'haudidu:

Soha nem éreztem még egyszerre (és itt az egyszerre szó fontos) ennyire boldognak, szabadnak és közben és főként arra büszkének magam, ahogyan gondolkodom, "viselkedem", és ahogyan élek.

És ez egy kicsit arról is szól, hogy még ha én ugyanilyen lennék is, nem tudnám ezt érezni bárki mellett, ezt pont őmellette tudom.

Vajon kellene az életemen bármit változtatni ahhoz, hogy ennél tökéletesebb lehessen? Én nem hiszem.
Nyilván lehetnének további kényelmi szempontok érzelmileg, anyagilag és fizikailag is, csakhogy az embernek nem feltétlenül az tesz jót, ami kényelmes. Sőt néha sokkal fontosabbak a kihívások, mert ezek visznek mindig előre...

Rég volt ilyen rossz hangulatom.
Igaz, nem minden nap lövi fejbe magát az, akivel találkozni készülök.

Amúgy meg nem tudom, hogy lehet ezt egyszerre.
Szeretni is, és vigyázni is magunkra (hiszen senki más nem fog, és nem is kötelessége). Merthogy ez annyira feltétel nélküli, és a teljes odaadásról szól... félelmekkel és fenntartásokkal együtt élve pedig nem érdemes.

parázs-varázs

Nagy változások vannak az életemben. Akarok is róla írni... a táborról, a hajtipajtiról, meg minden...
Csakhogy megszokhattuk már, ez a blog nem az élménybeszámolók, hanem az érzelmi hullámok nyugtató fekhelye:)

Hiányzik. Nem olyan szenvedősen, hanem jólesőn, vággyal, álmodozva.
A legutóbbi tábortüzünk mellett a lángokat nézve elgondolkodtam, azt hiszem, mellette nem a tüzet, hanem a parazsat hordozom. Ami belobban, amikor találkozunk, vagy ha csak meghallom a hangját a telefonban - hisz a legkedvesebb hang nekem -, de nem éget meg, amikor nincs velem, és nem tudom, hol jár.

Egyszer egy könyvben (Richard Bach: Híd az örökkévalóságon át) azt olvastam, sose vedd magától értetődőnek, hogy a másik veled van.
Nem veszem annak. Ajándék ez, minden pillanata érthetetlen csoda. (néha gondolatban meg is csípem magam, hogy fel tudjam fogni - ő most tényleg engem ölel, tényleg engem csókol?:)

Szeretném jól szeretni.
Az örököt remélem, de a pillanatra rendezkedem be.

Nem hiszem, hogy ez bizalomhiány. Ez nem a kapcsolatunk minőségéről szól. Az életnek van egy alaptermészete. Mindig változik, és soha nem tudhatod, hogy merre. Ezért sosincs másod, mint a jelen pillanat. És se önmagadról, se a másikról nem tudhatsz többet, mint hogy a jelen pillanatban tud-e szeretni.

Annyira finom volt a legutóbbi szeretkezésünk, annyira szép volt minden egyes pillanat... Most éreztem először, hogy igazán mélyen eggyéváltunk, hogy teljesen oda tudtam adni, bele tudtam engedni magam, mert tudtam, hogy csakis jó jöhet.
És még soha senki nem mosolygott ilyen hosszan és intenzíven, miután együtt volt velem. Hiszem, hogy a mosoly igazi mércéje az érzelmeknek. Boldog velem - innen tudom, hogy szeret. És nincs nagyobb érzés, mint látni, hogy boldoggá teszem azt, akit szeretek...

diminuendo

Egyre kevesebb értelmét látom, egyre kevesebb szükségét érzem a blogolásnak. Nincs már bennem annyi elfojtott indulat, célt nem érő feszültség, amiket muszáj kiírni valahogy. A régi dolgok feloldódtak, s ha valami mégis van, akkor szimplán megbeszélem azzal, aki kiváltotta - azt hiszem, tisztult ilyen téren a kommunikációm...
Meg annyira időm sincsen, hogy ezekkel foglalkozzam.

Ha meg valami öröm ér, akkor vele akarom megosztani...
Ha pedig ő okozta, az másra nem is tartozik... :)

Rég volt ilyen vicces napom!:D Ha az élet (vagy én?:P) ilyen humorérzékkel folytatja, nevetőgörcsben fogok megfulladni... :)

Azt hittem, vannak felülmúlhatatlan pillanatok,
érzések az életemben.
Nem voltak.

Körbevesznek a kiterített elázott cuccok, mindenen az ő illatát érzem... Azt hiszem, még nem ocsúdtam fel ebből a hétvégéből...