cried so much, he didn’t stop. He was fine in the bath, but pool… Not you. You were fearless. I remember. You were amazing. Came in with me and almost immediately started laughing and playing and splashing around. You just had this confidence. It wasn’t just swimming. You just had this –trust– in things, people, the world. It was who you were. No fear. God, I loved that. I was so proud of it. I envied it. And I was so afraid that you’d lose it as you grew up. That confidence. That faith. But you didn’t.
And then I failed you. It was my job to make sure you didn’t lose it. To keep you safe. What am I if I can’t protect you? And to see you lose that confidence, to see you question yourself. That the idea would even occur to you to want to hurt yourself. Or for you to think for one minute that you weren’t as beautiful – I don’t know if you can ever forgive me, Annie. I really don’t know if you should. But I’m sorry. I’m so sorry.

Légy jó magadhoz

"Aki tudja, mi a helyes, aszerint is cselekszik."  (Szókratész)

Ki olvasta a könyvet? Ez a mondat belémégett gyerekként. Zseniális. Kell, hogy Sofie világa kinyíljon az efféle kérdésekre. Kell, hogy minden ember, minden érésben lévő jellem feltegye magának ezt a kérdést.

Gergő mindig azt mondta, a lényeg az, hogy ha már rosszat teszünk, legalább tudjunk róla - csak ha már nem is tudjuk, mi lenne a helyes irány, akkor vagyunk elveszve.

Ez rendben is van, de számomra itt jön be az, hogy azért, ha lehet, legyek jó magamhoz. És ebben az egészben még mindig nincs szó erkölcsről - az erkölcsöt azoknak találtuk ki, akik - már vagy még - nem tudják maguktól, hogy mi a helyes, de el lehet velük dolgokat hitetni. (Sajnos sok ilyen stádiumban megrekedt ember van, a világ összes vallása erre épít.) De ez az egész kérdéskör kezelhető az erkölcs fogalmán kívül is, pusztán egoista alapokon. Az erkölcsre mint civilizációs találmányra azért van szükség, mert az élet láthatatlan mezőinek törvényeivel nem vagyunk tisztában, és azokról nem vagyunk hajlandóak tudomást venni. Hisz ha így lenne, ha tudnánk, hogy nincs "te" és nincs "én", hanem minden mindennel egységben van, minden mindenre hatni fog, ezért ebben az univerzumban soha semmi, ami megtörténik, nem maradhat 'titokban', s hogy a vétkeinkért épp mi fizetjük majd a legnagyobb árat, a csalással saját magunkat rövidítjük meg legjobban, mert olyan értékeinket veszítjük el, amik többet érnek minden vagyonnál, minden megszerezhető előnynél, minden vágyunk célba rejszolásánál... ha tudnánk ezt, hogy tudnánk bárkinek, bármiért is ártani...?

Arról nem is beszélve, hogy jellemem tetteim összessége, napról napra, percről percre, minden döntés számít, amit meghozok, és ami elől kitérek. Arról nyilván lehet vitát nyitni, hogy a világra kifejtett hatásomat elsősorban a tetteim vagy inkább a gondolataim határozzák meg (hiszen van agykontroll, van önidentitás-ho'oponopono, van hipnózis és emlékek, álmok utólagos, tudatos átírása általi gyógyulás, van vonzás törvénye; mind jól működő technikák), de egyrészt, szerintem már a gondolat maga is tett a világ működési szintjén, nincs különbség, másrészt viszont nagy különbség van a valóban tiszta gondolatok és aközött, hogy "tudom, hogy ez lenne helyes, de leszarom, és mégis rosszat csinálok" - az ilyen gondolatok aligha fejtenek ki áldásos hatást, mert habár tartalmazzák a jó tudomását, elsősorban és sokkal inkább arról szólnak, ahogy önmagammal bánok: arról, hogy azt gondolom, én nem vagyok képes ennek a mércének megfelelni. Destruktívak, mert egy alantas énkép formálásában vesznek részt.

Szóval én csak annyit mondok, legyek jó magamhoz. Legyek jó magamhoz, hogy meg tudjam magamat becsülni, hogy büszke lehessek a jellememre, hogy több lehessek, mint ösztönlény és darwini túlélő. Legyek jó magamhoz, hogy ne kínozzon a lelkiismeret egész életemben, mert a lelkiismeret ott lesz, és mardosni fog, egészen addig, amíg tudom, mi a helyes, de nem azt teszem, nem úgy élek, mint amit helyesnek gondolok. Addig az életem szégyen forrása önmagam felé.

A lelkiismeret megnyugtatására persze sok módszerünk van, mely módszerek legtöbbje további önbecsülés-csökkenéssel jár - vagy járhatna, ha nem épp az lenne a hatása, ami miatt hozzá folyamodunk: hogy a lelkiismeretünket elhallgattassa. Lehet ez puszta tompultság, amikor minden mindeggyé válik - mint a fű hatása alatt, vagy mint az orvos által felírt idegnyugtató gyógyszerekkel a pszichoterápiában. Jól leszünk és nyugi van végre, mert nem halljuk többé a lelkiismeretünk hangját. Problem solved.

Jó módszer az is, ha kiadjuk a manát a kezünkből, ha nem akarjuk tovább saját magunk irányítani az életünket, ha tehetetlennek képzeljük, tehetetlennek tettetjük magunkat. Ez is nagyon egyszerű, csak meg kell találnunk azt a függőséget, aminek képzelt rabjaként önfegyelem és önirányítás nélkül élhetünk, a függőséget, ami pont arra mozgat bábuként minket, ahová a lelkiismeretünkkel szembemenve, és annak kínzását vállalva, saját elhatározásunkból menni nem lenne vér a pucánkban.

Én csak annyit mondok, ha érzed, hogy az életedben nincs rendben valami, ha érzed, hogy tudod még, hogy mi a helyes, csak valamiért nem sikerül - legalább nézd meg önmagadat tisztán. Nézz a tükörbe úgy, hogy csak Te legyél ott, döntsél úgy, hogy nem "segít", hogy a lelked bölcsességét nem fedi el, nem homályosítja el semmi, bízz önmagadban, bízz az erődben!

És bármit is teszel, tedd tisztán, tedd belülről, tedd saját elhatározásodból, tudatosan döntve, úgy, hogy abban a döntésben önmagaddal találkozz, és ne pedig épp önmagad elől menekülj el.

the other side of the coin

Bizony, bizonyos területeken még mindig kőkemény határok vannak.

Mert akármennyire is a Végtelen Szeretetről, Aloháról, Ohanáról, a számomra kijelölt Útról, éltető megerősítésekről, kemény próbatételek legyőzéséről, fontos felismerésekről, örömteli felszabadulásról, teljes bizalomról, nagyon mély gyógyulásokról és csodálatos egymásra találásokról szólt az elmúlt hat nap, mégis össze tud törni az exem egyetlen érzéketlen, tapintatlan megnyilvánulása egy pillanat alatt, még ha tudatosan nem is nekem szánta azt. Akkor is, ha sokkal nagyobb és szándékosabb bántásokkal, bunkósággal és csalódásokkal kellett megbirkóznom Felőle, mióta szakítottam vele, hogy nem is értem, hogy bírtam ki emelt fővel mindent.

Újra és újra rá kell döbbennem arra, amit a nálam bölcsebb, tapasztaltabb jóemberek mondtak már annyiszor nekem: hogy az érmemnek két oldala van. Hogy nem lehet csak a Jóra, csak az Örömre megnyílni, mert azzal az érzékenységgel, ami képessé tesz szeretni, a tiszta, őszinte befogadással nem csak a Mennyre nyílik meg a kapu, hanem a Pokol fájdalmaira is.

És leszarom. Lehet, hogy most épp mar és fáj, de leszarom akkor is. Mert ez tesz képessé arra, hogy pontosan az legyek, aki vagyok, és azt tudjam adni, amit senki más - és én önmagam szeretnék maradni bármi áron.
És eljön az, aki ezt tiszteli is.

In Memoriam

...mit tennék most, ha lenne bátorságom...?

(...megtenni, amit úgy érzem meg kell tennem - hogy az lehessek, aki lenni szeretnék,
felvállalni önmagam a sebezhetőségemmel együtt,
valóra váltani az álmaimat...)

...ezeket gondoltam ma este végig.
És közben észrevétlenül, erőlködés nélkül megtettem őket...