http://www.youtube.com/watch?v=_wucurZ02bI

miért?

Reggel pontosan azzal az érzéssel ébredtem, ami három évvel ezelőtt volt bennem. Nem értem, miért jelent meg bennem. Nincs ennél sötétebb érzés. Ha van pokol meg kárhozat, akkor az lehet ilyen.

És úgy tűnik, megint elkezdődött egy minden-kijön-belőlem-emésztetlenül-korszak. Nem túl előnyös a munkám szempontjából.

Boldoggá tesz-e az öröm?
Azt hiszem, nem.
Legalábbis ahhoz én még nem értem meg...
Ha sosem lenne, nem érezném így a hiányát.

áldásos felejtés

Csütörtökön, mialatt több, mint három órát vártam a gyáli körzeti orvosomnál, holott a rendelésre már a rendelés kezdő ideje és a sorszámosztás előtt jóval odaértem, nemcsak azon gondolkoztam, hogy vajon mégis kit kéne leszopni ahhoz, hogy bejusson ide az ember (már előző nap is próbáltam bejutni, de akkor egyáltalán nem sikerült), hanem azon is, hogy vajon tényleg nem egy betegség-e ez a bizonyos helyzeteket kísérő amnézia.

Merthogy alaptétel: mindig, mindig próbálni megérteni, az ítélkezés helyett. És ez az elmúlt időszakban nekem gyakran nem sikerült, és sajnos még mindig nem sikerül, elhatalmasodó érzelmek, személyes sérelmek és indulatok okán.

Szóval hirtelen nagy kalamajka és hőbörgés kerekedett a dokinál. Volt ott egy srác, olyan harmincöt-negyven körüli. Állítólag az egyik idős néni kabátját (kabát? én rövidnaci-pólóban ültem, egész nap tűzött a nap) egyszercsak felkapta, kiment a hátsó bejáraton, aztán egy fél órával később visszajött a rendelésre, semmire sem emlékezvén ebből. Az idősnénik azt állították, hogy egy kinézetre részeg ember vitte el a kabátot (én nem láttam semmit, mert a Nyehiblogot olvastam (mindjárt vége:( ) ), meg hogy tuti hazavitte vagy eladta, és piszkálták, hogy hazudik meg hogy adja vissza. A nővérke és a doktornéni pedig mentegették, mint egy kisbabát, hogy szerencsétlen srác biztos csak azt hitte, hogy az övé az a kabát, és aztán letette valahová útközben és elfelejtette. Ezzel ejtették is a vádat, nem faggatták többet, hogy miért vitte el, és hová tette a kabátot. És be is hívták hamar, soron kívül.

A srácon az mindenképp egyértelműen látszott, hogy nem részeg, hanem valami pszichológiai zavara van. És ahogy ott álldogállt izgágán egyik lábáról a másikra, és a szemével, miközben beszéltek hozzá, zavartan pislogott, mint aki nincs teljesen jelen, nekem egyértelműen ő jutott eszembe róla, mert rajta láttam tök hasonló gesztusokat. Leginkább ez a szemrezdülés, meg már eleve, ahogy néz, mintha nem pontosan ebbe a világba nézne a két fura szeme közben, vagy legalábbis nem tudna rá fókuszálni, nagyon rá emlékeztetett.

"Íme a bűntudat nélküli ember" - futott át az agyamon, és egyből a gonosz, cinikus mellékzönge is: milyen jó lehet ebben a betegségben szenvedni, tényleg ellophatod a nénik kabátját, vagy bármi mást csinálhatsz, és aztán még csak nem is kell hazudnod, amikor azt mondod, én nem emlékszem, hogyan történt, meg hogy ilyesmi soha nem állt szándékomban. Az emberek meg csak annyit mondanak, hagyjuk őt, beteg szegény, nem kérnek tőled semmit számon, és még sajnálnak is, jobban, mint a nénit, akinek hányszor lophattad már el így a kabátját, és most itt áll fázósan, kifosztva, kárpótlás nélkül - de rá már senki sem figyel.

Szóval hogy mi van, ha ez a feledékenység valóban egy betegség?
Hogyan kell kezelni egy beteg embert úgy, hogy az neki is hasznára váljon?
Azt kell-e mondani, semmi baj, ne félj a néniktől, nem tudják, miről beszélnek, s közben nyugtatólag simogatni a fejét?
Vagy ezzel rászoktatjuk a sorozatos kabátlopásra?
Vagy pedig azt kell mondani, hogy figyelj, el kell fogadnod, hogy megtettél dolgokat, még ha nem is tudsz róla, és ezzel másoknak kárt okoztál, és ezért igenis felelős vagy?
És ha nem tudsz viselkedni, akkor menjél innen?

És vajon tehet-e, és ha igen, milyen mértékben tehet az ember a saját betegségéről?
Vagy szükségszerűen alakul ki, valaminek a reakciójaképp?

Felment-e a diagnózis a felelősség alól?
Követett-e el lopást ez a fiú, vagy nem követett el lopást?
Büntethető-e azért, mert veszélyes a társadalomra, vagy pedig a beteg ember semmiképp nem vonható erkölcsileg felelősségre?

... :)

Annyira, annyira jó volt ez most... még ha egyszer vége is szakadt - csak őt sajnálom, hogy neki még haza kellett a világ végére menni, míg én csak álomra hajtom a fejem hálával telt szívvel.

18+

Valamivel jobb lett. Kimentem a kertbe, és jólesőn nyugtáztam, hogy már érik a dió, még ha nem is lesz akkora diószőnyeg a fűben, mint régen. A haldokló mandulafán viszont sajnos már csak egy-két szem árválkodik. A szilva sem termett már idén, túl öreg szegény. A körte viszont idén nevelte a legnagyobb, legfinomabb gyümölcsöket, és volt málna, bodza, feketeribizli is. Annyira nem rossz teljesítmény ez egy olyan kerttől, amit évek óta nem gondoznak.

Aztán hátramentem a "hátsó kisházba", vagyis a félig nyitott melléképületbe, bogarásztam a ruhászsákok között (nemsokára Szilvinél ruhacsere buli). Az egyikből előszedtem a szűkként félretett ruhákat, és úgy döntöttem, nem megyek vissza a lakásba próbálni, ahol már fél nap bent rohadtam, hanem próbálok itt a kertben. A nacik közül sajnos nem lett jó semmi, valszeg pont két éve raktam össze ezt a zsákot, amikor a legcsinosabb voltam, mondjuk az is igaz, hogy ezek a 12-15 éves korom között hordott legszebb ruháim plusz egy-két olyan cucc, ami soha nem volt jó rám, csak örököltem valahonnan... Egyébként nem nagyon lehet belátni a kertbe, mióta mindkét szomszéd felhúzta a drót mellé a nádkerítést is (nem értem, miért zavarja őket a köröskörül-fű látványa, vagy mitől akarnak ennyire szeparálódni), meg amúgy sem látnának többet, mintha nyáron bikiniben napoznék.

Egy kicsit azért ezen a ponton elgondolkoztam azon, amit a pasim jegyzett meg legutóbb, hogy én arra izgulok, ha valami zavar. Lehet, hogy van benne valami, mert tényleg nem bánom, ha olyan a helyzet, hogy tudom vagy inkább érzem, hogy nem fog, de akár esetleg meg is láthatna valaki. Mondjuk olyan sokszor még nem szerelmeskedtem közterületen (pl. a dunaparton sem még ;) ) - egyszer éjjel két járdamenti, fazonra nyírt sövény és egy fa törzsének háromszögébe zárt kis térben, állva, az exeméknél nyáron a lapostetőn, és egyszer egy közös barát társasházi lakásának hátsó kertjében egy üveg bor után hajnali órában, ahol csak másnap döbbentett meg, hogy ez mekkora fejetlen őrültség volt, és hogy hogy nem volt kényelmetlen, mikor alig van fű és a talaj is eléggé lejt (bár utóbbiról rémlik, hogy akkor pont, hogy izgalmas volt).

A tető mondjuk más, mert oda nem lehet fellátni (legalábbis akkor még nem volt a környéken más magas ház), viszont a nyíltsága miatt az egyik legnagyobb szexuális élményem kötődik hozzá, mert nincs annál jobb érzés, mint amikor úgy minden egy, nem csak ti ketten, hanem az egész világ bekapcsolódik, és itt valami olyasmit éltem át azáltal, hogy először a nap melege égette a testünk, majd szél és hirtelenvihar kerekedett, és zuhogni kezdett ránk nagy cseppekben az eső... pont, amikor a csúcson voltunk mindketten. Eléggé felejthetetlen élmény.

Szeretek nem elszakítva lenni a természettől. Ez most is így van munka közben, azt hiszem, ezért nem bánom annyira, ha esik az eső. Szerintem az életnek igenis fontos része, hogy bizonyos rajtunk kívül álló, általunk befolyásolhatatlan és megfejthetetlen erőknek ki vagyunk téve.

"szobadepresszió"?

Nem tudom, de ma nagyon rákontráztam a külvilágra, gyönyörűen sütött odakint egész nap a nap, én meg itt bent gubbasztva semmi másra nem vagyok képes, mint sírdogálni.
Bárcsak tudtam volna dolgozni ma.
Pedig biztos nem olyan értelmetlen enélkül az életem, mint amilyennek most érzem.