I feel good

Mindig megfigyelem, hogy csak akkor posztolok, amikor nincsen rendben valami. Most megtöröm ezt a szokást, kéremszépen nagyjából másfél hónapja huzamosan nagyon jól érzem magam, az elmúlt egy hét változásainak köszönhetően pedig kifejezetten remekül. Azt hiszem, a feladatok mindigis "összhangban voltak a képességeimmel", de mióta félállásban vagyok a Pajtánál, a kipihentségemmel és az energiaszintemmel is. Így sokkal több mindenre vagyok képes fizikailag is, de elsősorban lelkileg. Most aztán nem csak jövőbehelyezett tervek meg szándékok vannak, hanem van lelkesedés is, és elindult a nem nyögvenyelős, simulékony megvalósítás. És az emberi kapcsolatokhoz szükséges energia is sokkal gördülékenyebben bújik elő. Egy szóval jól érzem magam a bőrömben, lendületesen és erőlködés nélkül folyok a céljaim felé, mint a folyó a tengerbe. Ámen.

a szerelmeimmel álmodom

Hát eléggé horror.
A tegnapi álmomban megtaláltam Alant Gyálon az erdőben egy fára akasztva, és nagyon örültem neki.

A mai álmomban Apám feldarabolta a Pirost. A Nyugatiban voltunk, én és a szüleim. Kikötöttem a Pirost egy lámpaoszlophoz, amíg beszélgettem velük. Ők haza, én másfelé mentem volna, vártuk a vonatot. Elköszöntünk, és észrevettem, hogy hiányzik a Piros első fele (igazából az első kerék + sárvédő, de álmomban ez nagyobb résznek tűnt ennél, kvázi egy megcsonkított bicikli maradt ott, meg már a kormány + nyereg sem volt rajta). Nagyon megijedtem, felszálltam a vonatomra, felraktam és odakötöttem az ülések feletti csomagtartóra a vázat, de aztán leszaladtam a vonatról, hogy rohangászva keresgéljem a hiányzó darabokat, meg hogy megkérdezzem Anyámtól, hogy tud-e valamit, mi történt.. Aztán valahogy megtaláltam, a köztéri kukában talán, precízen egyenlő nagyságú, kb. 30 centis körívekre vágva a felni, a gumi és a sárvédő (ami álmomban szintén piros volt). Az egészet egy marokkal össze tudtam fogni, ezeket a 30 centis darabokat, és szorongattam, mintha még életre lehetne kelteni... Anyámmal még valamit beszéltem, visszarohantam a vonatra, közben a bicó maradék fele is eltűnt. Magamat kezdtem hibáztatni, amiért nem tartottam folyamatosan szemmel, magára hagytam (bár le volt kötve jól mindig). Aztán Gyálon kötöttem ki mégis (talán mert bicó nélkül már nem volt hová mennem), és amikor szembe jött az Apám, kiderült, hogy ő tette tönkre a biciklit. Valami válaszom miatt, amire már nem is emlékeztem, hogy ilyet mondtam volna, meg az egész szitura sem, annyira jelentéktelen volt, de ő nagyon kiakadt rajta, valahogy nem voltam rá tekintettel vagy ilyesmi... Nem is értettem az egészet. Nagyon dühös voltam rá a bicikli miatt. És itt jött az, hogy ahogy megláttam, ütni kezdtem. Ököllel, erőből. Az arcát. Cseppet sem kíméletesen, hanem minden erőmből. Féktelen haraggal. Nem túl sokáig, aztán valahogy megtudtam azt is, hogy mi történt a bicikli maradék részével. Egy videót mutatott, amin egy nagyon magas, meredek sziklafal volt, és a videó azt mutatta, ahogy valami onnan leesik, és semmivé foszlik a mélyben. Azt mondta, innen lökte le a mélybe a vázat, ami aztán feltehetőleg a felismerhetetlenségig szétroncsolódott. (Tisztára, mint egy kitervelt gyilkosság...) Kétségbe voltam esve, nem tudtam, hogyan mondjam el Gergőnek, hogy mi történt a Pirossal. És akkor megint megláttam Apámat, és megint ütni kezdtem az ökleimmel, két oldalról, és közben sírva kérdeztem tőle, hogy de hát miért, miért?? miért csináltad ezt?? De már csak néhány ütésre volt lelki erőm, aztán összecsuklón, sírva megöleltem, és azt mondtam neki, hogy ne haragudj, én szeretlek, és sokkal fontosabb vagy nekem, mint a bicikli, csak nem értem, hogy miért kellett ezt csinálnod.

És itt ért véget az álom, ebben a sírós, elcsukló hangú ölelésben.
Nem tudom, volt-e valaha ilyen szörnyű álmom.

in vain

Az élet múlandóságán gondolkoztam ma reggel és azon, hogy mire rájövünk, hogy hogyan kell csinálni, lényegében vége. Mert mindig azt kutatjuk, vágyjuk, tervezzük, hogy mit kéne csinálnunk, mit kéne megtennünk vagy megszereznünk, hogy jó legyen az élet, célirányult, boldogságos, páros, kihasznált...

És csak ha már abba tudjuk végre hagyni ezt, ha már minden elkészült, vagy ha már végképp lemondtunk róla, hogy valaha is el fogjuk tudni készíteni, akkor látjuk meg azt, hogy valójában az egyetlen kérdés, amit fel kellett volna tennünk, ez: hogy hogyan kell szeretni.

És ha erre megtaláltuk a választ, akkor nem éltünk hiába. Minden más esetben igen.