sssz

...jé, még van blogom? :)

Az élet szexi, szép, szabad - hogy lehet erről írni? Lehet? :)

(és ha már sz, szerencsés.
ma önhibámból elbaszott az első autó, és bár a hátsó kerekem kettétört, de nekem nem görbült a hajam szála se. mosolyogva bevittem a Pirost vállon az Irodába, és a Szabi szerint jobban néztem ki, mint előtte.
that means, kurvajó őrangyalok vannak rám installálva..)

mélyülő sóhajok

Történik sok minden, találkozások, beszélgetések, új élmények és tapasztalatok. Szinte időm sincs feldolgozni őket. Valahogy megtalálnak, megtalálom a megfelelő embereket mostanában, eszközök, remények, lehetőségek. És a saját korlátaimmal való konfrontáció folyamatosan. Most már nagyon szeretnék változtatni, keresem ennek útját-módját, kívül-belüljét.

Közben az aggódnivaló is igencsak elszaporodott. Apámnak most készültek el a júliusi MRI-eredményei (éljen a magyar egészségügy!). Több szempontból mutattak ki erőteljes romlást az állapotában, de érezni is rajta. Ehhez azt kell tudni, hogy Apu 15 éve került először kórházba sclerosis multiplex-szel. Ez egy gyógyíthatatlan betegség, csak a lefolyása késleltethető. Ilyen szempontból kurva nagy mázli, sőt szinte csodával határos, hogy 15 év eltelt, és még életben van, mert van, akit az SM hónapok alatt visz el. Nem tudom, hogy mit jelent mindaz a változás, amin keresztülment az elmúlt egy évben, nem tudom, hogy mennyi lehet hátra, mire számíthatunk. Ez egy kiszámíthatatlan dolog.

"A betegséget súlyosbíthatja a stressz. Ha megrázkódtatás éri az SM-es beteget, ő idegrendszeri tüneteinek súlyosbodásával, esetleg új tünet jelentkezésével reagál."

Szerintem leginkább ez az eset áll fenn. Mióta Cs., pénzkeresetének eddig szinte kizárólagos forrása, illetve elsőszámú 'üzleti partnere' átverte őt és lelépett, folyamatos létbizonytalanságban van a családunk, és egyre mélyebb és kilátástalanabb anyagi helyzetbe sodródik. Azóta Apámnak sokkal többet kell dolgoznia ahhoz, hogy megkeresse ugyanazt a pénzt, amit korábban. És mivel az idegi állapota leromlott, a májusi kórházi kezelés óta gyakorlatilag kétszer-háromszor olyan lassan tud dolgozni, mint korábban. Gyakorlatilag heti hétszer napi 16 órában dolgozik, semmi mást nem csinál, mint erőlködik azon, hogy a család eltartásának ráeső részét biztosítani tudja. Ebben persze egyre jobban megy tönkre, mert soha nem pihen, nem kapcsolódik ki, gyakran éjjel is dolgozik, mert muszáj, mert különben még nagyobb lesz a baj.
Nem nehéz belátni, hogy ez egy elég súlyos ördögi kör, mert minél többet dolgozik, annál inkább romlik az állapota, és annál lassabban fog tudni haladni a munkával...

Közben Édesanyám 120 kiló lett. Hogy milyen egészségügyi állapotban van, azt jól illusztrálja, hogy nem bír 10 perc sétát, hanem inkább kifizeti a taxisnak a 700 forintot az állomásig.

Nagyon egyértelmű, hogy azt az életformát, amit jelenleg élnek, főleg egy akkora házban, amekkorát annakidején elkezdtünk építeni, nem lehet folytatni a végtelenségig. Őrültség ekkora lakást fenntartani, befűteni ilyen anyagi keretek között. Gondolkoztam sokat a megoldáson, mert ők jóformán még a problémát sem hajlandóak felismerni.
2012 őszén jár le az a hitel, ami lehetővé teszi a lakás eladását. Jó lenne, ha addigra eladható állapotba tudnánk hozni, bár jelenleg nem sok esélyt látok rá, hogy lesz energiájuk egyáltalán hozzányúlni a lakáshoz - talán nyáron... Jó lenne persze, ha nem lennék olyan messze, és részt tudnék ebben venni. Ilyenkor tudom utálni, hogy olyan fáradt vagyok estére a munkám után, és nem tudom rávenni magam, hogy még egy jó adagot tekerjek meló után Gyálig, hogy csinálni tudjak valamit ott. Meg persze, közben a saját életemet is kell csinálni, kell dolgozni hétvégén is, különben én is ott fogok tartani, mint ők, és én sem fogok kimászni a gödrökből, amik alattam mélyülnek. Szar ez a tehetetlenség, hogy nem vagyok ott mellettük, persze közben tudom, hogy ha huzamosabban ott vagyok, az eléggé rossz hatással tud rám lenni, és nagyon fárasztó.

Meg ugye a masszázs miatt is gyakran fordul meg a fejemben, hogy közelebb kéne lenni egymáshoz. Minden egyes alkalommal, amikor valakit megmasszírozok, eszembe jut, hogy igazából a szüleimen, a családomon kéne segítenem. Itt van két ember, aki beteg, és akiket nagyon szeretek, és nagy szükségük lenne az én segítségemre, nekem pedig itt van a kezemben egy gyógyító erő, és helyettük idegenek és barátok segítésére használom. Persze, mert nekem meg ez segít abban, hogy meg tudjak élni, hogy rendben menjen az életem.
És ez eléggé vagy-vagy, mert a masszázságyat nem tudom csak úgy naponta, hetente fel-le cipelgetni Gyálra, nemhogy biciklivel, de gyalog sem, mert ahhoz túl nehéz, így még azt sem lehet, hogy egyik hétvégén őket, a másikon Pesten másokat... Ők pedig nem tudnak eljönni hozzám. Apámmal többször megbeszéltük, hogy eljön, de ebből is csak olyan 4-5 alkalom lett, mert én hiába állok rendelkezésre, ő még erre is sajnálja az időt, mert úgy érzi, hogy mindig, mindig dolgoznia kell, hogy meg tudjanak élni.
És én hiába mondom, hogy frissen, kipihenten, ellazultan sokkal több kreativitást tudna magából kihozni aztán, nem tudok rá hatni. Még ha át is tudtam hívni olykor mostanában, azt mondta, fáradt (a pihenéshez??), és nincs annyi ideje, így általában maradtunk egy egyórás beszélgetésnél egy tányér leves vagy tea mellett.
Talán ha a Trabant újra működni fog... persze úgy sem lesz egyszerű, mert akkor előtte-utána mindig menni kell egy plusz Pest-Gyál-Pest-Gyál kört, mire a masszázságy odajut, lévén Gyálon a Trabi főhadiszállása, ellentétben a masszázsággyal. Bonyolult ez mindenképpen, jó lenne nagyon, ha közelebb lehetnénk egymáshoz...

Anyámnak felhoztam a házeladás, elköltözés kérdését... Nem zárkózott el teljesen, bár nem kell bemutatni, mennyire kötődünk mindannyian ehhez a lakáshoz és kerthez, hiszen ez az otthonunk, 25 éve a miénk, és a két kezünkkel építettük a házat, tudjuk minden gyümölcsfa és bokor történetét.

Mit ér persze mindez, ha a gyümölcsét nem tudjuk élvezni a létért folytatott nagy robotolásban...

sick of it all

Csudajó nap jön elvileg, masszírozok, kipróbálom a transztáncot, aztán Szemy-Bonci szülinapi buli - de most valahogy nem nagyon van kedvem az egészhez. Azt hiszem, egy kicsit megülte a gyomromat az elmúlt néhány nap vagy hét, nem is tudom, sok volt. Tegnap a film alatt is hányingerem volt végig, az utolsó 1 órát már alig bírtam ébren, aztán ahogy vége lett, otthagytam a többieket, kihajtottam egy ágyat, fogtam egy pokrócot, befeküdtem ruhástól és már aludtam is.

Azt hiszem, nem akarok hallani több történetet, nem akarom látni, hogy ki hogyan cseszi el az életét, a tiszta szerelmet, az emberi dolgokat.

Nem akarom azt látni, hogy erről szól a felnőtt lét, hogy elromlik minden, amiben gyermekként hittünk.

Nem akarok találkozni több régi ismerőssel, és látni azt, hogy hogyan változtak, mi lett belőlük, az álmaik hogyan morzsolódtak el.

És nem akarok felnőtt lenni. Nem akarom ezt, hogy aki már régen látott, mindenki dicsér, hogy mennyit változtam, miközben én belül tudom, hogy csak halottabb lettem, érzéketlenebb lettem. Megtanultam a játékszabályokat. Hja, az életben így lehet jól boldogulni, így lehet kordában tartani az érzelmi kapcsolatokat, így lehet elérni, hogy tiszteljenek, hogy felnézzenek rám. Mostantól lehetek én is superior, én döntök, én határozok meg.

Leszarom. Szeretnék újra úgy ölelni, ahogy régen tudtam. Barátságban is, szerelemben is. Szeretnék újra nyitott és befogadó lenni, és nem tudni arról, hogy ez sebezhetővé tesz. Nem félni a fájdalomtól, a megalázottságtól, attól, hogy csak használni fognak valamire.

Szeretném teljesen odaadni magam, nem csak feltételekkel...

Mert nincs értelme az életnek enélkül.

current state

Rosszul aludtam egy ideig és nemigen álmodtam semmit. De mióta jól alszom, komoly dolgok jönnek fel álmomban. Hogy a halott nagyszüleim házában kell aludnom például, Anyu csak benéz, ő nem bírná, azt mondja, és megjelenik Zaza is. Hogy Személy1 meg akar ölni, de persze titokban, hogy senki se sejthesse, hogy ő volt, mérget önt a medencébe, amiben fürdök. Hogy Személy2 azt mondja a közös barátainknak, kötözzék le, amikor a közelemben van, hogy véletlenül se tudjon megdugni.

Én egy pár hete kicsit úgy érzem, hogy soha többet nem akarok dugni senkivel. Illetve szeretkezni, dugni amúgy sem akartam soha.
Majd biztos elmúlik ez az állapot.

Nagyon jót szerelmeskedtem viszont vasárnap a világegyetemmel, egyedül a Pilisben egy farakás tetején alkonyatkor. Csak a lombkoronák ágainak körvonalát néztem megbabonázva, és szívtam magamba a csendet.