release

Lehet, hogy ideiglenesen most egy kicsit eltávolodtunk egymástól, de azért én nagyon hálás vagyok ennek a szombat estének. Sokat segített abban, hogy megértsem, mi aggaszt, mi nyomaszt, hogy meg tudjam fogalmazni saját magam felé, hogy mi az a jövővel kapcsolatban, amitől félek. És talán pont ez az, ami miatt azóta nyugodtan alszom, mert a legrosszabb mindig az, amikor az ember maga sem tudja, hogy mi baja van, csak szenved.
Engem már nagyon zavart, hogy ilyen kimerült vagyok, és nincs energiám a munkámban hozni azt, amire képes vagyok. De talán tényleg csak néhány jó, hosszú alvás kellett, hogy visszatérjen minden a normál kerékvágásba.
Mindenesetre most elég jó, egy ilyen békésebb, nyugodtabb, bár kicsit talán nihilistább állapotban vagyok, de legalább nem érzem annyira ezt a nyüszítő függésemet, amitől az elmúlt hetekben már kezdtem egy kicsit magam is megőrülni, meg nyilván a kapcsolatunknak sem tett túl jót.
Most jó hosszan nem mondtam végülis semmit, de mindegy, a lényeg az, hogy jól érzem magam, elvagyok, most egy olyan időszak van, hogy újra van erőm például jógázni, reggelente meg van időm még munka előtt meditálni. Nincs ezzel annyira konkrét szándékom, csak most ez esik jól, mert végre jobb érzés magammal egyedül lenni. És nem bánnám, ha egy kicsit össze tudnám szedni magam, hogy az lehessek, aki lehetnék - és ami voltam is már olykor-olykor.

gyerekvállalás

Norbit időnként meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Természetesen jó értelemben, minden harag nélkül. :) Úgy is mondhatnám, ez az, amit szeretek benne. Mondtam neki most is, hogy ez így nem ér, hogy ő csak ül ott, és belekérdez mindenki kérdéses dolgaiba. Hozza már egy kicsit saját magát is zavarba legalább.
Merthogy Norbi elég könyörtelen, de mint mondtam, ez a legjobb tulajdonsága is egyben.

Tegnap a gyerek-kérdés volt a téma. Hogy hogy jutottunk el idáig az Ízek, imák, szerelmek együttes megnézése és a Norbi által performált pár percnyi finom krisnás zene után a harmóniumon, arra már senki nem emlékezett, mindenesetre a beszélgetés eléggé disturbing volt. Néhány mondatom után igencsak megfagyott köztünk a levegő. Adott két fiatal felnőtt nő, egyikük egyedül neveli két gyerekét, a másikuk egy friss szakításon túl, pedig már nagyon szeretné ezt a gyerek-dolgot. Mert úgy érzi, hogy már kiteljesedett a munkában, már kiteljesedett egyedül, már nincs hova tovább, most már kellene ez az új szerep, hogy tovább fejlődhessen. Meg hogy érzi, hogy ő már kezd bezárulni, de ha lesz gyerek, akkor majd újra kinyílik egy csomó minden, és mennyi mindent tanulhat majd a gyerekektől. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljam közbe, hogy egy csomó minden be is zárul. Zavart, hogy úgy beszél a gyerekről magáról, mint valamiről, amire őneki szüksége van ehhez vagy ahhoz a céljához, mert szerintem nem az a fontos, hogy egy gyerek őneki mit fog tudni adni, hanem hogy ő meg tudja-e majd adni egy gyereknek azt, amire annak szüksége van. Próbáltam neki elmondani, hogy szerintem a gyerekvállalásnak ez az alapfeltétele és nem a gyerek iránti vágy. Nem értettük meg egymást, a válaszában megint azt ecsetelte, hogy neki milyen változást hozhatna az életébe ez a dolog.

A másik nő, nekem úgy tűnik, rendben van ezzel a szerepével, de azért elmesélte, hogy irigyli az apákat, és gyerekkorában apa akart lenni. Mert mindig az anya az, aki biztosít minden létfeltételt, és ettől minden áldott nap hullafáradt. Ő viszi el a gyereket addig a küszöbig, amikortól az apa igazán szerepet kap. Az anya feltétel nélküli odaadása adja a hátteret, a biztonságot az első önálló lépésekhez. Az apa szerepe igazán tíz éves kor után kezdődik, nem a pelenkázóasztal mellett, azzal ő még nem tud mit kezdeni.

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, mindannyian arra emlékszünk, amit az apától kaptunk, amit vele játszottunk. Anyával otthon vagyunk, apa viszont elvisz. Anya csak úgy van, mint mindig, de apa játszik velünk. Mindig arra várunk, arra vágyunk, hogy apa játsszon velünk. Ez a különleges, a ritka. Nem emlékszünk arra, hogy anyu mit csinált, amikor gyerekek voltunk. Nem emlékszünk a pelenkázásra, az etetésre, a megnyugtatásra. Mert az természetes. Közeg. Mondják, hogy eleve egy hosszú és fájdalmas tanulási folyamat belátni azt, hogy az anya és én két külön lény vagyunk, nem vagyunk egyek, mint ahogy azt az anyaméhben átélhettük...

Nem tudom, fontos-e, amit ezen kívül még mondani akartam erről, mindenesetre most meg kell szakítanom. Ügyeletes vagyok, bejött a második meló. Szép hétvégét mindenkinek.

switch

Néha elcsodálkozom, hogy bizonyos dolgokban tökre úgy tudok működni én is, mint egy férfi (legalábbis ahogy azt családom férfi tagjain megfigyeltem). Például az én agyamnak is különböző, elkülönült üzemmódjai vannak, és ezek közül néhányban igencsak ellenjavallott zavarni: például elmélyülten koncentráló üzemmód (ne szólj hozzám, úgysem hallom), hibakereső üzemmód, mindent elrendező üzemmód, másokról gondoskodó üzemmód, szeretetkifejező üzemmód. Kielégítő üzemmód, kielégülő üzemmód. Jó, csak viccelek. :)
Vagy nem? :)
A lényeg, hogy ha egyszer beáll az agyam egyfajta üzemmódra, akkor bizonyos dolgok között egyszerűen nem megy a váltás, legalábbis nem mindig vagy csak nagyon lassan, fokozatosan akkomodálódva. Ilyen az is, amikor fel kéne nézni az önéletrajz mellől, és egy kicsit oda kéne figyelni a másikra, aki épp lelkesen magyaráz valamit a saját munkájával kapcsolatban. Na, amikor egy ilyen dologba jól bele vagyok mélyedve, olyankor el sem tudom képzelni, hogy vannak, vagy valaha is voltak érzéseim.

No de remélem, hogy hamarosan letesszük a lantot, bebújunk az ágyba, és kiderül az ellenkezője :-))

szerelemdesszert

Kell, kell idő, hogy egy kicsit lelassuljunk, és megfigyeljük a dolgokat. Vajon miért van az, hogy az ember életében megváltozik egy csomó dolog, ahogy 'öregszik'? Ahogy tegnap este elnyúltam a kanapén a félhomályban és vártam, hogy belekezdjünk a filmbe, eszembe jutott, hogy milyen volt régen. Egy kicsit tudnak fájni is a szép emlékek, és ezek a felismerések, hogy elmúltak örökre bizonyos dolgok, hogy van, amit már nem fogunk újra megélni. Barnával való kapcsolatomon időzött az emlékezetem, azon, ahogy mi akkor együtt voltunk, ahogy át tudtuk egymásnak adni magunkat teljesen. Azt hiszem, az ilyen eleve nagyon ritka, hiszen két olyan ember kell hozzá, mint én és mint ő, aki férfi létére volt képes a teljes önátadásra - azt hiszem, nem ismerek rajta kívül bárkit is, aki így tudna benne lenni egy kapcsolatban. És azóta már mi is mások vagyunk, zártabbak és érettebbek, és ahogy múlik az idő, az életünkben is megváltoznak a prioritások, más a fontos, már nem a Nő a minden, már nem a Férfi a minden, már csak egy szelete az élet habostortájának, miközben kifejlődik bennünk egy csomó egyéb törekvés és ambíció, már nem csak az ágyban és a gyengédségben akarunk a legjobbak lenni, hanem a munkahelyen is, az otthonteremtésben is, és még sorolhatnám.

És talán ezért is van az - erről sokat beszélgettünk M-mel a héten, mert ő is érzi a változást a saját életében - hogy a szerelem és a szex ma már annyira más helyet foglal el az életünkben, mint annak idején, már nem is tudjuk ugyanúgy csinálni, már szinte lehetetlen elképzelni, hogy mondjuk egy órát meditáljunk közösen szeretkezés előtt, vagy előtte több órán át simogassuk vagy csak nézzük meztelenül egymást, azt meg pláne nem, hogy esetleg ebből a végén nem is lesz szeretkezés.

De talán nem is ez a legnagyobb különbség, én valahogy máshogy fogalmaznám ezt, talán úgy, hogy annak idején sokkal integráltabb része volt a szex a párkapcsolataimnak, valahogy összefolyt az egész, az, hogy együtt voltunk, hogy szerettünk, hogy csodáltunk, hogy figyeltünk, hogy szerelmeskedtünk. Most meg már mintha egy lenne a tevékenységek közül, amit közösen, örömmel végzünk, egy külön program, egy külön aktivitás, nem történik meg olyan spontán és olyan finom átmenetekkel a bármi másból, egy kicsit szokás is már talán, mióta felnőttek lettünk, és tudatába kerültünk annak, hogy emberi szükséglet, akár az étel, nem csak egy különleges desszert, ami igazán széppé, igazán ünnepivé teheti az együtt töltött perceink...

mély.

Vannak ilyen mélypontok az ember életében, azt hiszem, nekem ez most az. Végigcsináltam a tél legkeményebb részét, és most elfogyott, egyszerűen elfogyott. Én. Az erő, az energiatartalék, a hittartalék. De valahogy ilyenkor mindig kiderül, hogy akármilyen egyedül is érzem magam, egyáltalán nem vagyok egyedül, mellettem állnak a jó barátok, isten tenyere pedig ott feszül alattam, csak azért nem éreztem eddig, mert nem zuhantam elég mélyre hozzá. De nem lesz baj, nem tud minden összeomlani...
Hát köszönöm, köszönöm mindenkinek, aki fogja a kezemet egy kicsit, és nem enged feladni, most nagyon jó ez, fontos, hogy újra hinni tudjak, bízni tudjak az életben. És magamban.
Csodálatosak vagytok.

(..és a Mélypont bazmeg - az is egy olyan hely volt, milyen jó volt, csak elnyúlni kanapén-ölben, még semmi szándék, csak jó, csak úgy vagyunk, egy szál cigi, egy pohár forralt bor, Quimby szól a rádióból és kurvára értjük egymást. milyen rég emlékeztem erre már. boldog gyerekek voltunk. én még nem tudtam, hogy keménynek kell lenni, Te még nem tudtad magadról, hogy gyenge vagy.)

never say no to a cook if he wants to surf your couch

3 fogás: saláta, főétel, desszert.
Fenséges ízek.
Egy deci cabernet franc barrique.
Megérkezik hozzám, és ez az első dolga.
Le vagyok nyűgözve.

Svájci, az otthoni dialektusából egy szót sem értek.
Angolul beszélgetünk, és amit ő nem tud angolul, azt én megértem németül.
A vacsi közben franciául beszél hozzám.
A neve Mantou, egy indián istenről nevezte el az anyja.

nem bírom... :'-(
kurva fáradt vagyok...
ki kéne vennem egy nap szabit...