rövidke

Talán nem véletlenül kaptam a sorstól ezt a néhány nap kényszerszabit. Hihetetlen, hogy hogy jönnek szembe a szituációk... Kénytelen leszek szembenézni.

good bye cruel 2010

Évvégi elszámolás ide vagy oda, talán mégsem kellett volna végiggondolni, hogy mi történt velem az elmúlt egy év első két harmadában, meg hogy milyen volt a tavaly ilyenkor készülő "BestWorst of 2009" movie, és talán nem kellett volna meginni fél liter forralt bort sem egyedül a könnyeimtől való ijedtemben, de mindegy, talán belefér, hogy az év utolsó napján elcsesszem még egyszer utoljára.
Végülis, még van egy órám, hogy összeszedjem magam, és odaérjek szilveszterezni.

És most már úgyis jön 2011, és minden esélyem megvan rá, hogy csekélyke késéssel ugyan, de életem eddigi legszebb éve legyen...

szabi

Ha egyetlen egy darab együtt töltött nap ilyen kibaszott boldoggá / beteljesültté / stb. tud tenni mindkettőnket, akkor milyen lesz majd februártól, amikor már akármikor együtt lehetünk? "Meghalunk?!" - kérdi. Hát nem tudom, de valahogy majdcsak elviseljük azt is... :)

mégsem a hidegtől

"Az ujjak zsibbadása nagyon veszélyes jel. Egy egész életre kiható izületi gyulladást lehet így szerezni. Az ok általában a rossz felső testhelyzetben keresendő. Ahogy az altájon, a tenyéren is van egy völgy, is itt futnak a legfontosabb idegek. Ha túl nagy nyomás nehezedik erre a részre, akkor zsibbadás következik be. Ugyan ez a helyzet a nyereggel, és ott egy kis vékony, puha párnázattal a kérdést többé-kevésbé meg lehet oldani. A kéznél is járjunk el hasonlóképpen. Tegyünk fel puha bandázst, markolatot, és viseljünk párnázott kerékpáros kesztyűt.
Egy másik ok lehet a helytelen csuklópozíció. A csuklónak a karral egy vonalba kell lenni. Egyenes kormányoknál gyakran felfele görbül a csukló, és ez becsípheti az idegeket. Ez ismét zsibbadáshoz vezet. Ha ilyen gondunk van, figyeljük a csuklónk helyzetét, tegyünk fel kormányszarvat, vagy könyöklős kiegészítőt. Sokszor a rugós kormányszár, vagy az első kerék felfüggesztés is segíthet a helyzeten. Kísérletezhetünk az első kerékben lévő levegőnyomással is. "

(forrás)

minden jó, ha...

Hát igen, tanulságos volt ez is... Anyám már szenteste pedzegette: "Nem csak annyi a bajod, hogy nem tudsz a Gergőddel lenni?" És valóban, most, hogy tegnap találkoztunk, egyszeriben minden stressz, aggódás, félelem lehullott rólam, már nincs semmi baj, már semmi nem fáj, már nem nyomaszt a múlt és nem nyomaszt a jövő, a jelen pedig csodás, csak úgy vagyunk, nézünk egymás szemébe, ha csak visszagondolok erre, is sírni tudnék a boldogságtól.

Nem tudom, hogy van ez, természetesen zavar ez a függés, az övé is és a sajátomé is. Merthogy ő is pont valami ilyesmit mondott velem kapcsolatban, hogy amikor én ott vagyok vele, az mennyire sokat számít. De miért változik meg az egész világhoz való viszonyom attól, hogy mellettem van a társam? Miért sokkal könnyebb akkor minden, miért válik hirtelen minden elviselhetővé és keresztülvihetővé?

Újra kéne gondolnom több mindent.
Most valahogy nem sok értelmét látom az életemnek.

jövőben

Egy kicsit azért félek. Vannak dolgok, amik nem szeretnek megpiszkálódva lenni.

A kérdés, azt hiszem, eléggé komoly: minek a sértetlenségét kell tűzön-vízen át óvni? A szívét vagy a valóságét?
Milyen jó lenne, ha legalább az egyik valamelyest kevésbé szubjektív tudna lenni. De a valóságot se tudjuk máshogy érzékelni, mint a szíven át. Ez az, ami miatt félek.

Ott van például az otthoni, elhagyatott könyvespolcom. Nem szeretek ránézni és szembesülni a rajta lévő könyvekkel. A régi énemet idézik. Beteljesületlen álmok, sőt inkább álmok, melyeket eldobtam magamtól, melyeket letéptem az arcomról.
Néha felmerül bennem a kétely, hogy mi van, ha becsapom magam? Ha valahol mélyen még mindig arra az életre, azaz más életre vágyom, mint amit építek magamnak?

Vagy ott van Peti. Évek óta nem láttam. Egy pár hete reggel, az első címem felvételéhez igyekezvén megláttam a Klinikáknál átsétálni a zebrán a lányt, akit énutánam szeretett. Egy pöttöm kislány sétált kézenfogva vele, most láttam először, csupán egyetlen röpke pillanatra. Peti kislánya.
Petivel évekig nem mertem találkozni, mert nem tudtam feldolgozni a szakításunkat. Később meg már azért nem, mert akkor már mindegy volt, már ott volt Barna, akkor már biztosan tudtam, hogy tudok utána mást is szeretni (pedig hogy hittem akkor, hogy Si è spento il sole)...
És ez talán így volt jól. Vagy lehet, hogy nem. Nem tudom. Talán így is, úgy is kellett volna 1-2 év, talán akkor sem lenne most már semmi közünk egymáshoz - nem tudom.

Sokáig azt hittem, csak azokból az exekből lehettek legjobb barátok, akiktől hamar különváltam, mert sohasem szerettem őket igazán _úgy_, megalapozott és szenvedélyes szerelemmel. Ez megdőlt Barnával. Vele épp az volt a jó, hogy nagyon sokat beszélgettünk telefonon, és utána sokat találkoztunk is, amikor már tudtunk nyugodtan találkozni, egymástól fel nem kavarodva.

Ez a változat mindenképpen sokkal egészségesebb. Feloldó, feloldozó.
De ez sok idő és türelem, és legfőképp, kell hozzá a másik ember hasonló szándéka - vagy legalább jószándéka is. És ez nem mindig áll rendelkezésre, pedig úgy biztos, hogy sokkal, sokkal könnyebb lenne, mint egyedül, magunkban tépelődve.

Hogy bátor leszek most vagy megint csak vakmerő? Szeretném, ha csak bátor lennék. De persze a legjobb az lenne, ha egyik sem, ha már nem lennék semmi, ha ez az egész csak úgy menne lazán, könnyedén, nevetve és fittyet hányva, ahogy őneki megy.

Most eszembe jutott, amikor Francee várt rám a Szimplában aznap este, amikor először beszélgettünk, és már a Blahánál jártam, amikor írt egy sms-t, hogy "Hol vagy?" - én pedig azt válaszoltam: "Jövőben. :)"

Hát most is a jövőben vagyok, és ezért abba is hagyhatnám, úgysem lehet előre tudni semmit.
És lehet, hogy tényleg nem lesz semmi.
Kívánom, hogy úgy legyen.