switch

Néha elcsodálkozom, hogy bizonyos dolgokban tökre úgy tudok működni én is, mint egy férfi (legalábbis ahogy azt családom férfi tagjain megfigyeltem). Például az én agyamnak is különböző, elkülönült üzemmódjai vannak, és ezek közül néhányban igencsak ellenjavallott zavarni: például elmélyülten koncentráló üzemmód (ne szólj hozzám, úgysem hallom), hibakereső üzemmód, mindent elrendező üzemmód, másokról gondoskodó üzemmód, szeretetkifejező üzemmód. Kielégítő üzemmód, kielégülő üzemmód. Jó, csak viccelek. :)
Vagy nem? :)
A lényeg, hogy ha egyszer beáll az agyam egyfajta üzemmódra, akkor bizonyos dolgok között egyszerűen nem megy a váltás, legalábbis nem mindig vagy csak nagyon lassan, fokozatosan akkomodálódva. Ilyen az is, amikor fel kéne nézni az önéletrajz mellől, és egy kicsit oda kéne figyelni a másikra, aki épp lelkesen magyaráz valamit a saját munkájával kapcsolatban. Na, amikor egy ilyen dologba jól bele vagyok mélyedve, olyankor el sem tudom képzelni, hogy vannak, vagy valaha is voltak érzéseim.

No de remélem, hogy hamarosan letesszük a lantot, bebújunk az ágyba, és kiderül az ellenkezője :-))

szerelemdesszert

Kell, kell idő, hogy egy kicsit lelassuljunk, és megfigyeljük a dolgokat. Vajon miért van az, hogy az ember életében megváltozik egy csomó dolog, ahogy 'öregszik'? Ahogy tegnap este elnyúltam a kanapén a félhomályban és vártam, hogy belekezdjünk a filmbe, eszembe jutott, hogy milyen volt régen. Egy kicsit tudnak fájni is a szép emlékek, és ezek a felismerések, hogy elmúltak örökre bizonyos dolgok, hogy van, amit már nem fogunk újra megélni. Barnával való kapcsolatomon időzött az emlékezetem, azon, ahogy mi akkor együtt voltunk, ahogy át tudtuk egymásnak adni magunkat teljesen. Azt hiszem, az ilyen eleve nagyon ritka, hiszen két olyan ember kell hozzá, mint én és mint ő, aki férfi létére volt képes a teljes önátadásra - azt hiszem, nem ismerek rajta kívül bárkit is, aki így tudna benne lenni egy kapcsolatban. És azóta már mi is mások vagyunk, zártabbak és érettebbek, és ahogy múlik az idő, az életünkben is megváltoznak a prioritások, más a fontos, már nem a Nő a minden, már nem a Férfi a minden, már csak egy szelete az élet habostortájának, miközben kifejlődik bennünk egy csomó egyéb törekvés és ambíció, már nem csak az ágyban és a gyengédségben akarunk a legjobbak lenni, hanem a munkahelyen is, az otthonteremtésben is, és még sorolhatnám.

És talán ezért is van az - erről sokat beszélgettünk M-mel a héten, mert ő is érzi a változást a saját életében - hogy a szerelem és a szex ma már annyira más helyet foglal el az életünkben, mint annak idején, már nem is tudjuk ugyanúgy csinálni, már szinte lehetetlen elképzelni, hogy mondjuk egy órát meditáljunk közösen szeretkezés előtt, vagy előtte több órán át simogassuk vagy csak nézzük meztelenül egymást, azt meg pláne nem, hogy esetleg ebből a végén nem is lesz szeretkezés.

De talán nem is ez a legnagyobb különbség, én valahogy máshogy fogalmaznám ezt, talán úgy, hogy annak idején sokkal integráltabb része volt a szex a párkapcsolataimnak, valahogy összefolyt az egész, az, hogy együtt voltunk, hogy szerettünk, hogy csodáltunk, hogy figyeltünk, hogy szerelmeskedtünk. Most meg már mintha egy lenne a tevékenységek közül, amit közösen, örömmel végzünk, egy külön program, egy külön aktivitás, nem történik meg olyan spontán és olyan finom átmenetekkel a bármi másból, egy kicsit szokás is már talán, mióta felnőttek lettünk, és tudatába kerültünk annak, hogy emberi szükséglet, akár az étel, nem csak egy különleges desszert, ami igazán széppé, igazán ünnepivé teheti az együtt töltött perceink...

mély.

Vannak ilyen mélypontok az ember életében, azt hiszem, nekem ez most az. Végigcsináltam a tél legkeményebb részét, és most elfogyott, egyszerűen elfogyott. Én. Az erő, az energiatartalék, a hittartalék. De valahogy ilyenkor mindig kiderül, hogy akármilyen egyedül is érzem magam, egyáltalán nem vagyok egyedül, mellettem állnak a jó barátok, isten tenyere pedig ott feszül alattam, csak azért nem éreztem eddig, mert nem zuhantam elég mélyre hozzá. De nem lesz baj, nem tud minden összeomlani...
Hát köszönöm, köszönöm mindenkinek, aki fogja a kezemet egy kicsit, és nem enged feladni, most nagyon jó ez, fontos, hogy újra hinni tudjak, bízni tudjak az életben. És magamban.
Csodálatosak vagytok.

(..és a Mélypont bazmeg - az is egy olyan hely volt, milyen jó volt, csak elnyúlni kanapén-ölben, még semmi szándék, csak jó, csak úgy vagyunk, egy szál cigi, egy pohár forralt bor, Quimby szól a rádióból és kurvára értjük egymást. milyen rég emlékeztem erre már. boldog gyerekek voltunk. én még nem tudtam, hogy keménynek kell lenni, Te még nem tudtad magadról, hogy gyenge vagy.)

never say no to a cook if he wants to surf your couch

3 fogás: saláta, főétel, desszert.
Fenséges ízek.
Egy deci cabernet franc barrique.
Megérkezik hozzám, és ez az első dolga.
Le vagyok nyűgözve.

Svájci, az otthoni dialektusából egy szót sem értek.
Angolul beszélgetünk, és amit ő nem tud angolul, azt én megértem németül.
A vacsi közben franciául beszél hozzám.
A neve Mantou, egy indián istenről nevezte el az anyja.

nem bírom... :'-(
kurva fáradt vagyok...
ki kéne vennem egy nap szabit...

jó lesz

Vannak azért dolgok, amikről nem írok itt a blogban, habár néha volna kedvem. Mondjuk beidézni egy-egy párbeszédet, amire kacagva gondolok vissza, mert ezt a fajta őszinteséget nem nagyon tudnám egyetlen más pár szájából sem elképzelni. Abszurdnak tűnne, annyira nem szokványos. És persze mi is sokat dolgoztunk és dolgozunk azon folyamatosan, hogy számunkra viszont természetes lehessen...

Mert azért nem semmi páros vagyunk mi ketten, mondhatni eléggé különleges a mi kapcsolatunk. A barátaim, akikkel mostanában egy kicsit is találkozgatom, persze tudnak minderről, de azért azt hiszem, sokan lehetnek a tágabb baráti körben, akik nem tudják és sokan, akik csak nem értik vagy nem tudják értelmezni azt, ahogyan mi együtt vagyunk. Akik viszont értik, azok eléggé irigylik ezt a fajta kapcsolatot és főleg a mi hozzáállásunkat.

Mert sokan buktak már bele abba, amit mi most megkísér(t)lünk, és még ezerszer többen vannak, akik soha nem mertek még álmodni sem róla, hogy ilyen lehet. 

Na, hát ez van, és csak rajtunk múlik, szerintem jó lesz, mert mi jók vagyunk.

Úgy érzem, annyira kimerült, kifacsart és elkeseredett kezdek lenni, hogy meg fogok szűnni embernek lenni hamarosan. Már nem tudok normálisan reagálni helyzetekre, megbántom az embereket, akiket szeretek, pedig a baj az, hogy a dolgokat kilátástalannak látom, és gyűlölöm magam, amiért benne vagyok ebben a helyzetben, és nem változtatok rajta.