unicellular wisdom

Az élet nem érthetetlen, nem illogikus, a léleknek ugyanúgy megvannak a maga kőbevésett törvényszerűségei, mint a fizikának. A világban minden az isteni törvények szerint működik.

Én is változom, fejlődöm. Volt idő, amikor én is hülyébb voltam egy egysejtűnél, ami bár lassan mozog, de a számára kedvezőtlen közegből mindig halad a számára kedvező felé, s az őt veszélyeztető, maró közeget bölcsen elkerüli. De mindigis kitűzött célom volt, hogy ha nem is rendelkezem velemszületett módon az egysejtű lények intelligenciájával, de a sok rossz tapasztalattal járó, buta kör után idővel megtanuljak az Élet bölcsessége szerint élni, s amennyire tudom, elkerüljem az önpusztító dolgokat.

Will it be fireproof? - tettem fel magamnak októberben a kérdést, miután egy hülye félreértés, egy dacból kimondott szó miatt napokig hittem azt, hogy vége köztünk.
A nehéz helyzetek kezelésén múlik minden.
Az esküvői szertartás nem egy papír miatt fontos, nem a fényes, nagy buli miatt fontos, nem is a biztonság képzetét adó rabláncok miatt fontos. Azért fontos, mert ott mondjuk ki azt, hogy jóban-rosszban. Legalábbis, akinek az isten előtt adott szava fontos, az ott mondja ki.
Akinek a szíve igaz, az már rég kimondta belül is - annak nincs szüksége eskü(vő)re. (ez is egy gyönyörű magyar szó!)

És a szerelemben, a családokban és a legtöbb emberi szövetségben ez okozza a legnagyobb bajt, hogy csak a jóban akarunk egymás mellett kitartani, mert a jóban kellemes osztozni. Pedig a rosszban kell csak igazán, akkor van ránk igazi szükség. Kézenfogva, együttes erővel törni át a kényelmetlen, kellemetlen dolgokon. Mert megéri, mert tudjuk belül, hogy megéri. Ez a valódi szeretet próbája, itt elbukik, ami csak fellángolás és ami csak szenvedély.

Sosem tanulunk, pedig már a Kisherceg is elmondta nekünk gyermekkorunkban, hogy felelősek vagyunk a rózsánkért. Nem értem, Gergő miért nem érti az élet törvényét még mindig. Azt, hogy _a szabadság csak illúzió_, és soha nem lesz több annál, mert a tetteknek _mindig_ következménye van, örökre szóló következménye. A tavaly májusi hidegzuhanynak, annak a kedd estének, amikor tudtad előre, hogy fájni fog (így ezegyszer nem tudtalak alóla felmenteni), minden szándékunknak, minden tettünknek és minden elhangzott szónak, amit egymás ellen, amit a kapcsolódás szentsége ellen elkövetünk.

És itt nem segít a puszta megbocsátás (főleg megbánás híján), mert ha valamibe, például a szexbe bevisszük a fájdalmat, akkor ott lesz benne, egészen, ameddig szerető szívvel valahogy fel nem oldjuk. Itt jóvátétel kell, itt gyógyítás kell. Nem megy magától. Addig pedig, mint az egysejtű lények, elkerüli a testem a szexet, mert bölcsebb nálam, elkerüli még akkor is, ha ez ellene szól a tudatos, egysejtűnél hülyébb emberi akaratnak.
És előbb-utóbb a lélek is utoléri a test döntését, és eljut odáig, hogy elkerüli a szerelmet, ami fájdalmat okoz.


Nem értem, mit nem értesz. Ez nem a kitartásról szól már, nem a feladásról, a kitartás próbáját kiálltam, ez az én szívem és lelkem épségéről szól, aminél se Neked, se nekem nem szabad, hogy bármi más fontosabb legyen.

Ha szeretsz, ne kívánd, hogy hülyébb legyek az egysejtűnél, sőt ne kívánj semmit sem tőlem, csak teremtsd meg a közeget, ami engem táplál, amiben otthon érezhetem magam. És én jönni fogok, látod, nem mentem még el teljesen a közeledből, érezni fogom a változást és jönni fogok, mert nem vagyok hülyébb az egysejtűnél.

végre

Csodálatos volt ez nap! Ma úgy éreztem, pontosan az vagyok, akivé valaha válni szerettem volna. Legalábbis majdnem.:) Legalábbis a többiek visszajelzései azt tükrözték vissza... hogy az női a minőség volt bennem, amit mindig is s a mai napon is irigyeltem és áhítatosan csodáltam más nőkben.

Meg azt is éreztem, hogy bármi lehetséges, hogy bármelyikükhöz meg tudom teremteni a mosolyon, a táncon, az ölelésen és a nyitás egyéb formáin át a kapcsolódási hidat, vagy például hogy tökre megérdemelnék egy iszonyú jó, férfias, határozott, kiforrott, érdekes, érzékeny, bölcs és a spirituális gyógyítások terén is sikeres társat, hogy egyenrangú lehetek bárkivel, mert tudom, hogy ha nem is tartok még ott, ahol a másik, de idővel el fogok oda jutni, mert az utamra már rátaláltam, és mindaz, amivé válhatok, már bennem szunnyad. Nem volt bennem kisebbrendűségi érzés. És nyilván, ebben most tökre nem az a lényeg, hogy ténylegesen mi történik az interakciókban, hanem hogy végre elhiszem magamról, amiről már annyian próbáltak meggyőzni.

2011. június 17.

Most nincs kedvem írni, viszont találtam a gépemen egy régi naplóbejegyzést, asszem Terápia címmel akartam posztolni, de végül nem fejeztem be. Íme, ameddig megíródott:

Kezdjük az enyémmel.
Semmi más, mindössze két szó: "Biztonságban vagy."
Ennyit mondott, ennyi elég volt ahhoz, hogy feltörjön a zokogás belőlem, és a filmezés vagy a szülinapozás helyett befoglalja a vasárnap estém.

Először dühös voltam, dühös arra, aki mondta, mert hát hogyan is mondhat ilyet, biztonság nem létezik, a biztonság egy nemlétező fogalom. Ezzel szerintem nem is lehet vitatkozni, hiszen az ember mint olyan maga a bizonytalansági tényező - még önmaga számára is, nemhogy valaki mást illetően. Egész életemben mást sem tanultam, mint hogy soha nem vagyok biztonságban, és semmiben és senkiben nem lehetek biztos, se abban, amit mond, se abban, amit érez, se abban, amit tesz - mert holnaptól lehet, hogy minden egészen másként lesz majd, mert például egyszercsak feldühödik az apám, és azt mondja, hogy költözzek a kurva nagyanyámhoz, mert csak egy szaros kismacska vagyok, aki mindenhova odaszarik. És ezeknek a dolgoknak rengetegszer nincs is oka, és az ember nem tehet mást, mint hogy felvértezi magát az ellen, hogy valaha is gondja legyen abból, ha bármilyen szót holnap is igazként kezel, ami ma hangzott el.

Az apám, nyilván, az eredője annak, hogy miért mindig a kiszámíthatatlant kerestem, miért mindig olyan férfiakat akartam szeretni, akiknél nem volt egyértelmű, hogy számíthatok-e rájuk, mert még saját magukra sem tudtak számítani. Barna végtelenül gyengéd volt velem, végtelenül ki tudott felém nyílni - de benne is ott volt az az időzített bomba, ami ha robbant, akkor onnantól kezdve határozatlan ideig nem volt szeretés, csak bántás és elutasítás, mintha egy pillanat alatt elvágták volna az egészet, amiben odáig nyugodhattam. És nekem valamiért ez kellett, ez vonzott, és nem a biztonság. Aztán belezúgtam egy olyan pasiba, akinek aztán az égvilágon minden elhangzott a száján, és még csak nem is hazudott szándékosan, hanem egyszerűen amit mondott, az másnap, vagy akár már pár perc múlva is - nem volt már érvényes.

És akkor idejön ő, és azt mondja, hogy mellette semmitől nem kell félnem, hogy nyugodjak meg bátran, mert biztonságban vagyok. És ez az egész egyáltalán nem nyugtatólag hat, sőt inkább olyan, mintha meg akarnának ölni, mintha azt akarnák, hogy vessem le a páncélöltözetem, és úgy menjek ki az élet csataterére, meztelenül.

És ezért sírtam, mert én megtettem ezt, megtettem már sokszor, és mindig sebesülésekkel tértem vissza, és szép lassan beláttam, hogy meg kell tanulnom saját magamat megvédeni, mert senki mástól nem remélhetem, hogy majd vigyázni fog rám.

Adj hálát reggel…

Adj hálát reggel az ébredő világnak,
- örökbe kaptál egy újabb, szép napot.
Engedd az érzést áradni szívedben,
szeresd, hogy itt vagy, e föld az otthonod.
Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak
hálával teli, reggeli éneke.
Engedd a nap tiszta fényét szobádba,
s ne kérdezd: ember élhet-e nélküle ?
Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,
a mosoly arcodon, ékszered legyen.
Tükrödön csillog szemed ragyogása,
hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!
S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,
s érezd a lelked magasabbra emel.
Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,
mert aki rád néz, ennyit megérdemel.
Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,
- jó érzésed csak fokozódni fog -
a szeretet ilyen, apró kis sugára
teheti szebbé a hétköznapot. 

/Aranyosi Ervin/

nem hajlani régi hajlamoknak

...és ez jutott még eszembe, egy húszéveskori versem.
(mert mindez másként lesz most)

Meddő méhet

Meddő szívem már meddő méhet áhít,
de önnön halálát szülheti csak meg.
Keserű álmának keresztfát állít,
igaz útján így önmagát fosztva megy.

Átkozom hatalmas szívem és ágyam,
mert ajkaimról születik a halál.
Mert Istenemben él egyetlen vágyam,
még ha egy angyal csókomra is talál.

Kelyhembe hullt a boldogság s az Ég is,
én mégis félholtan, sírva eldobom.
E tiszta szerelmet kerestem, mégis
magányomban lelem csak meg otthonom.

...S arra vágyom, hogy Vadrózsámmal újra
karmoljuk, harapjuk, széttépjük egymást...!
És ne maradjon semmi virradóra,
amit átadhatnánk ajándék gyanánt.

Érintése nyomán szökik szívembe
a néma tudat, hogy élni-halni egy.
Kínzó tövis-körmével mar testembe
felettünk zokogó, fura kéj-elegy.

Mellette lobbant ki utolsó lángom,
mégsem érzem, hogy szerelme meggyötör.
Vadvirágokkal színezte világom
- halálos, ám önmagammá szülve öl...

kell a szentség

Nem volt szentség, nem volt szentség, nem volt szentsége semminek, semminek.
Azt hiszem, ez volt a legnagyobb baj.

Mert kell a szentség, kell, hogy egymás templomai legyünk, kell a tartás - hogy a bajban egymást is tudjuk tartani -, kell a tisztelet, kell az alázat, kell az áldozat, kell az ima és kell a hálaadás, különben magunkra hagy az isten.

jujjj!

Három napja folyamatosan valami hihetetlen-régvárt (bár rajtam is múló) csodák történnek... beérnek rózsát termő türelmek... új lehetőségek jönnek... nem egy, nem kettő, nem három... és jujjjdejó most végre szabadon érezve létezni!!