miért?

Vajon miért félünk az élettől még a halálnál is ezerszer jobban?
Miért félünk ennyire attól, hogy valaki igazán szeressen minket, hogy mindent megteszünk ellene, ami csak lehetséges?
Vajon miről szól ez?
Azt gondoljuk, hogy nem érdemeljük meg? És erre egyszer majd rá fog jönni a másik is, és akkor eldob majd?
Vagy attól félünk, hogy akkor meghalunk, mert az én helyett egy mi születik? Félünk feloldódni egymásban?
És biztos van még ezernyi más válasz is...
Feldmár válasza, ha jól emlékszem, az volt, hogy szeretni sokkal biztonságosabb, mint szeretve, viszontszeretve lenni. Hogy ha szeretem, az csak rajtam múlik, nem érhet semmi meglepetés. Biztonságos. De ha ő szeret, akkor ennek bármikor vége lehet, és én nem tehetek ellene semmit. Akkor függeni fogok tőle, és ő bármikor elejthet engem, és akkor végem.

feldmár

"Hogyha pedig engem valaki megszégyenít, azt nem lehet megjavítani.
Akkor két dolog történhet.
Hogyha engem megsértesz, ha engem megszégyenítesz, akkor megöllek, vagy megölöm a gyerekeidet, vagy megölöm, akit te szeretsz. Mert ha engem valaki megszégyenít, akkor bosszút akarok állni.
Vagy pedig önmagamat ölöm meg, az is a bosszúállás egy fajtája."

"Ez is elmúlik."

- áll az a bizonyos mágikus felirat a zenmester által formatervezett királyi gyűrűn, bölcs történet, mondjuk és mosolygunk, de eszünk ágában sincs hinni, hogy valóban így van. Bizonyos dolgok annyira öröknek, változhatatlannak tűnnek, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy elmúltak, megváltoztak, átalakultak... és hiába a vágy, az újra széppé álmodás vagy a hisztis akarás, az élet rendje ez a visszafordíthatatlan örök változás, a lefelé folyó patak...

továbbhajt

Ma éjjel nem volt elég a dunapartból, beindult az ész- és (?)kerék, simán körbesétáltam volna még egyszer egyedül is az egészet, helyette marad a blogírás és az éterbevesző gondolatok. A jövő egyre tisztábban kirajzolódó forgatókönyvének lapjait pörgetem belül tovább, nem kéne, de mégis nyomaszt, mert bizonyos szempontból iszonyú szar lesz, más szempontból meg rohadt nehéz, kb. választhatok majd, hogy milyen szempontból hagyom döglődni a szívem, de a helyzetet elkerülni úgysem lehet (és a legveszélyesebb nem dönteni).

Hogy ezt mi irányítja, azt tudja a fene, de mintha az ember lelke a kezdetek kezdetén tenne egy fogadalmat, hogy felelősséget vállal bizonyos emberekért... és onnantól kezdve nem tud megtenni és nem tud nem megtenni a másikkal bizonyos dolgokat. Párkapcsolatban ez alap (kellENE, hogy legyen..), de sok egyéb viszony is megköveteli, nevezhetnénk ezt a hasonló (ill. hasonló hülye:) / hasonló fogyatékkal élő) felé való bajtársiasságnak vagy akár igaz barátságnak is, ha a barátság szónak lenne még bármi makulátlan komolysága ez esetben, de mivel nincs, nem tudok másra gondolni, mint erre a valaha belül vállalt szeretetteli féltésre és kötelességtudatra, ami - ha már minden idea, elvárás és vágy le is omlott a másikkal szemben - valahogy mégis megmarad, egész irreálisan vihar-nem-verte módon.

Bárcsak ne lenne így, de úgy képzelem, valami olyasmit kell majd magamban kimondanom (persze ezt a döntéshelyzetet kívülről nem fogja érzékelni senki, mivel ez az egész felelősség-dolog nem a másik igénye-kérése, csupán az én fantazmagóriám - sőt ha nagyon hülye lennék, azt mondanám, a megírt sorsom - ), hogy ő vagy én (itt a mi mint lehetőség ki van zárva, ennek illúziójába esni effektíve már lehetetlen), és nagyon kell magam treníroznom arra, hogy ha eljön az idő, ki tudjam az én-t mondani, és ne játsszam el se a képességeiben túlzottan bízó önkéntes megmentő szerepét, se azt a hálátlan és önkínzó szerepet, amit eddig játszottam. Mert ugyan szép dolog, ha az emberileg nehéz helyzetek átvészelésében segíteni akarunk valakinek, de ha ez az együttérzés átalakul valamiféle öntudatlan szinten zajló szado-mazo felhangú önfeláldozásba, akkor az eredeti szándék is félremegy teljesen...

Hát ilyesmiken jár most az agyam, de közben azért visszagondolok a felettébb kedvesen sikerült, ismét teljesen spontán alakulású estére, a Boróval örömömre mélyülni kezdő beszélgetésekre, a kedvünkért a hangszerek mögé visszacsalogatott zenészek orcáján meglesett mosolygós, cinkos és egyéb módon izgalmas arcrándulásokra, amiket csak próbán és szűk körben lehet megfigyelni (és most már nagyon értem, amit Szemy Attila énekléséről mondott, mert tényleg nagyon őszinte, más és igazibb élőben látva-ismerve, mint csak a felvételről hallani), s végül a majdnem csöpögősen romantikus, ám szerelemfüggőségi fejlődésem, gyógyulásom jeleként egyre kevesebb önuralmat igénylő nagybeszélgetős sétára a Duna-parton... ;)

nutshell

Azt hiszem, a blog akkor íródik, amikor túl kevés a beszélgetés, vagy ha épp nincs kinek elmondani...

Életünk iránya, minden eseménye és minden interakciója rajtunk múlik.
Mindig az történik és mindig aszerint kezelnek mások, amire én magam méltónak tartom.

S ha néha mégsem... ha helyre nem is hozható, megbocsátható és megjavítható minden.
Egy év után is.
Tíz év után is.

És ha valamit igazán akarunk, ha igazán fontos, képesek vagyunk
nem megtenni.
(és azt hiszem, ez így volt régen is)

tegnap

Az év egyik legjobb napja volt a tegnapi, kezdve hajnali fél kettővel, amikor egy telefonhívás, illetve a mögötte álló két személy áthívott egy nem messzi kedves lakásba... :) juuuj, az ilyeneket nagyon szeretem, amikor valaki mer éjjel is felhívni, meg meri azt kérdezni, hogy valamihez MOST van-e kedvem, úgyis van, már eleve attól, hogy tök spontán az egész... :) most meg kifejezetten fel voltam pörögve, ezért is nem aludtam, pedig már egy órája befeküdtem az ágyba, még az is véletlen volt, hogy egyáltalán érzékeltem a hívást, mert a telóm is le volt halkítva, meg ilyen későn még egyszer sem voltam ébren itt az új albiban... persze ettől a valószínűtlenségtől csak még jobban tetszett az ötlet :) meg valahol ez a bizalom jele is, hogy nem fogok haragudni érte, ezért is esik jól.
Remélem, hogy lesz még hasonló, nagyon kedves éjjel-hajnal volt ez most nekem:)

Délelőtt aztán elvitt Kati a Bach-csomópontnál lévő biopiacra (mindent ott vettünk az esti bulihoz), tiszta jó, nem is tudtam, hogy van ilyen! És nem is méregdrága, ha ahhoz viszonyítjuk, mennyire silány minőségű és tápanyagtartalmú dolgokat lehet venni mondjuk egy átlag közértben (a sarki sparba pl még sosem mentem le vásárolni, meg asszem nem jártam más normál boltban sem, mióta itt lakom, csak egy-két zöldség-gyümisnél álltam le vásárolni). És nagyon kedves a hangulata is az egész piacnak, mindenféle kóstolók vannak, meg van egy-két igazán kedves-szép kínálattal rendelkező kézműves stand is, amolyan Waldorf-karácsonyi vásár hangulatú... :)

Délután say villa-szemináriumon voltam, tetszett ez a fegyvertípus, jól esett vele; meg magamban is az, hogy most nem stresszeltem magam egyáltalán azon, ha én voltam a legbénább a sok kemény pasi között vagy elcsesztem valamit, most nem jött elő belőlem az ilyenkor szokásos féregszerű kisebbségi érzés meg lelkifurdalás. És nem is tűnt egyáltalán se jogosnak, se logikusnak, hogy szoktam érezni ilyet...

Az este pedig szintén felettébb kedvesre sikerült, nem is számítottam rá, hogy ilyen jó hangulat alakul ki, meg olyan jó volt látni azokat, akiket mostanság iszonyú ritkán, és ez az idei moershöz kapcsolódó videónézegetés is annyira jól esett! Most döbbentem csak rá, hogy hiába tartom egyenként az emberekkel a kapcsolatot, az is ilyesmi közös élmények elmaradtak teljesen.
Az meg tök jó tapasztalat volt, hogy tényleg nem kell egy házibulin túlparázni ezt a kaja-pia dolgot, senki nem attól fogja magát jól érezni, hogy dugig telt terülj-terülj asztalkám áll előtte mindenféle finomsággal és bő alkoholrepertoárral, hanem a gyorsan összedobott egészséges falatoknak is tud egy társaságban sikere lenni. És tök fini lett a mangó lassi, amit most csináltam először. :)

olvadás

Csipp,
csepp,
egy csepp,
öt csepp
meg tíz:
olvad a jégcsap,
csepereg a víz.

(ezt már egy hete is ide akartam idézni, mert sejtettem... :)