Égszomj

the strength of the unwanted

2012-02-23T15:33:00.002+01:00

Az a gyerek, akit nem várnak, és mégis megszületik, nagyon erős.
Lehet, hogy kívülről gyengének tűnik, mert a szeretet nem táplálta, a melegség nem növesztette úgy, de belül nagyon erős. Gondolj bele, úgy milyen könnyű valamit végigcsinálni, ha örülnek minden egyes mozdulatodnak, ha lehetsz másokért is, nem csak magadért, a boldog várakozás és a fejlődés örömének sokszoros oda-vissza megsokszorozódásában fürödve cseperedni... Vagy képzeld el, mennyire könnyű megtenni egy távot, ha a célban örömmel, hívogatón várnak, és milyen nehéz, amikor senki sem vár, sőt tudod, hogy terhes leszel, és annak örülnének, ha nem jönnél... Mert nem igaz, hogy ezt nem tudod, nem érzed. Ezt minden magzat érzi.

És ha azt mondod, hogy márpedig ennek ellenére én jövök csakazértis, lesz, ami lesz, és ha Nektek ez nem tetszik, bekaphatjátok, de én megérdemlem és meg akarom élni az életet, na ehhez a szembeszálláshoz és elhatározáshoz nagyon nagy bátorság kell és erő. És, hogy aztán ezt a 9 hónapot végigcsináld, és a végén kiverekedd magad a világba, amiben ellenségek várnak, és nem tudod, mire számíts, na az egy kemény dolog, egy nagyon nagy dolog szerintem. (legalábbis nekem ez jut eszembe erről).

És pontosan ilyen bátornak kell lennünk a felnőtt életünkben is, hogy magunk mögött tudjunk hagyni minden sérelmet, belénkvert kishitűséget, a belénk égett tanult érzelmi reakciómintákat, béklyókat és gáncsokat, hogy a mások által előre kijelölt utakat el tudjuk hagyni. Hogy tudat alatti szinten megértsük, hogy nem tartozunk a szüleinknek semmivel, nem kell adóznunk semmivel csak azért, mert összehoztak.
Mert a szülőnek sem lenne szabad a gyerekét beültetnie a saját lelke sötét szobáiba, az ő élete is csak egy meghívás, egy példa, egy demonstráció kellene, hogy legyen, amiből feltölthetjük eszköztáraink, és tanulhatunk a tanulságaikból.

Még Jézus is azt mondja, el kell hagyni az apát és az anyát. Mert csak én vagyok az, aki eljuthat Istenhez. Abból nem lesz találkozás, ha csak a formáimat, a belém kódolt programokat viszem a színe elé. Abban a megnyílásban egyedül kell lenni. Teljesen egyedül.

És ugyanígy van ez az emberi kapcsolataimban, találkozásaimban is, különben belül még mindig a szüleim fognak egymással találkozni ebben a találkozásban, és esélyem sincs meglátni, hogy velem itt és most valami egészen más, merőben új dolog történik.

nesze tavasz

2012-02-23T04:54:00.002+01:00

Tavasz van, úgy tűnik, ez már visszafordíthatatlan, és különös módon szomorú vagyok. Valahol mindig sajnálom, amikor elmúlik a tél, tavasszal már hiányzik a hó, és nyáron már rengeteget gondolok arra, hogy mennyit kell még várnom, nagyon szoktam kívánni. És most máris visszasírom ezt a kemény telet. Már pont kezdtem hozzászokni, azaz adaptálódni amolyan startrekkesen, belekényelmesedni és egyre jobban érezni benne magam. Pontosan két héttel ezelőtt mínusz huszonhárom fok volt éjjel, ma meg egy szál naciban-egy szál pulcsiban bicóztam el edzésre délután. Lehet, hogy volt néhány pillanat, amikor igencsak zavart, hogy a szélkönnyeim kifagyasztják az arcomból a szemeimet, de valahogy az egész mégiscsak nagyon emberi volt. Hát most már mivel küzdjünk meg, mit győzzünk le, minek hányjunk fittyet ezek után?! Hova lett a hosszantartó mínusz, a sokcentis havak miért olvadnak tova a semmibe, hééé, miért veszitek el a jó kis játékomat??

vendég vagyok

2012-02-21T22:15:00.003+01:00

Mindig vendég vagyok. Vendég vagyok a másik életében, világában, házában. Soha nem viselkedhetek úgy, mintha az az enyém lenne. Ha meghív vacsorára, elfogadhatom. Ha körbevezet, érdeklődéssel nézhetek körül. Ha bármivel megkínál vagy bármit felajánl nekem, örömmel igent mondhatok. Ha marasztal éjszakára, élhetek a lehetőséggel. De soha nem az én házam, az én ágyam, az én vacsorám.
És lehet, hogy éppen úgy dönt, hogy betekintést nyerhetek a lelke egy rejtett szegletébe - de soha nem dörömbölhetek, nem kérhetem számon, nem törhetek be oda. És én se ragadhatom meg őt, és ültethetem be az életem / házam olyan szobáiba, ahová ő nem akar betérni.

Minden ajtónyitás egy meghívás csupán. Minden egyes beljebb invitáció megtiszteltetés. Nem magától értetődő dolog. És ezt nagyon észben kell tartani az emberi kapcsolatoknál, nagyon figyelni kell, hogy ne legyek tolvaj, hogy soha ne akarjak elvenni (vagy elvárni, más szóval) olyasmit, amit a másik nem a tiszta szívéből ad.

note to myself

2012-02-19T23:44:00.001+01:00

There are holes in me you see. Holes of the present that distort my perception, my motives, my connections to other people. All I look for, all I first perceive is how they fit these holes.

I want to empty completely.
To empty so that I could be filled with anything - of any shape, of any quality.
To know myself more so that I could clearly distinguish the holes that are my needs from the holes that are my scars.
Only than can I really meet, see or love any other person.

Hogyan érd el csoportos órán is az edző kitüntetett figyelmét?

2012-02-06T19:34:00.001+01:00

Biztos van más módszer is rá, én a következővel éltem:
1, ülj be mellé egy szál bugyiban a szaunába
2, mutasd meg a futár lábadat

Természetesen mindez cseppet sem volt szándékos, ez egy női fitnesz stúdió, ahová csak lányok járnak, én lefoglaltam egy félórás szauna időpontot, előttem pont az edző volt bent, és nem akart még kijönni, végtére is, a szauna négyszemélyes. Én kérdezni kezdtem a hot ironról, ő pedig egyből megjegyezte, hogy látta, milyen feszes lábam van, és kérte, hogy feszítsem meg az izmaim. Azt mondta, nagyobb lábam van mint neki, és a durva az, hogy nem viccelt, mert megfeszítette ő is, és tényleg. Pff..
Úgyhogy a szokásos kezdő 5 kilós súlyok helyett egyből 20 kilóval kezdtük a lábas részeket (szerintem kevés volt). A felsőtesten persze van még sok minden csiszolni való, ott maradtunk az 5 kilónál. Alapvetően tetszett az óra, nekemvaló volt, ő folyamatosan figyelte és korrigálta a tartásomat és a mozgásomat (csak az enyémet:P, mint egy személyi edző), és igazából önfegyelmem tökre van, hogy a súlyzós gyakorlatokat végigcsináljam, elrontani meg nem nagyon tudom, ellenben az aerobicos ugrabugrával, ami mindig ritmusra és koreográfiára megy. Jólesett, na. Annyira, hogy egyből jelentkeztem a holnap 7:40-kor kezdődő hot ironra is, meg utána a szaunába - amit a holnapi edzővel, azt hiszem, szívesebben osztanék meg, lévén, hogy lány. :)

say it loud

2012-02-05T14:26:00.001+01:00

Elmentem november végén egy elvonulásra, mert úgy éreztem, túl sok a stressz, a rohanás, nem hagyok időt magamnak lazítani, ellazulni, csak a munka van és az ezzel járó kiszámíthatatlanság, kaotikusan érkező felelősségek, túlfeszítettség. Sok volt. Pihenni akartam egy kicsit. Meditálgatós, csendes elvonulásra vágytam, ahol pihenhetek egy kicsit, és visszatalálhatok a békémhez, a csöndemhez. Ami szembejött, az egy "Elvonulás--Mély önismereti csoport" elnevezésű dolog, fókuszban a diád technikával*, amiről annyit árult el a meghívó, hogy egy zen meditációs technika.

Aztán egészen másnak tűnt. De most nem is akarok a folyamatba magába belemenni, hogy mi hogyan történt. A lényeg, hogy ez egy kommunikációs és kontemplációs gyakorlat egyszerre, amiben semmi más dolgod nincs, mint hogy 1. a beszélő szerepében: a lehető legtisztábban azonosítsd a Mester kérdései kapcsán felmerülő érzéseid és gondolataid, és ezeket a lehető legőszintébben, legtisztábban próbáld meg kifejezni szóban 2. a hallgató szerepében semmi mást ne tégy, mint hallgass, teljes elfogadással, ítélkezés és arcod legkisebb rándulása nélkül, de mégis teljes figyelemmel - így adsz befogadó, segítő teret a valóban őszinte megnyilatkozásra. A kérdések persze nem egyszerűek, volt közte félelmeket, kényesebb kérdéseket feszegető is, alapvetően a különböző csakrákhoz tartozó blokkok oldását segítő kérdéseken mentünk végig, és szép lassan, lépésről lépésre eljutottunk odáig, hogy "Ki vagy Te?", illetve, könnyítésképp: "Ki lennél, ha valódi lennél?".

Megdöbbentően jó önismereti módszer. Rengeteg dolgot hozott elő belőlem, amire szinte soha nem gondolok, és mégis ott van. A diádozás felhoz olyan dolgokat, amiket nem tudnál egy szimpla zen meditációban meglátni, akármeddig ülsz ott. Nem tudom, ennek mi az oka. Lehet az az energia, amit a másik folyamatosan ad neked a 100%-os figyelme által, vagy az, hogy ennyire kötött az idő, hogy mindig percek alatt kell egyféle válaszra rálelni? Így sosem süppedsz az ürességbe és nem is akadsz le egy-egy témán? Hogy az agyad helyett így a tudatalattid is dolgozik? Nem tudom, de én magam folyamatosan meglepődtem, hogy mennyiféle válasz jött fel bennem egyazon kérdésre.

A diád-technika alaptétele, hogy amit nem mondunk ki, amit elfojtunk, az bentreked, attól nem tudunk megszabadulni. Ki kell mondani tehát, kertelés és szégyenkezés nélkül, úgy, ahogy van. A "sötét oldalunkat" is, vágyakat, félelmeket. Vállalni kell. És akkor lehet vele szembenézni, akkor lehet megvizsgálni közelebbről, megismerni, megérteni - és végül elhagyni, mert már nincs rá szükségünk. Ezen nem kell erőlködni semmit, ez mindig magától történik meg. Nekünk csak az első lépést kell megtenni: hogy kimondom, tudatosítom, felvállalom. És közben átélem, hogy ez nem baj, hogy így is teljességgel el vagyok fogadva a másik által.

Az érdekes az volt, hogy látszólag semmi világmegváltó dolog nem történt ott az elvonuláson, de belül meg mégis, mégis megváltódott egy 'világ' :) Az a részem, amit elnyomtam mostanában, mert nem volt praktikus, vagy mert féltem, hogy befogadhatatlanul szeretetteljes, vagy mert úgy éreztem, jobb megoldás megtanulni lemondani, mint kifejezni az igényeim, és kérni azt, hogy a vágyaim teljesüljenek. Szóval nagyon felszabadultan jöttem haza, szó szerint. És mintha egy csapásra minden megváltozott volna: az lehettem, aki akartam lenni, már nem görcsöltem, már nem kontrolláltam úgy magam, nem faragtam le az érzéseimből. Még a munkahelyi stressz is eltűnt, pedig a legdurvább, legmelósabb időszak volt mind a Pajtánál, mind a masszázs területén. És mégis csodálatos egy hónap jött, meg merem kockáztatni, hogy életem legjobb hónapja. Sokat találkoztunk, sok időt töltöttünk egymással, és valami szuperül voltunk együtt. Soha jobb volt az együttlét minden perce.

Háromnapos, nyugis vidéki szilveszterezéssel zárult az év, ami szintén sokat jelentett nekem. Sokat jelentett, hogy eljött Gergő, hogy Vele együtt lehettem itt, vele is, és közben mégis a barátaim között, azt csinálván, ami az egyik legjobb dolog az életemben. A máriahalmi biofalun voltunk a kontakt imprósokkal. És a legszebb az egészben (amit persze végig tudtam, hogy így lesz:), hogy végül Gergő is táncolt. De hogy nem akárhogyan! Úgy, mint akinek a vérében van a tánc. Komolyan!! Sokkal jobban táncolt, mint én, aki csak szeretnék táncolni, úgy érzem...

Aztán az újév: két hét nemtalálkozás, amiben igazából nagyon jól éreztem magam egyedül, volt időm nekem is dolgokat végiggondolni, átcsoportosítani, döntést hozni. És nagyon örültem annak, hogy Gergő nem iszik, és pontosan tudtam, hogy az egyedül könnyebb. Szóval minden oké. :)

Aztán elkezdtünk találkozni megint, és onnantól valahogy nem működnek a dolgok. Gondolkoztam is ezen a kimondáson, hogy a fene egye, hogy megírtam a blogomba, hogy milyen jól érzem magam, oszt erre ennek ezzel vége is lett. Na, nyilván nem ezért. De fárasztanak a dolgok, a sok alkalmatlan pillanat, a sok fogfájásos morci, a testi közelség által kínzóvá váló szexhiány, nem tudom, azt hiszem, kezd belőlem fogyni az erő. Várni és várni, mindig csak várni, mindig hinni, hogy majd a legközelebb lesz olyan. De persze nem, mert megint fáj a fog, és még mindig nem gyógyult meg a gyógyulni való. Nem tudom, talán a legjobb lett volna, ha még mindig az egydarabignemtalálkozunk-fázisban lennénk, akkor nem hatott volna ki így a kettőnk kapcsolatára az ő mostani igencsak fájdalmas küzdelme az egészségért. Mert én bírom a nemet is, nemcsak az igent, csak ne ez az igen, de mégsem legyen. Mert úgy minek.

Voltam egyébként egy másik háromnapos cuccon január elején, ahol nagyon sok mindent tanultam. Weightflow workshop. Az egyik ilyen nagyon fontos dolog az volt, hogy "a találkozás legyen minőségi". Mindig legyen minőségi. Ha nem az, akkor inkább ne történjen meg. Most leginkább az a baj, hogy megtörténnek ezek a nem minőségi találkozások. Én meg nem tudom, hogy mit tegyek. Mondjam azt, hogy most inkább egy darabig még nem akarok találkozni? Pont most, amikor meg tudta csinálni, hogy nem ivott egy kortyot se majdnem egy teljes hónapig, most mondjam azt, hogy heló bocs nincs kedvem Veled lenni? Ezzel büntessem? Mintha nem lenne épp elég baja? Mert közben meg nagyon büszke vagyok Rá, és tökre szeretném, ha azt érezné, hogy mellette állok. Jóban-rosszban, de főleg a rosszban, és most eléggé csak a rosszból jut szegénynek...

Na hát így ez van, sajnos kezdek egyre alulmotiváltabb lenni, és zavar, hogy nem tudom, meddig kell még így kitartani - meg persze közben hideg is van, és rettentő mínusz fokok, meg sokcentis hó, és én még mindig biciklis futár vagyok, ilyenkor alapból kevesebb marad a nap végére a testi-lelki erő.

Ja meg a két új szálloda, amivel a munkahelyi káosz és kiszámíthatatlanság kettővel magasabb lépcsőfokra lépett. Csak egy apró sztori: tegnapra azt terveztük, hogy mivel a Héliában vagyok shiften, 7-kor, de legkésőbb 8-kor végzek, vonatra ülök Gergő után, Kertre vagy Gyálra, picit együtt, és vasárnap addig leszünk Gyálon, amíg be nem hívnak, már ha egyáltalán. Kiderült, hogy át kell jönni 6-ra a legújabb 5* hotelbe, ahol - ezt még a főnökeim sem tudták megmondani, hogy - majd egyhuzamban, szünet nélkül négy masszázst kell adnom, amivel szépen pont lekésem a még nem túl késői vonatot, amivel 9-re otthon lehettem volna. A következő egy óra múlva megy. Persze a hóhelyzet miatt fél11-re ért csak Gyálra, a vonaton pedig konkrétan nem volt fűtés, szarrá fagyott kezem-lábam. És fél10 után, amikor a vonat végre elindult, telefonált Géza, hogy másnap reggel 9-kor lesz egy 35 perces masszázsom a Presidentben. Ergo szarráfagyva hazavonatoztam, hogy még ki se aludva reggel 7-kor kelhessek vasárnap, és 2000 Ft-ért megmasszírozhassak egy 300 kilós faszit, aki tökre büdös volt, és nem tudom, hogy tényleg ettől-e, de nagyjából mostanára múlt el az ezután támadt hányingerem. Jó is, mert Gergő közben megfőzte a mézes-mustáros csirkét, és már az illata is nagyon csábító... :)

I feel good

2012-01-12T12:02:00.001+01:00

Mindig megfigyelem, hogy csak akkor posztolok, amikor nincsen rendben valami. Most megtöröm ezt a szokást, kéremszépen nagyjából másfél hónapja huzamosan nagyon jól érzem magam, az elmúlt egy hét változásainak köszönhetően pedig kifejezetten remekül. Azt hiszem, a feladatok mindigis "összhangban voltak a képességeimmel", de mióta félállásban vagyok a Pajtánál, a kipihentségemmel és az energiaszintemmel is. Így sokkal több mindenre vagyok képes fizikailag is, de elsősorban lelkileg. Most aztán nem csak jövőbehelyezett tervek meg szándékok vannak, hanem van lelkesedés is, és elindult a nem nyögvenyelős, simulékony megvalósítás. És az emberi kapcsolatokhoz szükséges energia is sokkal gördülékenyebben bújik elő. Egy szóval jól érzem magam a bőrömben, lendületesen és erőlködés nélkül folyok a céljaim felé, mint a folyó a tengerbe. Ámen.

a szerelmeimmel álmodom

2012-01-08T22:32:00.009+01:00

Hát eléggé horror.
A tegnapi álmomban megtaláltam Alant Gyálon az erdőben egy fára akasztva, és nagyon örültem neki.

A mai álmomban Apám feldarabolta a Pirost. A Nyugatiban voltunk, én és a szüleim. Kikötöttem a Pirost egy lámpaoszlophoz, amíg beszélgettem velük. Ők haza, én másfelé mentem volna, vártuk a vonatot. Elköszöntünk, és észrevettem, hogy hiányzik a Piros első fele (igazából az első kerék + sárvédő, de álmomban ez nagyobb résznek tűnt ennél, kvázi egy megcsonkított bicikli maradt ott, meg már a kormány + nyereg sem volt rajta). Nagyon megijedtem, felszálltam a vonatomra, felraktam és odakötöttem az ülések feletti csomagtartóra a vázat, de aztán leszaladtam a vonatról, hogy rohangászva keresgéljem a hiányzó darabokat, meg hogy megkérdezzem Anyámtól, hogy tud-e valamit, mi történt.. Aztán valahogy megtaláltam, a köztéri kukában talán, precízen egyenlő nagyságú, kb. 30 centis körívekre vágva a felni, a gumi és a sárvédő (ami álmomban szintén piros volt). Az egészet egy marokkal össze tudtam fogni, ezeket a 30 centis darabokat, és szorongattam, mintha még életre lehetne kelteni... Anyámmal még valamit beszéltem, visszarohantam a vonatra, közben a bicó maradék fele is eltűnt. Magamat kezdtem hibáztatni, amiért nem tartottam folyamatosan szemmel, magára hagytam (bár le volt kötve jól mindig). Aztán Gyálon kötöttem ki mégis (talán mert bicó nélkül már nem volt hová mennem), és amikor szembe jött az Apám, kiderült, hogy ő tette tönkre a biciklit. Valami válaszom miatt, amire már nem is emlékeztem, hogy ilyet mondtam volna, meg az egész szitura sem, annyira jelentéktelen volt, de ő nagyon kiakadt rajta, valahogy nem voltam rá tekintettel vagy ilyesmi... Nem is értettem az egészet. Nagyon dühös voltam rá a bicikli miatt. És itt jött az, hogy ahogy megláttam, ütni kezdtem. Ököllel, erőből. Az arcát. Cseppet sem kíméletesen, hanem minden erőmből. Féktelen haraggal. Nem túl sokáig, aztán valahogy megtudtam azt is, hogy mi történt a bicikli maradék részével. Egy videót mutatott, amin egy nagyon magas, meredek sziklafal volt, és a videó azt mutatta, ahogy valami onnan leesik, és semmivé foszlik a mélyben. Azt mondta, innen lökte le a mélybe a vázat, ami aztán feltehetőleg a felismerhetetlenségig szétroncsolódott. (Tisztára, mint egy kitervelt gyilkosság...) Kétségbe voltam esve, nem tudtam, hogyan mondjam el Gergőnek, hogy mi történt a Pirossal. És akkor megint megláttam Apámat, és megint ütni kezdtem az ökleimmel, két oldalról, és közben sírva kérdeztem tőle, hogy de hát miért, miért?? miért csináltad ezt?? De már csak néhány ütésre volt lelki erőm, aztán összecsuklón, sírva megöleltem, és azt mondtam neki, hogy ne haragudj, én szeretlek, és sokkal fontosabb vagy nekem, mint a bicikli, csak nem értem, hogy miért kellett ezt csinálnod.

És itt ért véget az álom, ebben a sírós, elcsukló hangú ölelésben.
Nem tudom, volt-e valaha ilyen szörnyű álmom.

in vain

2012-01-04T07:57:00.000+01:00

Az élet múlandóságán gondolkoztam ma reggel és azon, hogy mire rájövünk, hogy hogyan kell csinálni, lényegében vége. Mert mindig azt kutatjuk, vágyjuk, tervezzük, hogy mit kéne csinálnunk, mit kéne megtennünk vagy megszereznünk, hogy jó legyen az élet, célirányult, boldogságos, páros, kihasznált...

És csak ha már abba tudjuk végre hagyni ezt, ha már minden elkészült, vagy ha már végképp lemondtunk róla, hogy valaha is el fogjuk tudni készíteni, akkor látjuk meg azt, hogy valójában az egyetlen kérdés, amit fel kellett volna tennünk, ez: hogy hogyan kell szeretni.

És ha erre megtaláltuk a választ, akkor nem éltünk hiába. Minden más esetben igen.

struggle

2011-11-10T22:12:00.002+01:00

Tulajdonképpen mostanában erről szól az élet, hogy küzdöm. Küzdöm azért, hogy legyen mit aprítani a tejbe, küzdöm az ezzel járó stresszáradattal, és legfőképp küzdöm önmagammal. Az a legnagyobb baj, hogy meg akarok mindenhol felelni - a Pajtiban, az indiai masszázs bizniszben, a fitnesztanfolyamon, otthon a mosogatótálca előtt, este az ágyban. Persze nem megy. Nem is mehet. Tökéletesen egyszerre csak egy-két dolgot lehet csinálni - mondjuk, a massszázst és a mosogatást. A többit meg majd holnap. Vagy egy másik életszakaszban. Vagy ha kevésbé fontos, ejteni kell. Csak hogy ez nem így megy. Mindig mindent kell csinálni. Most. Itt. Muszáj.

Nemrég a kezembe került egy régi füzetlap - Barnával írkáltunk rá, válaszoltunk tök őszintén magunknak és egymásnak feltett kérdésekre. Az egyik az volt, hogy "Milyen ember szeretnék lenni?"
Az én első mondatom csupáncsak ennyi:
"Olyan, akinél nincs jobb."
Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.
És sok szenvedést fogok még okozni ezzel önmagamnak.

kétél

2011-10-24T01:35:00.000+02:00

M. Scott Peck egy zseni. Az a fajta, akit be kéne tiltani. Vagy kötelezővé tenni, de az nagyon veszélyes lenne a világ működésére. A társadalmi etikettre, a csak őszintétlenül fenntartható emberi viszonyokra, a házasságnak nevezett kölcsönös függés intézményére, a vallásos nevelésre és még mennyi mindenre, hajajj.

Még nem tudom, hogy jó vége lesz-e ennek. Félek is, de az akaratom a bátorságra és a valósághoz való hűségre nagyobb, mint a félelmem. Nem tudom, jó-e az, ha ilyen jól megtanulom egyedül is jól érezni magam, ha ettől kevésbé lesz fontos, amikor ott van mellettem. Nem kell, hogy ottlegyen, nincs rá szükségem. Ez lehetne a kezdet is, a legjobb dolgok kezdete. De csak ha minden valódi. Ki fog derülni, ki kell derülnie.

miért ne

2011-10-12T23:32:00.002+02:00

Miért ne-időszak van. Kipróbálni új dolgokat. Lendületet venni, új dolgokat tanulni, megnyitni más csatornákat. Másként tekinteni önmagamra. Megérdemlek egy csomó mindent.

Kellett ehhez a gipsz, ez a bő egyhónapos szusszanás, hogy legyen erőm belefogni, átértékelni, újragondolni az életet. Elkezdtem komolyabban masszázst tanulni, jelentkeztem egy hétvégi okj-s tanfolyamra. Személyi edző leszek, és életmód tanácsadó.

Van ez a sokféle élet, amit élni szeretnék. Néha ahhoz van kedvem, hogy egyedül legyek, hogy mindenre legyen időm, néha szeretnék összeköltözni, és most már mindig csak egyetlen helyre térni haza, ahol az ágy közös - és a párna is. Meg jó lenne együtt átélni egy csomó mindent, de pénz csak abból lesz, ahogy a dolgokat egyedül csinálom.
Az esték gyorsan elrepülnek, és velük az élet is. Jó lenne, ha azt, amit este és hétvégén csinálok, normál munkaidőben csinálhatnám, hogy aztán élvezhessem én is a megérdemelt pihenésem. Csakhogy én másoknak ugyanebből a megérdemelt pihenéséből élek. Munkaidőben meg éhbértért gürizek, mert annyi munkalehetőség mégsincs, és annyi szabadság és magánélet mégiscsak kell, hogy azért ne minden estémet töltsem más emberek kielégítésével.
Ha majd sztármasszőr leszek, kiugorhatok a mókuskerékből, akkor majd hozzám fognak igazodni. Addig meg nekem kell.

Vagy itt kell hagyni ezt az egész fővárosi idegbajt, ki kell költözni a zöldbe, és szerénységi fogadalmat tenni, megtermelni, amit megeszünk, nézni esténként a csillagokat, és egymást masszírozni át a túlvilágba.

Végülis csak egy baj van ezzel, de az elég nagy: nem tudnám az öncélú életet elviselni. Értelmetlennek tartanám, ha nem adhatnám tovább azt, ami van bennem, ha nem tennék meg mindent, hogy jobb legyen másnak, hogy jobb legyen akárkinek...

szumma szummárum

2011-10-03T01:35:00.001+02:00

A mi szerelmünkben az a legszebb,
hogy Ő feladna értem bármit;
én pedig ezt semmi esetre sem hagynám.

mission impossible

2011-09-29T22:31:00.003+02:00

Rajzolj egy háromszöget, aminek nem minden oldala ér össze egymással.

Aranyos feladvány, csak épp nincs megoldása.
(sokszor szerettem volna és szeretném azt hinni pedig, hogy lesz. vagy ami ennél is naivabb, hogy a dolgoknak csak a jó oldala fog összeérni ilyenkor)

kínos témákról

2011-09-07T10:53:00.004+02:00

Sokat gondolkozom mostanában rajta, hogy ez tulajdonképpen fejlődés avagy visszafejlődés-e. Az, hogy már az akaraterő sem kell, nincs szükség semmiféle ellenállásra, egyszerűen el tudod dönteni agyban, hogy mi hogyan fog, vagy legalábbis mi hogyan nem fog rád hatni. Annyira nevetségesen távoli az az időszak már, amikor a szerelem ellen meg a szerelmes vágyak ellen még semmit nem lehetett tenni, amikor még voltak "ellenállhatatlan" ölelések, fegyvertelenítő, becserkésző csókok, amikor ez az egész szerelmi bűbáj mint marionett-bábjáték volt a mozgatórugója az életnek, s mint megtörhetetlen átok uralkodott a történések predesztinált füzérén. És persze nemcsak nevetséges, hanem szánalmasan szomorú is, akár a meglőtt madarak tehetetlen vergődése a pocsolyában.

Fura, hogy végülis tényleg el lehet dönteni: odaadom neki a szívem, vagy nem adom oda. Vagy csak a testemet adom oda, de azt meg - előbb-utóbb úgyis rájövünk - minek.
Jó a dolgokat uralni, kézben tartani mindig. Csak nehogy reflexből olyankor is ezt csináljuk, amikor a Kedvessel vagyunk, és csak el kéne magunkat engedni...

A féltékenység a másik dolog, amin mostanában gondolkoztam, amiről mostanában beszélgettem. Tulajdonképpen a saját emberi természetünk az, amit nem tudunk elfogadni. Amit a másik tesz, az mindig egy kicsit (vagy nagyon) más fénnyel van megvilágítva, de az alap, amiből táplálkoznak a lehetőségek, nem jellemhiba, hanem alapvető ösztön, amely ugyanakkor tudatosan el- vagy felfedhető. A nemek különbözősége persze nehezíti a kérdést - egy férfi úgy érzi, rengeteget kell egy nőért küzdenie, mire megkaphatja, így aztán hülye lenne nem élni az adódó lehetőséggel. A sors becses, ritka ajándéka... A nő ellenben szinte bárkitől akármikor megkaphatja, amit akar. Ezért csak akkor sürgős és megismételhetetlen számára a dolog, ha igazából nem csak azt akarja, hanem valami többet, csak arra épp nincsen remény.

A probléma meg sosem ott van, hogy a másik mit tesz, hanem hogy mi éppen hogyan érezzük magunkat. Ha meg vagyunk telve (töltve) csordultig szerelemmel, akkor nem sajnáljuk mástól. Ha viszont magányosak vagyunk, mert közben velünk nem törődik, szűkölünk a másik minden perce iránt.

A másik az energetikai igényesség, vagy közérthetőbb nyelven a saját megmagyarázható és megmagyarázhatatlan vonzalmaink és szimpátiánk. De ez lehet, hogy csak rám vonatkozik:) Szóval, hogy akiket nagyon szeretek, azok miért ne szerethetnék egymást. Igazán nem bánnám, azt hiszem. Vagy ha van egy olyan nő, akire ha ránézek, szinte fáj, hogy nőnek születtem.
De vannak energiák, amik viszont taszítanak, amiket nem akarom, hogy a másik hazahozzon belém, mert nem otthonos, mert idegen, mert furcsa. Mert azzal a nővel én nem közösülnék, ha férfi lennék, talán akkor sem, ha nem lenne más nő a földön, mert van valami a lényében, ami taszít.
B. mondta erre, hogy hát igen, de pont ez az, hogy az én barátnőim, meg általában a normális nők nem kaphatók erre, csak az kapható, aki arra való.
Itt azért én annyit megjegyeznék, hogy "arra való" nincs, inkább olyan van, aki megelégszik ezzel, vagy aki nem ismer mást (szebbet, mélyebbet), vagy aki nem hisz abban, hogy azt képes lenne elérni (valaki mással). Csak ezt belülről olyan nehéz látni, hogy az ember mindig abban van benne (és ezért olyan embert is fog megszeretni), amire érdemesnek tartja magát.

De visszatérve, olyan nincs, hogy valami sehogyan nem hat vissza. Azt az embert akkor a pár szent, szerelmes kettősébe egy időre be kell engedni. Vagy lehet azt játszani, hogy nem engedjük be, hogy az kizárólag a másik dolga... de ezzel a kizárással pont a párunkkal való egységet nem akarjuk megélni.

legszebb nyár

2011-08-29T20:16:00.002+02:00

Szedegetem össze az emlékeket - milyen jó, hogy lesz ez a fényképnézegetős este, milyen jó! -, és arra gondolok, hogy tulajdonképpen ez volt eddigi életem legszebb nyara. Annyi jó történt az életre kiható változásokban, összetalálkozásokban, és annyi helyen jártam, annyi helyen jártunk-keltünk... Keltünk is, igen, és ez a legszebb az egész nyárban, ez az összefonódva ébredés, összefonódva elalvás, ami a történetünk során olyan sokáig csak elvétve adatott meg - és most már lehet, akár minden éjjel, és amikor mégsem, gondolatban, szívben olyankor is...

Magyarpolány, Kóka, Erdőbénye, Varsó, Kisnyalka, Balatonvilágos, Kisoroszi... persze nem a helyszínek fontosak, hanem amit megéltem ott... jó lenne képet találni mindenhonnan.

És köszönöm, köszönöm. Mindenkinek a mindent. A sorstól a váratlan ajándékokat.

circle

2011-08-23T23:34:00.002+02:00

There is not a single thing that you can do without any consequence.
I'm not talking about the esoteric butterfly-bullshit now. I'm talking about real actions and their consequence. While some of them obviously have grave consequences for others, some may seem to make no effect at all.

However, they definitely have an influence on YOU.
You cannot do a single thing or say a single word or, what's even more, you cannot have a single thought without it having a certain consequence for yourself.
Because these are what determine you. They give scope for what is inside, they give a mirror thus shaping your self-image, your self-esteem or, in worst case, your self-abhorrance. There is not a single action or thought that does not take part in this process.

And from this point on you must admit that there is not a single action, word or thought that does not have an effect on others, if not on the world then at least on your own world, i.e. the people you interact with.
Because how you can treat your issues, relationships and conflicts all depend on how you treat yourself.
And how you treat yourself is basically how you live your life by your actions, your words and your thoughts.

wishes

2011-08-21T02:06:00.000+02:00

Most, hogy az alvás rovására*, éjszakába nyúlóan egy kicsit egyedül tudtam lenni, megállapítottam, hogy legalább annyiszor többet szeretnék egyedül lenni, mint amennyiszer többet szeretnék Vele együtt lenni.
Mindezek mellett persze legalább annyival több pénzzel szeretnék gazdálkodni, mint amennyi akkor lenne, ha az imént felvázolt időmennyiséget is munkával tölteném.

Ezzel nagyjából meg is magyaráztam, miért nem írok blogot mostanában.

* (ami egyébként most annyira épp nem para, mert délután annyira fáradt voltam, hogy legalább két órára elaludtam a szállodai masszázsszobában)

munkáról, ha másról nem

2011-07-08T16:47:00.003+02:00

Rég írtam beszámolót - nem csoda, hiszen az életem nem a legegyszerűbb téma jelenleg...

A munkáról könnyebb írni, meg tulajdonképpen mostanság szívesebben is foglalkozom vele, mert sokkal nyugisabb, bizto(nságo)sabb terep.

Egy kicsit ellazultam most a futárkodásban. Rendes és kedves vagyok, ahogy eddig is, meghúzom, ha meg kell húzni, és mindig kimentem a céget a ráégett fuvarokból, de már nem veszem olyan véresen komolyan, hogy minden pillanatban elvárjam magamtól, hogy a maximumot teljesítsem. Már nem akarok én lenni a legjobb, leggyorsabb futár - csak teszem, amit tennem kell. És jobb is így, sokkal kevésbé stresszes, és kevésbé zavar, ha mások akadályoznak a haladásban. Akkor ez van - nincs akkora jelentősége.

És mindez azért alakult így elsősorban, mert már nem ettől függ, hogy fogok-e éhezni a hónap végén. Mondhatni megélhetési futárból hobbifutárrá avanzsáltam, már nem ez az egyetlen kereseti forrásom. Beindult a szállodai masszázs, és a legelitebb, ötcsillagos szállodába is bekerültem, ahol az alapon felül borravalóra is lehet számítani. És ez azért nagyon-nagyon jó, mert a masszázs esetén ez már erősen teljesítményfüggő. És minden nagyzolás nélkül, de úgy tűnik, hogy én nem kicsit vagyok jó. Nagyon elégedettek velem. És ezt könnyen ki is tudják fejezni, egyrészt mert dúsgazgadok, másrészt itt általában nem a konkrét pénz forog kézről kézre, hanem a vendéget a recepciósok külön megkérdezik, hogy mennyi borravalót szeretne a masszőrnek adni, és aztán ezt az összeget ráterhelik a szobájával együtt a számlájára, ami szerintem eléggé megkönnyíti a folyamatot.

Sokan kérdezi(te)k, hogy akkor miért nem hagyom már ott a Pajtit a búsba, mit szenvedek az utcán napi nyolc órát, amikor annál egyetlen masszázzsal is többet keresek. Hát egyrészt azért, mert a Pajta minden hónapban biztos. Így nem kell aggódnom, hogy hó végére bajba kerülök-e, meglesz-e ehhez az elegendő számú masszázs. Azért ez a szolgáltatóipar eléggé lutri jellegű - egyszer lehívtak pl. Hévízre az ottani ötcsillagosba, mert jött egy ukrán csoport, akik nagyon sok masszázst lefoglaltak, csináltam két nap alatt tíz masszázst - most ellenben üresben punnyadok itt bent a hotelben, és semmi nincs kilátásban, sőt ezen a héten egyáltalán nem volt beugrós masszázsom, mert amikorra be voltam írva, akkor nem kért senki, amikor viszont nem voltam beosztva, és más programot szerveztem, akkor akartak volna behívni. És a héten már nem is lesz semmi, mert a hétvégén Erdőbényére megyünk. Ergo egész hét alatt ezt a kétezer forintnyi 'ügyeleti díjat' kerestem. Erre nem lehet alapozni. Ellenben múlt vasárnap szép zsíros borravalókat kaptam, és ha mindent összeadok, akkor aznap 28000 forintot kerestem, 12-t a masszázsokért, 16-ot borravalóként. Csak hát ilyen mákom nincsen minden nap... :-)

Elég durva érzés belegondolni egyébként, hogy ezek az emberkék itten 25000 Ft-ot fizetnek ki a szállodának azért, hogy én 75 percben foglalkozzak velük. És a borravalót még ezen felül. Szóval hogy ez nekik tényleg megéri. Persze, ők teljesen más rendszer szerint élnek, ahol a pénznek egészen más értéke van...

És nemcsak a pénznek, hanem az emberi dolgoknak is. Nekem egy kicsit olyan érzésem van, hogy kevésbé vannak hozzászokva a valódi emberi gesztusokhoz, az igazi odaforduláshoz - hozzájuk, mint emberi lényhez. Mindenki kiszolgálja őket, de az másfajta kiszolgálás. Én ha pénzért csinálom, akkor sem a pénzért masszírozok, hanem a másik emberért. Azért, hogy neki minél jobb legyen, akárki is ő. Ez nem futószalag-szolgáltatás.

Hiszek ennek az egésznek az emelő erejében, és hiszek a saját erőmben, hogy képes vagyok az embereknek valami értékeset adni. És valamiért valóban azt mondják, hogy ez most valami különleges, hogy ilyen masszázsban még nem volt soha részük, hiába járnak masszázsra rendszeresen...

vack

2011-06-22T21:46:00.007+02:00

Ma volt az első, igazán egyedüllevős órám az új helyemen. Hihetetlen jó érzés saját kis vacokkal rendelkezni. Jó, oké, ez sem saját, de bő két hónapig csak én fogok itt élni egyedül és senki más. Nem osztozom senkivel a lakáson, nincs másik szoba, nincs kire tekintettel lenni, nincs, aki korlátozna abban, hogy éppen mit csinálok, vagy hogy mennyire és hogyan vagyok felöltözve. Nem mintha ez engem igazán zavart volna, nem zavart, csak épp a szabadság érzetét nem adta meg ennyire.

Nehezen viseltem ezt a három hétnyi lakások közötti ingázást és a velejáró önállótlanság-érzetet, és olyan albérletem is rég volt már, ahol nem volt lakótársam. És akkor még ez nem is volt feltétlenül könnyű, mert akkor (22-23 évesen) még nem szerettem annyira magam, és ezért sokkal nehezebb volt magammal lenni. Ma viszont meló után - mivel a masszázshoz már elő volt készítve minden - egy órára még úgy döntöttem, hogy amíg meg nem jön a vendégem, csak magamnak leszek, és nagyon jó volt. Hirtelen olyan boldogság öntött el, hogy ugrálni kezdtem a lakásban, ahogy örültem neki, és hanyatt vetettem magam az ágyra. Kész voltam. Rég tudtam már így spontán, magamról megfeledkezve, ennyire intenzíven örülni valaminek. Nagyon jól jön ez most nekem. A galériát meg - azontúl, hogy ott van az alvóhelyem - lényegében berendeztem masszázsszobának. Soha nem volt még külön masszázsszobám :-)

Na jó, most ilyen kis gyerekes örülésféle van, lehet rajta mosolyogni, csak tessék :-)
Én pedig megyek is aludni, ma jó korán alszom, rám is fér és meg is érdemlem, ha már ennyit melózok.. :-)

--
Azt hiszem, ez volt az első olyan dolog, ami fájt. Az első.
Azt hiszem, azért, mert ez volt az első olyan dolog, amihez közöm volt.
Eddig minden tőlem függetlenül történt, nem volt vele interferenciám. De most...
Mintha nem a másik tette volna, hanem én.
Igen, megvan. Ez az a pont. Az a törésvonal, ahol be tud törni belém a saját démonom.
Végsősoron mégiscsak minden rólam szól és nem őróla. Soha semmi nem szól a másikról, azt te csak hiszed, hogy neked bárki is fájdalmat tud okozni önmagadon kívül.

--
Az exem azt kérdezi, nem akarom-e megtanítani a csaját arra, hogy hogyan kell vele bánni.
Nagyon sokszor volt már olyan érzésem, hogy én vagyok az egyetlen a földön, aki tud bánni azzal, akivel éppen szemben áll. És hány levelet kaptam, amiben az állt: "te vagy az egyetlen, akinek ezt el tudom mondani", és hányan mondták már, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti őket.

"Vagy elég lenne a szívedből egy kis szívsejtet beültetni."
Ja, igen, hát lehet, hogy itt van a kutya elásva.

jókívánság egy igaz baráttól

2011-06-18T15:33:00.002+02:00

"De jót tett ez neked. Sokkal érettebbnek tűnsz, mint amikor legutóbb találkoztunk.
Csak azt akarom ezzel mondani, hogy sok ilyen fájdalmat kívánok még neked, mert jó hatással van rád."

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ ?

2011-06-09T19:52:00.003+02:00

csoda dolgok történnek
ennyi

elhiszem vagy nem hiszem el?

relax

2011-06-07T20:22:00.004+02:00

Jólvan, volt egy szar napom. Kicsit kiakadtam. De azért alapvetően nyugi van, legalábbis nyugi van most is bennem. Kicsit belelazultam abba, ami van. Talán most ellentmondásosnak tűnök, de nem zavar. Megmondtam a legelején, hogy ez a blog mindig az aktuális pillanatképek füzére lesz, ne várjatok tőlem abszolút valóigazságot, mert az nincs, vagy legalábbis objektíve se belülről, se kívülről nem megfejthető.

Jó volt egyedül ma este, és ahogy figyeltem magam, megértettem egy csomó mindent az életről. Nagyon-nagyon hálát adok az Égnek, hogy nem születtem az érdek- és kényszerházasságok korszakába. Hogy miért pont ezen gondolkodom, azt most nem szeretném kifejteni, de mindenesetre nagyon örülök, hogy van szabad akaratunk, választási jogunk, akkor is, ha alapvetően az is igaz, hogy az ember bármilyen helyzetben maga felelős a saját boldogságáért, és nem okolhatja a körülményeket, mert a szabadság belülről jön. Most egy kicsit ezen is kísérletezek, mert tudom, hogy minden rajtam múlik. Az is, ami történik, és az is, ahogy azt megélem.
És majd meglátjuk, mennyire fogom tudni benne embernek érezni magam - mert számomra azt hiszem, ez az egyetlen, ami számít, nem az, hogy kinyalják a seggem. (csak mert Orsi mondta, hogy "Ha nekem olyan barátnőm lenne, mint Te, hatszor kinyalnám a seggét.")

Szóval mi lenne, ha egy kicsit nyugodtabban, befogadóbban élném meg a dolgokat. Egy kicsit több elfogadással, több szeretettel - és legfőképpen több alázattal. Talán az is lehet, hogy mégsem kell hanyatt-homlok menekülni a kicsit kevésbé otthonos dolgok elől. Végsősoron minden élethelyzet mint az önmegismerés újabb és újabb eszköze (legyen bár kellemes vagy kellemetlen, sőt akár kifejezetten fájdalmas), végül közelebb vihet valamiféle végső következtetéshez, aminek a levonása utána ha könnyebben nem is, de egy kicsit boldogabban tudunk élni, mert jobban fogjuk tudni, hogy mire van szükségünk. És ez ugyanúgy igaz a történet többi szereplőire is, ezért a felelősségemért ez esetben kevésbé aggódom. A sütiket pedig nem lehet látásból ízlelni, végig kell kóstolni, hogy megtudjuk, melyik tudna nekünk kedvessé válni, és melyik túl gelly már ahhoz, hogy örömet okozzon. ;)

kérek egy kulcsot a

2011-06-06T21:43:00.003+02:00

Két szettet leadtam nemrég, de most is három lakáskulcs van nálam. Nem is tudom, miért. Valahogy bennem mindenki bízik, engem mindenki szeret, mindenki velem szeretne lenni. Lassan hányok is ettől, utálhatna már végre valaki, vagy felfedezhetné, hogy mennyire elviselhetetlen vagyok, hogy egy kicsit végre jobban értsem, hogy miért pont annak nem kellek, akivel a legjobban szeretek lenni.

http://www.youtube.com/watch?v=s9l2PjCibns

Most épp senki sem tudja, hogy hol vagyok. Tulajdonképpen én sem tudom, hogy miért vagyok itt, vagy hogy hogyan kerültem ide. Próbálok nyitott lenni, próbálok előre nézni. Nehéz itt lenni Pesten, nehéz egész nap cikázni a városban összevissza, a mindenféle helyekhez kötődő emlékek áradata közt. Próbálok erős lenni, csinálni, amit csinálni kell, és közben törődni másokkal is, és engedni, hogy törődjenek velem. Nem is tudtam, hogy ennyi nagyon közeli jó barátom van, akikre bármikor komolyan számíthatok.

Néha hiányzik, hogy egész este teljesen egyedül legyek, és hogy senki ne legyen a közelemben, amikor aludni megyek és amikor felébredek. De ezt most nem tudom megoldani, majd lesz rá bő két hónapom 19-étől.

Tegnap Orsinál tobzódtunk jó sokan, ma megkérdezte, nem éreztem-e úgy magam, mint egy görög drámában, ahogy körbeülnek az udvarlók? Hát ja, pontosan úgy éreztem, és kicsit rohadtul elegem is volt, a végén le is ordítottam valakit, hogy hagyjanak már, ne érjen senki hozzám. (Az est legjobb félrészeg mentegetőzése egyébként egy férfi szájából: "Én nem akarok a nőd lenni...") Értem én, hogy szép vagyok, szexi vagyok, kedves vagyok (valószínűleg túlságosan is), és most éppen szingli lettem, és máris mindenki körülöttem legyeskedik. Csakhogy én meg leginkább úgy érzem magam, mintha a hullám körül repkednének azok a legyek.
Nincsenek szabad érzelmi energiáim, nem éri meg engem szeretni.

Hát most lehet, hogy nagyon szarkasztikus meg érzéketlen szemét vagyok, de nem tudom tovább mosni a saját agyamat arról, hogy milyen jól viselem ezt a katasztrófát. Erről valószínűleg a Lacusnál valahogy belémszivárgott feles tehet, egy kicsit lehullott akkor az álarc, mert az embernek részegen előtörnek a valódi érzései. Mindenesetre most nem érzem, hogy tovább tudnám áltatni magamat arról, hogy minden rendben van, és a még jobb dolgok új kezdete jön. Ki lettem dobva, mint egy elhasznált papírzsepi, és össze van törve a szívem a lelkem mélyén, akkor is, ha továbbra is mindenkivel mosolygósan, lelkesen haverkodom.

És nem tudom, ki lesz az, aki egyszer végre nem úgy fog tekinteni rám, mint a nagy, erős, csodálnivaló futárlányra, hanem észreveszi azt, hogy sebezhető és érzékeny emberi lény vagyok. Mert aki most felém közeledik, mindenki csak egy bálványt lát, amit imádni lehet, de a lelkemet nem ismeri egyikük sem, úgy érzem, senkit sem érdekel az, aki valójában vagyok...

állás

2011-06-04T13:58:00.000+02:00

Azért okozott egy kis fejtörést ez az állásajánlat. Leginkább azt gondolom róla, hogy nem nekem, hanem Gergőnek kellett volna megkapnia, tökéletesen illeszkedne a jelenlegi igényeihez :-)

Nekem viszont szükségem van a napi szintű emberi kapcsolatokra, legyenek akármilyen jellegűek is. Jó, azért nem lenne annyira durva, mintha mondjuk külföldön kaptam volna egy lehetőséget, és csak félévente látogathatnék haza. Ha ehhez viszonyítom, akkor azért meglehetősen szép kilátás, hogy havonta egyszer egy teljes hetet Pesten, szabadon, bármivel-bárkivel tölthetnék. Csak aztán a három hét magány(zárka). Csaba már most azt mondja, hogy olyan érzése van, mintha egy ketrecben tartott haszonállatka lenne, pedig ő csak a havi egy hetet csinálja. Szóval, a lényeg, hogy van egy Ramada Balatonalmádin is, most folynak a tárgyalások, kéne egy bentlakó masszőr havi százért, plusz szállás fizetve, csak rezsit meg kaját kéne állni - de a személyzeti kaja mindenhol nagyon olcsó (itt Hévízen pl. napi 410 forintból eszek). Csakhogy én szerintem megőrülnék, ha három hétig egyfolytában kellene melóznom úgy, hogy a meló tökre nem állandó, ellenben három hétig egyetlen barátomat sem láthatnám, meg semmit nem csinálhatnék, amit egyébként szeretek csinálni (kontakt tánc, mászás meg ilyenek). Akkor talán működne, ha olyan lenne, mint ez a hétvége, a napi 5 masszázs kitölti lényegében az egész napot, és tökre élvezem is. Ha viszont napi 0-1-2 van (ez az alap itt is, Pesten is, max a hétvégék ugranak meg), akkor a munkaidő maga is csak az egyedüllét, tiszta unalom. És most jó Pesten heti 1-2 hétvégi napot vagy péntek délutánt így tölteni, de három hetet egyhuzamban halál.

Nagyon szeretek én magammal lenni, de azért, hogy kiszakadjak az egyébkénti rohanásból, sürgés-forgásból, meg a többi ember közül, akik állandóan körülvesznek. Nagyjából úgy igénylem, hogy két társaságban vagy családban töltött este után a harmadik már inkább egyedül esik jól.

Meg persze, az is nagyon jó tud lenni, amikor az ember elvonul egy kicsit hosszabb időre, egy hétre némasági fogadalmat tesz, és elmegy a hegyek közé. Németországban, na igen, ott azt éreztem, még maradnék ott 1-2 hónapot csak úgy magam. Néha kell az ilyen, egy kis visszavonulás, újragondolás, a magunkhoz való viszonyunk tisztázása, stb., ami után minden és mindenki máshoz való viszonyulásunk is tisztábban (át)látszik.

De hogy erről szóljon az életem 3/4 része, azt egy kicsit soknak tartom. Az jó mondjuk, hogy a szerződés csak három hónapra szól mindig, utána van döntési-váltási lehetőség. De amit most csinálok, azt túlságosan szeretem ahhoz, hogy felhagyjak vele egy magambavonulási kísérlet kedvéért. Talán ha kétszer ennyit fizetnének... Meg aztán, mindenki ismer, hogy én milyen örökmozgó vagyok. Nem tudnék én egy hotelben ülni egész héten egész álló nap füstölőfelhők között. :-)

Csabával ellenben nagyon jót poénkodtunk a dolog felett, ugyanis közben kiderült, hogy a hévízi csajszi is elmegy, ergó nemcsak Almádiba, Hévízre is kellene egy váltás, lehet válogatni. Ez a legjobb hotel egyébként, most nem részletezem, de mindenki full kedves-nyugodt-mosolygós, és munkaidőn kívül lehet használni konditermet és mindenféle wellness-szolgáltatásokat. Csaba azt mondja, hogy két hetet még talán bevállalna, akkor lehetne vele kéthetes váltásban lenni. Mondom mekkora jó, leszek Veled váltásban, akkor akár járhatnánk is, csak épp sosem látnánk egymást! Csaba tovább szövi:

" - Egy helyen lakunk, egy helyen dolgozunk...

- Hogy bírjátok akkor elviselni egymást??

- Úgy, hogy sohasem találkozunk. "

csak úgy megjegyzem

2011-06-03T20:48:00.003+02:00

Miért gondolja mindenki, hogy a szabályok betartása egyenlő a biztonságos közlekedéssel? Ha a többi ember figyelmetlen, mit sem érsz azzal, ha szabályosan közlekedsz... (engem is bringaúton csaptak el.)

Ez egy finomhangolású hatodik érzék-játszma. Ha egyben vagy, akkor látod, érzed a többi embert, ki tudod számítani magad körül a világot, nem ér meglepetés.
A futár számára nem a közlekedési lámpák, hanem a konkrét utcai helyzetek léteznek. Tulajdonképpen ő az, aki a valódi dolgokat nézi, a konkrét jelen történéseket, nem elméletekre alapoz. Nagyon figyel, nagyon jelen van, együtt lélegzik a világgal - és ezért sokkal ritkábban éri baleset, mint azt, aki nem ilyen rutinos.
A rutin nagy része persze a fizika: gyorsulás, sebesség, reakcióidő - felmérni mindezt a lehető legrövidebb idő alatt. Aztán ott az emberi tényező. Egy idő után ez is sokkal kiszámíthatóbbá válik - figyeled a többi embert, a sémákat, amik szerint közlekednek. Persze váratlan fordulatok mindig lehetnek így is, de a futárokat sokkal ritkábban csapják el, mint a normál bringást, főleg ha összeszorzod, hogy hányszor annyi időt tölt el az utcán.

A legfontosabb szabály ugyanaz, mint az életben: know your limits. Azaz nem kell száguldani, mint a vakegér, amikor nem vagy annyira topon. Én legalábbis mindig sokkal, sokkal óvatosabb vagyok, ha tudom, hogy kevésbé számíthatok magamra. Olyankor nem bízok annyira a megítélésemben, és inkább maradok a piros lámpa mögött, és inkább egy kicsit lassabban adom le a fuvart.

Aztán ott az alleycat. Látszólag megőrül mindenki. Olyan helyeken cikáznak a futárok, hogy azt se tudod, hogy kerültek oda. Átmegy az mindenen, nincsen számára lehetetlen. De még ez sem őrültség. Ez pont hogy az a végsőkig fokozott éberség, amikor mindennél jobban tudod, hogy mit csinálsz. Halálpontosan tudod.
Ez az, ami kívülről nem látszik, mert másoknak fogalmuk sincs.

Szóval a helyzet egyszerű: ha a tudat hasad, a bicikli is; ha a tudat hasít, a bicikli is. :-)

elhangzott mondatok

2011-06-01T08:30:00.002+02:00

első találka:
- Neked királynőnek kéne lenned, és ehelyett a legnehezebb munkát végzed...
- Te azt érdemelnéd, hogy valaki a tenyerén hordozzon.
- Tudom, egyszer láttalak titeket csókolózni a Clarkon, és nagyon boldog voltam, mert örültem, hogy jó neked, és van, aki törődik veled.

második találka:
- Mikor süssek neked pizzát?
- Hagyd ott a Pajtát, ne csináld ezt a melót, majd én eltartalak.

Ez most sok(k) volt. Azt hiszem, egy darabig nem szeretnék harmadik találkát...

első nap

2011-05-27T14:43:00.004+02:00

Itt ülök a Ramadában (na jó, a masszázságyon fekszem:), és hihetetlenül boldognak érzem magam. Ebben a pillanatban, most. Nem érzem a pénteki fáradtságot (a testem talán igen, ha nagyon figyelek rá, de a lelkem nem érzi), nem zavar, hogy két műszakot nyomok egymás után. Masszázsom előreláthatóan csak fél 8-kor lesz, addig még van majdnem 5 órám. A lejátszóban egy Kövi Szabolcs cédét találtam - A zarándok, most ezt hallgatom. Hogy ez hosszútávon hogy lesz, hogy fogom itt érezni magam, azt nem tudhatom, de ahogy beléptem a birodalmamba, ebbe a hangulatos, szép kis masszázsszobába, úgy éreztem magam, mint akinek megvalósult egy nagy álma.

Talán mert így van? :)

Van nekem egy kis listám, amit egy hónapja írtam - arról, hogy mi mindent fogok majd csinálni abban az időben, amíg nincsen masszázs, de nekem ugye itt kell lennem készenlétben. Ismertek, sejthetitek, milyen dolgok vannak rajta:) Olyasmik például, mint jóga, meditáció, intimtorna, nyelvtanulás, tornagyakorlatok, önmasszázs, csak-úgy-relax az ágyon. Olvasás, levelek írása a ritkán látott barátoknak, új sablonok gyártása Apunak, kortárstánc videók nézése, gyakorlás-tanulás webdesign és flash témakörben, meg egy önbizalomnövelő gyakorlat, amit magamnak találtam ki. És egy kevésbé konkrét fogalom, az "intézkedés" - mert mindig van egy csomó dolog, amit el kell intézni, meg kell csinálni, végig kell gondolni, meg kell válaszolni, stb., és a hétköznapok rohanásában erre bizony nem mindig van idő, néha csak elrepülnek az esték úgy, hogy be sem kapcsoltam a gépet - főleg társaságban, én meg eléggé társasági lény vagyok, szóval ez gyakran megtörténik. Mondjuk a szállodai net itt meglehetősen szórványos (az nem kifejezés, szóval ha véletlen bejön, meg kell nyitni gyorsan minden lapot), de legalább biztos, hogy nem facebookolással fogom tölteni az időm, hanem értelmes dolgokkal, amiket offline is lehet csinálni.

Egyébként ez az egyik dolog, ami miatt nagyon örültem ennek a lehetőségnek - mert tudom magamról, hogy csak úgy, magamtól olyan nehezen veszem rá magam valamire, képtelen vagyok rendszeres tevékenységeket beépíteni az életembe, elköteleződni akármi mellett. Ha van egy szabad estém, mindig valami programot csinálok, áthívok valakit, elmegyek valahová - vagy eldöntöm, hogy csakúgyleszek, lazítok és magammal foglakozom meg olvasok - de akkor megintcsak nem történik a céljaim felé semmi előrelépés. Ha viszont olyan helyen kell lennem, ahonnan nem mozdulhatok vagy ahol nincsenek ott a saját dolgaim, amik elvonják a figyelmemet, akkor baromi jól tudok koncentrálni (ezért van az is, hogy bárki másnál sokkal jobban tudok a gépen dolgozni, mint otthon, függetlenül attól, hogy van-e körülöttem bárki is, vagy épp nincs otthon az illető).

Ahogy megláttam, hogy itt tükör is van (és miután minden apró kellék helyét felderítettem, hiszen sosem jártam még itt), és elindítottam egy kis keleti zenét, ösztönösen hastáncra perdült a testem. Na ez is olyan dolog, amit rettenetesen imádok, de hosszú ideje nincs rá időm és energiám, hogy eljárjak megint tanfolyamra. Amikor utoljára jártam Raneehez, és a haladó órák mindig 10 perc önálló, szabad improvizációval kezdődtek, még nem igazán tudtam magammal mit kezdeni, zavarban voltam, szorongtam, bénának éreztem magam (jó, valóban nem is voltam olyan szinten, hiszen a többiek már 3-7 éve tolták), a többieket néztem, hogy ellessek valamit. Most egészen más lenne szerintem. Azóta a kontakt tánc, a drámakör meg a színész workshopok által megtanultam improvizálni, megtanultam bízni a saját mozgásomban és képességeimben, már el tudom magam engedni, hogy az történjen, amihez éppen kedvem van, és bízni tudok abban, hogy az jó.

Ami a masszázst illeti, nem izgulok egyáltalán. A legelső fizetős ajurvédikus masszázsomon már vasárnap túlestem teljesen spontán, terhesmasszázs-betanulás után, amikor még pont ott voltam, bejelentkezett egy meleg páros, akik egyidőben szerettek volna masszázst kapni, én pedig elvállaltam az egyiküket. És nagyon jól éreztem ebben magam.

Na, abba is hagyom a blogírást, és választok valami kedvemre való tennivalót a fenti listáról - elsőként lehet, hogy szimplán csak pihenek egy kicsit:), elvégre nem volt épp könnyű hetem.

sleep deprivation therapy és a futárkodás tánca

2011-05-26T07:43:00.000+02:00

Ez egy hatásos módszer, orvosi gyakorlatban is alkalmazzák depressziós betegek gyógyítására. A hatásmechanizmusát részben biokémiai okokkal lehet magyarázni: a szervezet vészhelyzetként értékeli a szituációt, és túlélő üzemmódba kapcsol. Ez azzal jár, hogy a hirtelen életveszélyt jelentő helyzetekhez képest hosszantartó, folyamatos adrenalin-felszabadulás zajlik, és ugyanez érvényes az endorfin és egyéb boldogsághormonok felszabadulására. Ezért van az, hogy az ember pont hogy nem fáradttá és figyelmetlenné, hanem maximálisan éberré válik. Más szavakkal, a legtöbbet igyekszik kihozni magából a szervezet, mert ösztönösen tudja, hogy erre van szükség.

És itt jön a dolog lelki oldala: megtapasztalom azt, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit valaha is hittem magamról. Ez pedig nagyon pozitív megerősítés az énnek. Éppúgy, mint a tavalyi edzőtábor, ahol halálra hajtottak minket a tűző napon, de utána elmondhattuk, hogy megcsináltuk azt, amire eddig soha nem gondoltuk képesnek magunkat.

Ja és még egy dolog, ami szintén a hormonális folyamatokban gyökerezik: megszűnik minden félelem. Ez egy eléggé hűűű. Nagyon jó érzés. Főleg, hogy engem a félelem mostanában eléggé eluralt, féltem attól, hogy kialvatlan, fáradt, figyelmetlen leszek, és hogy ebben az állapotban mi minden történhet velem (főleg a két baleset után). Ezért aztán sokkal nehézkesebb, szorongásosabb lett minden utcai szituáció. Nagyon ingerlékeny voltam, és inkább óvatos, tehát lassú. Most viszont újra hasítottam, mint az elején, sőt azt hiszem, soha nem voltam még ennyire topon, mint ezen a napon. Olyan kereszteződésekben mentem át a piroson, ahol eddig eszembe sem jutott, hogy lehetne, most pedig nem is gondolkodtam rajta, nem is hoztam döntést, egyszerűen _éreztem_ az utat, az autósokat, a világot, a mindent, és szinte csak azt vettem észre, hogy már az út túloldalán vagyok.

Még ősszel akartam egyszer írni a tánc és a futárkodás hasonlóságairól, hogy milyen az, amikor teljesen el tudod engedni magad, és minden mozdulatod iszonyú könnyed, kecses, szép és szinte magától történik, nem kell semmire direkt figyelned, mert mindent érzel, ami körülötted és veled történik. És a futárkodás is pontosan ebben az állapotban a legszebb, amikor tánccá válik: gyorsan suhansz, mindig jó helyen vagy és mindennel képben vagy, de ez mégsem igényel extra figyelmet és energiát. Amikor már csak azt érzed, hogy "táncolsz", hogy nem erőlködsz és nem koncentrálsz semmire, csak suhansz sebesen vagy pördülsz az ívekkel a térben, és az egész világ pontosan ugyanabban a ritmusban áll és mozog, amiben Te is vagy. Nem vagy különálló, hanem feloldódsz a Téged körülvevő világban.

Ja igen, azért írtam le most ezeket a gondolatokat és megfigyeléseket, mert a tegnapelőtti napomat úgy csináltam végig, hogy nem aludtam egyetlen percet sem, és a várakozásaimmal szöges ellentétben nem egy nyűgös, szomorú, figyelmetlen munkaerő voltam, hanem az idei év legjobb futárnapját éltem át, egész nap energikusan raktam, és úgy élveztem, mint az első mézeshetekben. Minden napra egy szakítást, és én leszek a legjobb futár a világon! ;)

(nyilván, nem ilyen vidám az általános helyzet, de a humor és az önirónia előbbre visz, mint a múlt felett való siránkozás, az érzelmek fájdalmas megéléséből és a szép emlékek idézgetéséből pedig nem lesz érdekes blogbejegyzés, épp elég belőlük annyi, ami jelenleg elkerülhetetlen)

majd legközelebb...

2011-05-19T10:38:00.003+02:00

Csinálod, mert csinálni kell, ahogy mindenki más is csinálja, próbálsz boldogulni, elintézni, megtenni mindent (ami soha nem sikerülhet, mert a tennivaló mindig több lesz, mint a kapacitásod, és az elvárásaid mindig a lehetőségeid felett húzzák meg a határvonalat). És újabb terveket szősz, hogy hogyan lehetnél még jobb ebben-abban, hogyan tanulhatnál meg és hogyan tehetnél még több mindent, hogyan szerezhetnél több pénzt, hogyan sportolhatnál / hogyan meditálhatnál többet, hogyan rendezhetnéd jobban az életedet, hogyan oszthatnád be jobban az időd...

Aztán egy nap visszanézel és azt látod, hogy az egésznek nem volt semmi értelme, mert itt ülsz egyedül, és már nincs kit megölelni, mert már mindenki elment... hogy mindent csináltál az elmúlt tíz-húsz-harminc évben, csak azt nem, ami igazán jól esett volna, mert soha nem tudtál megállni egy percre, hogy meglásd, ki az, aki ott áll melletted... és soha nem tudtál igazán lazítani, és megengedni magadnak, hogy egy kicsit semmi mással ne foglalkozz, csak azzal, hogy szeress.

Mert az elintézendő dolgok mindig iszonyú fontosak, sürgősek, égetőek maradnak, a munka mindig az ember körmére ég, a karriert építeni kell, különben semmire nem viszi az ember. És megcsináljuk, mert muszáj és mert jók akarunk lenni, mert büszkék akarunk lenni magunkra, és azt akarjuk, hogy mások is büszkék legyenek ránk. És dolgozunk a munkahelyen, hogy tárgyakat vehessünk, és dolgozunk a szabadidőnkben is, hogy tárgyakat hozzunk létre, amikre nincs is szükségünk, vagy legalábbis sokkal kevesebb szükségünk van, mint a szeretésre.

És vannak azok a dolgok, amiket mindig "majd ha lesz rá időm", "majd holnap" vagy "majd jövő héten" fogunk megcsinálni, mert nem sürgősek, és mert nem ellenőrzi, nem bünteti és nem fizeti senki, hogy megtettük-e őket, és nem is tornyosulnak, nem nyugtalanítanak, mert örökké mondhatjuk, hogy "majd legközelebb".

De a végén úgyis rájössz, hogy az egész életnek semmi más értelme nincs, csak az, hogy szeretni tudjuk egymást, hogy ottlegyünk egymásnak, hogy örömet tudjunk okozni és át tudjuk élni, el tudjuk fogadni az örömet az együttlétben.

Amíg lehet - mert csak hisszük, hogy ez az óra nem ketyeg.

Holott semmi sem ketyeg komolyabban, mint az az óra, ami az egyedül töltött, öröm nélküli semmit- vagy valamittevéssel eltékozolt perceinket számolja itt a Földön.

Örökre múlik el minden pillanat. Nincs tiszta lap. Nincs új lehetőség.

A halálban felocsúdunk, mert a halál brutális, hirtelen és durva. Pedig a halál csak a lassú, észrevétlen pusztulásnak a legutolsó láncszeme. A pusztulásnak, amiről nem voltunk hajlandóak tudomást venni, pedig ebben a percben is zajlik, amíg a gép előtt ülsz, és engem olvasol, ahelyett, hogy Vele lennél; a pusztulásnak, ami ellen életünk bármelyik percében tehettünk volna, de nem tettünk, mert bár valahol tudtuk, hogy fontos, mindig holnapra szántuk azt a pillanatot, amelyikben kifejezzük a szeretetünket.

ez a helyzet

2011-05-17T19:20:00.001+02:00

Túlzottan nem izgat most a blogírás, de kivételesen van időm egy kis helyzetjelentést írni. A múltkori témát persze egyből megbeszéltük, és kiderült, hogy az igényeink nem is igazán különböznek, inkább az esti szabadidő az, amit ő egyelőre nem engedhet meg annyiszor magának, mert még mindig és folyamatosan rengeteg munka van a másik házon. De most már van kulcsom, és bármikor idejöhetek, akkor is, amikor ő még nincs itt, és élvezhetem a nyugit és a csendet. Ebben a hosszantartó, praktikus belvárosi létben szinte el is felejtkeztem róla, mennyire fontos ez nekem. Imádok Rákoskerten lenni, kiülni bármitcsinálni a kertbe, tök szuper, hogy kint is lehet a gépen dolgozni, már ez maga hihetetlenül inspirál. Egyébként most is a kertből írok, csak itt Gyálon, ahol egy kicsit nehézkesebb, mert az én laptopom nem nagyon bírja töltő nélkül, így most öcsém szobájának ablakán lóg ki a kábel.

Közben meg az volt, hogy felmondtam a Pajtánál, hogy főállású masszőr legyek és ne legyek ilyen konstans fáradt - aztán mégsem olyan feltételekkel alkalmaztak volna, mint amiről az elején szó volt, heti két napból meg nem lehet megélni, így aztán 4 nap szünet után visszamentem a Pajtához, és gond nélkül visszavettek. Ez a négy nap munkanélküliség viszont sok mindent tanított, főként saját magamról, nagyon örülök, hogy keresztülmentem rajta.

Nem tudom elviselni, ha nincsen munkám. Azt hiszem, előbb mennék le egy bányába robotolni, minthogy társadalmilag teljesen értéktelen, kereset nélküli vagy alig-kereső ember legyek. Már nem tudnám megtenni, már egészen furcsa, hogy volt az OKJ után egy ilyen hosszú, csak ímmel-ámmal fusizós, tengődős-lengődős időszak. És ez nem a pénzről szól. A milliomosoknak is szükségük van egy rendes munkára, hogy ne golyózzanak be - szólnak a tanulmányok. Ha más nem, akkor charity work, önkéntesség, de valami kell, ami célt, ami értelmet ad.

A másik dolog, hogy kicsit ráláttam kívülről arra, ami lettem. Sokat változtam, mióta biciklis futárként dolgozom, és nem igazán pozitív irányba. Igen, megtanultam bizonyos dolgok értékét, jobban illeszkedem a világba, kevésbé vagyok álmodozó, mint régen. De sok a negatív mellékhatás. A munkámmal járó stressz, az állandó, erőteljes fizikai és szellemi igénybevétel egészen kimerültté tett, lecsapolt. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Sosem voltam például hisztis, hagytam, hogy mindenki azt csináljon, amit akar, nem bántam, ha ilyen-olyan hatások értek. Most nagyon érzékeny vagyok bizonyos dolgokra, amiből az első, hogy hagyjanak aludni. A két baleset megtanított rá, hogy az életem múlik rajta, hogy mennyire vagyok kipihent. Az viszont nem jó, hogy minden egyes nap rettegnem kell a kialvatlanságtól, mert annál nehezebben megy visszaaludni, minél fontosabb, hogy megtörténjen. Szóval ez most egy nagy para, és igazából sehol nem tudok olyan jól aludni, mint az ex-albérletemben, sötétben, csendben, egyedül. Néha gondolok rá, hogy bérelnem kéne továbbra is, csak hogy ott aludhassak, de ez persze hülyeség, meg úgyis annyira szeretek Gergőnél lenni, Kerten... Kár, hogy az éjszakai alvás céljából bérelhető sötét- és süketkamrákat még nem találták fel (ha már ilyen van). Bár lehet, hogy a japánok kvázi feltalálták, de nekem azért komplexebb szükségleteim vannak. Hogy legyen benne mindig friss, tiszta levegő, és (legalábbis a lefekvés pillanatában) legyen benne valami melegséges szeretni- meg ölelgetnivaló:), aki ellenben csöndben van éjszaka, és nem mozgolódik. Most ahogy nézem, asszem leírtam az alvómaci tökéletes definícióját, lehet, hogy be kéne szereznem egyet? :)

Ma bekísértem Apámat a dokihoz, mert félt, hogy nem emlékszik, és nem fog tudni válaszolni az esetleges kérdésekre. Összeszedtünk 1996-tól kezdve minden leletet, és elkezdtük intézni a rokkanttá nyilvánítását. Munkaviszonya nincsen, de az orvos szerint valami segélyt így is igényelhetünk, mert a rokkantság mértéke el fogja érni az 50%-ot. Apukám ennek ellenére nincs rossz lelkiállapotban, viccelődve mondja: "most már csak félember leszek"...

balanszíring

2011-05-05T20:41:00.000+02:00

Kényes egy dolog ez. Mert hát nem egyszerű két külön ember sajátos vágyait egymáshoz illően összehangolni. Lehet, hogy túl gyorsan térek most a tárgya, ahelyett, hogy írnék mondjuk a forgatásról, ami reggel fél hattól este fél hatig zajlott ma az erdőben, vagy arról, hogy ellátogattam a régi zencsoportomba meditálni, és milyen jól esett. Egy blogban ez nyilván érdekesebb lenne, de nekem most nem ezen jár az agyam, mert ez már megtörtént, és nincs vele gond.

Barna mondta régen, hogy volt egy csaja, akivel csak hétvégente tudtak találkozni, és tök kikészült tőle, mert olyan volt ez neki, mintha távkapcsolatban lenne: épphogy összemelegedtek és nagyon-nagyon jó lett, máris el kellett válni, akkor tökre hiányzott a nő, aztán egy hét alatt szép lassan "leszokott" róla, és mire újra találkoztak, már nem vágyott rá úgy, de aztán megint összemelegedtek és megint nagyon jó lett, de megint jött egyből a kényszerű leválás... és egy kicsit ki kellett belőle szeretnie ahhoz, hogy el tudja viselni a hiányát, de mikor vele volt, újra és újra beleszeretett. És ezt az állandó ki-be-szeretést ő nem nagyon bírta érzelmileg, inkább szakított a csajjal.

Ez persze a könnyebb megoldás, és nem is azért hoztam fel ezt a példát, mintha nálunk is ilyen súlyos lenne a hélyzet. Szerintem nagyjából egyforma igényünk van egymás társaságára, nagyjából ugyanannyi időt szeretnénk együtt és ugyanannyit külön (barátokkal, családdal, munkálkodással, másféle kikapcsolódással) tölteni, egyedül az időzítéssel van a baj. Úgy látom, neki leginkább az egy-nap-együtt - egy-nap-egyedül váltakozó felállásra van igénye, én meg ettől eléggé kikészülök a fenti okok miatt - már épp nagyon kurvajó, már nagyon belelazultam, beleéltem, beleszerettem magam, aztán másnap szétfele, amit nagyon nehéz nem elutasításként megélnem, mert bennem a kontinuitás felé él a vágy, szeretném még, ami olyan nagyon jó volt. Ez nem jelenti, hogy mindig együtt akarnék lenni vele, mert a szerelemmel ugyanúgy eltelik az ember, mint az étellel (ugyebár a túl sok kedvenc süti az már émelyítő, ellenben mértékkel fogyasztva a legfinomabb, legkívánatosabb étek). Szóval, nekem az ideális nagyjából az lenne, ha fél hetet együtt, fél hetet külön töltenénk, akkor lenne idő megnyugodni az együttlétben, feloldódni a szerelemben és a be is teljesülő vágyban, aztán szép lassan engedni egymást el, úgy, hogy nincs hiány, úgy, ahogy nem fáj, mert épp annyi idő ez, amin túlmenően talán már sok is kicsit, mert pár nap után már vágyni kezdünk az egyedül vagy máshol-létre, már megteltünk az éltető szerelemtől. És a pár nap külön-elteltével ismét lehet egymásra szenvedéllyel, jólesően várni. Nem kell erővel elszakadni, és akarattal, önfegyelemmel "leszokni" egymásról (nekem most ez ilyen), és nem kell aztán túl hamar újra megpróbálni "visszaszokni" (ismét beleengedni magam, ismét bízni a szerelemben), akkor, amikor épp hogy sikerült leszoknom végre egy kicsit. Mert akkor az ember egy kicsit tényleg érzéketlenebb szakaszba ér, és felszámolja a vágyait egy időre - ami nem is baj, mert egy csomó dolog az életben ezt kívánja meg ahhoz, hogy elboldoguljunk vele. Nekem túl gyors ez az egynapos váltás, nekem hosszabb szakaszaim vannak, bennem lassabban zajlanak az érzelmi folyamatok. Ez most egy nagy összevisszaság nekem, amiben se a jóféle (a jövőt boldogan váró) vágyaknak, se a boldog megnyugvásnak nincs igazán helye, max a vágyak kínzó fajtájának, ami a jelenbéli hiányból ered.

És persze, ezt most Vele szerettem volna elsősorban megbeszélni, csak nem nagyon sikerül rá lehetőséget keríteni egy ideje. Talán épp ebből a helyzetből adódóan, valahol elakadt egy-két napja a kommunikáció... De tulajdonképpen örülök annak, hogy most így összeszedtem tisztán, érthetően, hogy mit és miért érzek, mert nem biztos, hogy ilyen objektíven el tudtam volna szemtől szembe mondani.

just perfect

2011-05-02T20:16:00.002+02:00

Motorral jöttünk ma haza, a kertben előbújtak a fehér ibolyák, a kandallóban almafa lobog, mindjárt érkezik hozzánk egy ukrajnai motoros couchsurfer párocska, a Kedves épp szeleteli a húst, én meg összeraktam a bakelitlejátszót a hangfalakkal, de azért előtte még örömködve meghallgatom a kedvenc Eleven Hold-számom...

http://www.youtube.com/watch?v=7twl0bA-Lpw

terasz a kertre

2011-04-25T21:16:00.000+02:00

A fogalmazási készségem teljesen elapadt ebben a nagy csöndben. Egy terasz, ami a kertre néz. Ez az, ami nekem mindig hiányzott, a mi házunk pont hogy elfordul a kerttől, max egy fotelt lehetne hátravinni és beleülni, de az meg milyen már. Szóval leültem itt kint a kerttel szemben a teraszra, és csak néztem a kertet és hallgattam a madarakat, és hagytam, hogy hónapok óta nem érzett nyugalom költözzön belém. Odabent még a fülem zúgása felülírta a csendet, a fülem zúgása és az elmém háborgása.

Tömény egy időszak volt ez, éppen most minden megváltozik, költözés, munkahelyváltás és a kapcsolatunknak is egész más jellege lesz. Kicsit sok volt már a túlzott fontolgatásból, a megfeszített igyekvésből, hogy mindenhol megfeleljek, a mindenáron gyakorlásból, a magányos várakozásból, a mindennapi letekert kilométerekből.

Vége. Most egy kicsit végre lazítani is lehet. Elköltöződtem végre, Gergő is elköltözött, az indiai főnök meg odavan értem, no para, jó lesz, jó leszek.

Szóval fel lehet egy kicsit lélegezni, és ki lehet egy kicsit ülni a kert elé. És szét lehet nézni a kertben, mert van idő megszagolni a nárciszt és az orgonát, megsimítani a füvet, elidőzni a nefelejcs icipici, gyönyörű szirmain. Itt egy kicsit el is érzékenyültem. Mikor láttam én nefelejcset utoljára? Pedig hogy szerettem volna látni, néha gondolok rá, az egyik kedvenc virágom volt gyermekkoromban. És akkor az is átvillant rajtam, hogy nekem az összes kedvenc virágom vadvirág volt, de hol látnak egyáltalán vadvirágot szerencsétlen mai, városi gyerekek? Egy csomó szép dologgal esélyük sincs találkozni. A másik, legtutibb kedvencem egy még ennél is kisebb, igazán icipici piros virág volt. A beton repedéseinek rései közül dugta ki a fejét Gyönkön, a kollégium udvarán, ahol mi is laktunk. Nem zöld, hanem egészen sötét színű levelei voltak, melyek hasonlítottak a lóhere leveleire, csak kisebbek annál. A nevét sem tudom :) A virágboltban kapható, névvel rendelkező virágokat mindigis utáltam. Anyukámnak is ezerszer szívesebben szedek úton-útfélen valami színes csokrot, mint hogy betegyem a lábam egy virág~~(vágóhíd~~)üzletbe. De ha csak azt megnézem, hogy nézett ki az utcánk, amikor kétéves voltam, járda se volt sehol, se aszfaltút, és vadvirágba volt borulva az egész útszél, van róla fénykép. Most egy kopár semmi az egész, néhány fűcsomóval, pitypanggal max. Nem irtotta senki direkt módon, eltűntek mégis a vadvirágok, mert nem érzik már azt, hogy jó nekik itt élni. Ezért is szeretek annyira fuvart vinni a magas, hegyvidéki kerületekbe. Ott még vannak vadvirágok...

Kicsit elnéztem, ahogy lopakodik a macska, kicsit sorrajártam a tulipánokat és a fákat is üdvözöltem. Bent már lobog a tűz a kandallóban, a Kedves ide-oda járkál körülöttem, mint egy tünemény, serénykedik, rendezget, pakol, és közben mindig van egy mosolya rám. Néha azon kapom magam, hogy csak hallgatom a hangját, nem is igazán figyelem, hogy mit mond, csak nézem az arcát, és arra gondolok, mekkora öröm nekem az ő puszta létezése, és hogy a részese lehetek annak, ahogy ő van...

köszke:)

2011-04-24T00:14:00.000+02:00

Most, hogy kiköltözök (last chance:), levettem a polcról Boró Kérd és megadatik! c. könyvét - persze bele már nem olvastam, mert csináltam ezer más dolgot... És épp azon gondolkodtam, hogy honnan szerezzek egy ajurvédikus masszőrt, mert nagyon sokat kell most gyakorolni, és van is kin, de milyen jó lenne olyan valaki, aki visszajelzést is tud adni, és nem csak annyit, hogy "fú baszki, valami másik tudatállapotba kerültem...", hanem meg tudja mondani, hogy amit csinálok, az (nem csak jó, hanem) az is, amit kéne... de hát én nem ismerek ajurvédikus masszőrt, vagyis nem tudom senkiről, hogy az. Na erre rákattintok a fb-n a vissza nem jelölt ismerősökre, na ki az első?

X.Y. (Ayurvédikus Masszőr)

- még a nevébe is beleírta! :D Persze nem ismerem egyáltalán a csajt, valami indiai főzőtanfolyamot szervezett, amire majdnem jelentkeztem, azért jelölt be, én meg nem jelöltem vissza... Holnap írok neki! :D

nem fáj a búcsú

2011-04-23T20:23:00.003+02:00

Egy kiköltözéssel indult ez a blog, és most újra kiköltözök. Újraolvastam azt a bejegyzést, mintha nem is ugyanaz az ember költözne, aki akkor... Már túl vagyok az összepakoláson, ma már Gergőnél fogok aludni, végre újra, már nagyon vártam, csak az időt múlatom még egy kicsit itt, ha már a Baraka-nézés elmaradt. Vagy kétszer, háromszor annyinak tűnik a cuccom, emlékszem, hogy az összepakolás akkor fizikailag mennyire semmi volt, az elmélázás, a búcsúzás volt a nehéz. Pedig ide mennyivel jobban be voltam vackolva, jó ideje szobatárs nélkül, és rengeteg vendég járt hozzám - barátok-barátnők, masszázsvendégek, couchsurferek, szerelmes reggelek. Nem, most valahogy nem nagyon vannak érzéseim, nem fáj a búcsú, nincsen nosztalgia. Még a kisszobának is egyszerű viszlát. Fura ez a régi blogbejegyzés.

A piros pulóver volt az egyetlen, ami fájt egy picit, amikor a kezembe került. Álmodtam is másnap - a kedvenc békülős álmom... Találkozunk, és már vagy öt perce beszélgettünk, ha nem is totál fesztelenül, de úgy, mint távoli barátok, mikor egyszer csak eszembe jut: "Mi most hogyhogy nem vagyunk rosszban? Neked nem haragban kellene velem lenned?" Ő pedig azt mondta, hát igen, de végiggondolta, és annak semmi értelme...

a fele más

2011-04-17T13:02:00.001+02:00

Nagyon felemás érzéseim vannak. Sok bennem most emiatt a feszkó.
Ez volt a negyedik alkalom. Most már egy kicsit a masszázsból is, kicsit a vendégekből is láttam, igaz, még nagyon keveset. Persze nagyon nem az a légkör, nem az a szerep, amit eddig megszoktam: a ma-urival együttjár valamiféle bizalom, intimitás, valódi kapcsolódás - beszélgetős ráhangolódás, megnyílás a masszázs alatt emlékek, érzések, könnyek formájában, majd utórezgések egy tea mellett. Mindenre kellő idő van, belül is történni tudnak dolgok, ő pedig beavat abba, ami átélt. Egy kicsit külön univerzum minden ember, külön történettel, múlttal, kapcsolatrendszerrel érkezik, elmeséli a szerepet, amit ebben az életben játszik. Nagyon fontos a lélek, ahogy Otisz mondta kedden, a masszázsommal mintha a lelkét masszíroztam volna.

Ez meg olyan... kicsit olyan érzésem van, mintha a kedves, otthonos kis lakásom csodás, intim szerelmeskedései helyett elmennék dolgozni egy kuplerájba - csupa idegen ember, a beszéd tilos, tartani kell az időkorlátot és a távolságot. Jössz, megcsinállak, szevasz. Nem ismertelek meg, nem látlak soha többé.

Jó, talán hülye hasonlat, de a különbség nagyjából ekkora az otthoni ma-uri és a szállodai szalonmasszázs között. És akkor ez még mindig nem a gyógyfürdő, ahol félórásak a menetek, és nem is kórház, ahol a körülményeket hadd ne mondjam.

Most az embereket én hívom meg az otthonomba. Nem kerülök akárkivel kapcsolatba - aki teljesen idegen volt, csak mástól hallotta, azzal beültem a törökbe egy salátára külön előtte, masszázs csak a következő alkalommal. Hosszútávra tervezek, sorsokról hallgatok, hogy aztán ehhez tudjam igazítani a terápiát. Mert ez inkább terápia, inkább együttműködés, az öngyógyító erők közös felébresztése, a múltban gyökerező blokkok oldása, nem a mindennapi stressz csökkentése a cél. Más emberek jönnek. Olyanok, akik nem egy jó gyúrást és nem is valami érzéki élményt, egy kellemes órát akarnak 10-20 ezer forintért, mert nem tudnak mit kezdeni magukkal (ott egy kicsit ilyen érzésem volt), hanem olyanok, akik változtatni szeretnének az életükben valamin, és ezért hajlandóak is áldozni valamiből.

Mindegy, nem ragozom, még olyan homályos az egész...

make your dreams come true

2011-04-10T19:58:00.002+02:00

Olvasd végig - hosszú, de szép, jóleső bejegyzés lesz...

Mivel is kezdjem... Honnan számítsam...

Legalább egy hónapja szinte szakadatlanul, folyamatosan egyre boldogabb vagyok - boldog ebben a boldog várakozásban, már nem nehéz egyáltalán, már nem nyomaszt, már egyre fényesebb minden, már nagyon közel van az alagút vége... Nem lesz több kényszer-elválasztottság, nem lesz több néma hétvége, nem kell többé külön-külön csinálnunk mindazt, amit együtt szeretnénk megtenni, átélni, élvezni vagy elintézni egymást segítve...

És ez csak az életem egyik, bár mindenképp legfontosabb-legfinomabb szelete...

És mindeközben... olyan dolgok történnek, melyeket magam is alig tudok elhinni... Ő azt mondaná: "hátszél"... én talán inkább, hogy isteni kegy... Persze nekem is részem van a változásokban - korábban nem hittem magamban, és nem hittem el a boldogító dolgokról, hogy megérdemlem őket, hogy jogom van az életet a maga teljességében élni, és a magamévá tenni, vagy még inkább: megteremteni mindazt, amire vágyom...

Sosem voltak feliratos pólóim, de egyik nap üresben bementem egy olcsó ruhaboltba, és választottam magamnak hármat - az egyikre az volt írva: 'I AM THE ONE', a másikra: 'KISS ME SOFTLY', a harmadikra: 'MAKE YOUR DREAMS COME TRUE'...

Azért, mert ezek jelentenek nekem valamit. Azért, mert szeretném, hogy így legyen. Azért, mert így van. Azért, mert megérdemlem, hogy így legyen.

És talán pont ezért van végre olyan párkapcsolatom, ami egymás kölcsönös elfogadásán, tisztelésén, egyszerre szabadon engedésén és mégis teljes őszinteségen alapul; ami maximálisan kielégíti az emberi igényeimet (nem szexuális értelemben, bár vitathatatlanul úgy is:); amiben felnéznek rám, és amiben van kire felnéznem; amiben igazi Nő lehetek egy igazi Férfi oldalán...

Emellett választottam egy olyan munkahelyet, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, ami nem terhel meg lelkileg, mert nem kell megváltoznom és álarcot öltenem; és nem is fullaszt meg, mert nem kell egy irodába bezárva dekkolnom, hanem kint lehetek egész nap, kapcsolatban a természeti erők önkényesen váltakozó játékával... És én tényleg élveztem, élveztem a havat is, az esőt is, a szelet is, a napsütést is, élveztem, mert ezáltal része lehettem az életnek, az élet lenyűgöző körforgásának, mindannak, amit nem hajtott az uralma alá, ami felett nincs hatalma az emberiségnek. És része lehettem azon keveseknek, akik nem a kényelemből kívánnak részt, hanem részei akarnak az életnek lenni, és ezért büszkék egymásra és önmagukra...

És mivel nagyon fontos számomra az emberi tényező, olyan munkahelyi légkört tudtam magam körül teremteni, amiben azt érezhetem, hogy szinte mindenkivel kölcsönösen kedveljük egymást. Sokat viccelődtünk és hülyéskedtünk a dj-kkel munka közben, bókoltunk-hízelegtünk, ugrattuk egymást - tudom, hogy a kedvencük lettem, és nem csak mert kedves vagyok és mert lány vagyok - sőt az egyetlen lány! -, hanem mert soha nem nyafogtam semmiért, ha nehéz is volt a cucc, felmentem bármilyen magasra, elmentem bármilyen messzire, mindig lelkesen, mindig hálásan fogadtam, mindig megköszöntem bármilyen melót, és minden helyzetet végigcsináltam, megoldottam intelligensen, okosan, figyelmesen, az ügyfelek érdekeit szem előtt tartva.

Most kicsit olyan a Pajta nekem, mint egy nagy család...

Fájni fog otthagyni, amikor majd ott kell hagynom...

...és ott kell, mert ennél sokkal nagyobb álmaim is vannak, amiket szeretnék megvalósítani. És egyre közeledni látszanak, egyre elérhetőbbnek tűnnek, ahogy megismerek másokat kinyitva magam új dolgoknak, bevállalva feladatokat, amiktől korábban féltem volna, helyzeteket, amikben enyém a főszerep. És az élet napról napra változik, és egyre szebb, ahogy engedem, hogy a lehetőségek megnyíljanak előttem...

miniatúrák

2011-04-04T00:16:00.003+02:00

Beszélgettünk sokat a Ryan nevű sráccal (szuper, hogy ez neki is fontosabb volt, mint végigrohanni Budapesten), sokat mesélt Koreáról, ahol két évig tanított, meg hogy India zsúfolt káosza olyan, mint egy pszichedelikus drog, ő nem bírta, de van egy fílingje, tehenek és templomok, ahogy rohangálnak a meztelen kissrácok, és az utcára piszkítanak... meg hogy két évig örömteli testi kapcsolatban éltek ott kint a kanadai barátnőjével, de ő eljött, mert a lány egyszercsak bekattant vallásilag, és onnantól kezdve nem volt vele hajlandó, neki meg nagyon nehéz volt vele így együtt élni. Persze együtt vannak azóta is, mármint hivatalosan, félbeosztott facebook-profilképpel:), nem tudja, mi lesz, fog-e működni, olyan nehéz otthagyni valamit, ami az első igazi, mert fél, hogy őt keresné mindenkiben, és nem találna senkit, akivel... és hogy persze, sajnos nem tudod másként, mint belülről nézni azt, amiben benne vagy, nincs objektív rálátásod.

Én meg arról beszéltem, hogy mennyire szép, ahogy a hónapok telnek-múlnak együtt, és ahogy egyre jobban megismerjük egymást, mégsem egyre unalmasabbá válik, hanem pont hogy egyre jobban érdekel, ő jár az eszemben éjjel-nappal, egyre jobban szeretem a teste formáját, a bőre tapintását... meg ilyesmi dolgok.

Nagyon szeretek anyanyelvi emberekkel beszélgetni, mert nekik nincsenek kommunikációs problémáik, lehet érinteni mélyebb témákat, meg lehet élni valami fontosat ezekben a párnapos kapcsolódásokban is. A többiek csak makognak inkább angolul, és nehezen értenek. Ott más dolgok lesznek fontosak: egy jó vacsi, egy hindi fejmasszázs, a közeli holokauszt múzeum, egy este a Szimplában, egy tányér Tom Ka leves... De én alapvetően leginkább beszélgetni szeretek, ez az, ami után megmarad bennem a másikról az emlék. És amikor valakivel nagyon jól megértjük egymást, akkor igenis bánom, hogy csak pár nap és vége, sajnálom, hogy elmegy. Így volt akkor is, amikor Jon volt itt négy napot - és rá időm is volt rendesen, vele töltöttem majdnem minden estét, meditál és a kora ellenére nagyon mély gondolatai voltak, bármit mondott, végig a szemembe nézett, és 100%-osan tudott figyelni rám, egy kicsit talán belém is szeretett - és amikor felszállt a buszra, olyan fura volt, hogy hirtelen szakadt meg valami, amibe beleszoktam és jó volt. Persze egy nap, és elmúlik az egész, meg jönnek újra a melós, fáradt, zsúfolt hétköznapok, és a tervek ellenére nem fogunk úgysem levelezni, nem érdekel már minket a másik ember, újak jönnek, új dolgokat mesélnek, új témákat hoznak... olyan fura ez az egész. Emberi kapcsolat-miniatúrák. Pillanatképek, melyek tovaröppennek, mint a pillangók...
De nagyon szeretem.
Színesebb tőle az élet, sokat lehet tanulni más perspektívákból, más életutakból, tényleg nagyon sokféle az ember(i)ség...

sssz

2011-03-29T22:58:00.003+02:00

...jé, még van blogom? :)

Az élet szexi, szép, szabad - hogy lehet erről írni? Lehet? :)

(és ha már sz, szerencsés.
ma önhibámból elbaszott az első autó, és bár a hátsó kerekem kettétört, de nekem nem görbült a hajam szála se. mosolyogva bevittem a Pirost vállon az Irodába, és a Szabi szerint jobban néztem ki, mint előtte.
that means, kurvajó őrangyalok vannak rám installálva..)

mélyülő sóhajok

2011-03-15T21:50:00.000+01:00

Történik sok minden, találkozások, beszélgetések, új élmények és tapasztalatok. Szinte időm sincs feldolgozni őket. Valahogy megtalálnak, megtalálom a megfelelő embereket mostanában, eszközök, remények, lehetőségek. És a saját korlátaimmal való konfrontáció folyamatosan. Most már nagyon szeretnék változtatni, keresem ennek útját-módját, kívül-belüljét.

Közben az aggódnivaló is igencsak elszaporodott. Apámnak most készültek el a júliusi MRI-eredményei (éljen a magyar egészségügy!). Több szempontból mutattak ki erőteljes romlást az állapotában, de érezni is rajta. Ehhez azt kell tudni, hogy Apu 15 éve került először kórházba sclerosis multiplex-szel. Ez egy gyógyíthatatlan betegség, csak a lefolyása késleltethető. Ilyen szempontból kurva nagy mázli, sőt szinte csodával határos, hogy 15 év eltelt, és még életben van, mert van, akit az SM hónapok alatt visz el. Nem tudom, hogy mit jelent mindaz a változás, amin keresztülment az elmúlt egy évben, nem tudom, hogy mennyi lehet hátra, mire számíthatunk. Ez egy kiszámíthatatlan dolog.

"A betegséget súlyosbíthatja a stressz. Ha megrázkódtatás éri az SM-es beteget, ő idegrendszeri tüneteinek súlyosbodásával, esetleg új tünet jelentkezésével reagál."

Szerintem leginkább ez az eset áll fenn. Mióta Cs., pénzkeresetének eddig szinte kizárólagos forrása, illetve elsőszámú 'üzleti partnere' átverte őt és lelépett, folyamatos létbizonytalanságban van a családunk, és egyre mélyebb és kilátástalanabb anyagi helyzetbe sodródik. Azóta Apámnak sokkal többet kell dolgoznia ahhoz, hogy megkeresse ugyanazt a pénzt, amit korábban. És mivel az idegi állapota leromlott, a májusi kórházi kezelés óta gyakorlatilag kétszer-háromszor olyan lassan tud dolgozni, mint korábban. Gyakorlatilag heti hétszer napi 16 órában dolgozik, semmi mást nem csinál, mint erőlködik azon, hogy a család eltartásának ráeső részét biztosítani tudja. Ebben persze egyre jobban megy tönkre, mert soha nem pihen, nem kapcsolódik ki, gyakran éjjel is dolgozik, mert muszáj, mert különben még nagyobb lesz a baj.
Nem nehéz belátni, hogy ez egy elég súlyos ördögi kör, mert minél többet dolgozik, annál inkább romlik az állapota, és annál lassabban fog tudni haladni a munkával...

Közben Édesanyám 120 kiló lett. Hogy milyen egészségügyi állapotban van, azt jól illusztrálja, hogy nem bír 10 perc sétát, hanem inkább kifizeti a taxisnak a 700 forintot az állomásig.

Nagyon egyértelmű, hogy azt az életformát, amit jelenleg élnek, főleg egy akkora házban, amekkorát annakidején elkezdtünk építeni, nem lehet folytatni a végtelenségig. Őrültség ekkora lakást fenntartani, befűteni ilyen anyagi keretek között. Gondolkoztam sokat a megoldáson, mert ők jóformán még a problémát sem hajlandóak felismerni.
2012 őszén jár le az a hitel, ami lehetővé teszi a lakás eladását. Jó lenne, ha addigra eladható állapotba tudnánk hozni, bár jelenleg nem sok esélyt látok rá, hogy lesz energiájuk egyáltalán hozzányúlni a lakáshoz - talán nyáron... Jó lenne persze, ha nem lennék olyan messze, és részt tudnék ebben venni. Ilyenkor tudom utálni, hogy olyan fáradt vagyok estére a munkám után, és nem tudom rávenni magam, hogy még egy jó adagot tekerjek meló után Gyálig, hogy csinálni tudjak valamit ott. Meg persze, közben a saját életemet is kell csinálni, kell dolgozni hétvégén is, különben én is ott fogok tartani, mint ők, és én sem fogok kimászni a gödrökből, amik alattam mélyülnek. Szar ez a tehetetlenség, hogy nem vagyok ott mellettük, persze közben tudom, hogy ha huzamosabban ott vagyok, az eléggé rossz hatással tud rám lenni, és nagyon fárasztó.

Meg ugye a masszázs miatt is gyakran fordul meg a fejemben, hogy közelebb kéne lenni egymáshoz. Minden egyes alkalommal, amikor valakit megmasszírozok, eszembe jut, hogy igazából a szüleimen, a családomon kéne segítenem. Itt van két ember, aki beteg, és akiket nagyon szeretek, és nagy szükségük lenne az én segítségemre, nekem pedig itt van a kezemben egy gyógyító erő, és helyettük idegenek és barátok segítésére használom. Persze, mert nekem meg ez segít abban, hogy meg tudjak élni, hogy rendben menjen az életem.
És ez eléggé vagy-vagy, mert a masszázságyat nem tudom csak úgy naponta, hetente fel-le cipelgetni Gyálra, nemhogy biciklivel, de gyalog sem, mert ahhoz túl nehéz, így még azt sem lehet, hogy egyik hétvégén őket, a másikon Pesten másokat... Ők pedig nem tudnak eljönni hozzám. Apámmal többször megbeszéltük, hogy eljön, de ebből is csak olyan 4-5 alkalom lett, mert én hiába állok rendelkezésre, ő még erre is sajnálja az időt, mert úgy érzi, hogy mindig, mindig dolgoznia kell, hogy meg tudjanak élni.
És én hiába mondom, hogy frissen, kipihenten, ellazultan sokkal több kreativitást tudna magából kihozni aztán, nem tudok rá hatni. Még ha át is tudtam hívni olykor mostanában, azt mondta, fáradt (a pihenéshez??), és nincs annyi ideje, így általában maradtunk egy egyórás beszélgetésnél egy tányér leves vagy tea mellett.
Talán ha a Trabant újra működni fog... persze úgy sem lesz egyszerű, mert akkor előtte-utána mindig menni kell egy plusz Pest-Gyál-Pest-Gyál kört, mire a masszázságy odajut, lévén Gyálon a Trabi főhadiszállása, ellentétben a masszázsággyal. Bonyolult ez mindenképpen, jó lenne nagyon, ha közelebb lehetnénk egymáshoz...

Anyámnak felhoztam a házeladás, elköltözés kérdését... Nem zárkózott el teljesen, bár nem kell bemutatni, mennyire kötődünk mindannyian ehhez a lakáshoz és kerthez, hiszen ez az otthonunk, 25 éve a miénk, és a két kezünkkel építettük a házat, tudjuk minden gyümölcsfa és bokor történetét.

Mit ér persze mindez, ha a gyümölcsét nem tudjuk élvezni a létért folytatott nagy robotolásban...

sick of it all

2011-03-05T10:21:00.003+01:00

Csudajó nap jön elvileg, masszírozok, kipróbálom a transztáncot, aztán Szemy-Bonci szülinapi buli - de most valahogy nem nagyon van kedvem az egészhez. Azt hiszem, egy kicsit megülte a gyomromat az elmúlt néhány nap vagy hét, nem is tudom, sok volt. Tegnap a film alatt is hányingerem volt végig, az utolsó 1 órát már alig bírtam ébren, aztán ahogy vége lett, otthagytam a többieket, kihajtottam egy ágyat, fogtam egy pokrócot, befeküdtem ruhástól és már aludtam is.

Azt hiszem, nem akarok hallani több történetet, nem akarom látni, hogy ki hogyan cseszi el az életét, a tiszta szerelmet, az emberi dolgokat.

Nem akarom azt látni, hogy erről szól a felnőtt lét, hogy elromlik minden, amiben gyermekként hittünk.

Nem akarok találkozni több régi ismerőssel, és látni azt, hogy hogyan változtak, mi lett belőlük, az álmaik hogyan morzsolódtak el.

És nem akarok felnőtt lenni. Nem akarom ezt, hogy aki már régen látott, mindenki dicsér, hogy mennyit változtam, miközben én belül tudom, hogy csak halottabb lettem, érzéketlenebb lettem. Megtanultam a játékszabályokat. Hja, az életben így lehet jól boldogulni, így lehet kordában tartani az érzelmi kapcsolatokat, így lehet elérni, hogy tiszteljenek, hogy felnézzenek rám. Mostantól lehetek én is superior, én döntök, én határozok meg.

Leszarom. Szeretnék újra úgy ölelni, ahogy régen tudtam. Barátságban is, szerelemben is. Szeretnék újra nyitott és befogadó lenni, és nem tudni arról, hogy ez sebezhetővé tesz. Nem félni a fájdalomtól, a megalázottságtól, attól, hogy csak használni fognak valamire.

Szeretném teljesen odaadni magam, nem csak feltételekkel...

Mert nincs értelme az életnek enélkül.

current state

2011-03-02T00:04:00.011+01:00

Rosszul aludtam egy ideig és nemigen álmodtam semmit. De mióta jól alszom, komoly dolgok jönnek fel álmomban. Hogy a halott nagyszüleim házában kell aludnom például, Anyu csak benéz, ő nem bírná, azt mondja, és megjelenik Zaza is. Hogy Személy1 meg akar ölni, de persze titokban, hogy senki se sejthesse, hogy ő volt, mérget önt a medencébe, amiben fürdök. Hogy Személy2 azt mondja a közös barátainknak, kötözzék le, amikor a közelemben van, hogy véletlenül se tudjon megdugni.

Én egy pár hete kicsit úgy érzem, hogy soha többet nem akarok dugni senkivel. Illetve szeretkezni, dugni amúgy sem akartam soha.
Majd biztos elmúlik ez az állapot.

Nagyon jót szerelmeskedtem viszont vasárnap a világegyetemmel, egyedül a Pilisben egy farakás tetején alkonyatkor. Csak a lombkoronák ágainak körvonalát néztem megbabonázva, és szívtam magamba a csendet.

erős

2011-02-26T22:05:00.006+01:00

Eseménydús és erőteljes nap volt a mai, tartok tőle, hogy ha ezt mind elmesélem, akkor megszegem, amit elhatároztam, hogy többek között azzal is megtisztelem a testem, hogy korán és sokat alszom. :-)

Egy Ma-Urival kezdődött, ez mindig nagyon feldob - és igazából már régóta szeretném Orsit megmasszírozni, csak sosem mertem neki mondani ezt, mert vártam, hogy végre legyen annyi felesleges energiám, hogy felajánlhassam, hogy megmasszírozom csak úgy. Végülis nem így lett, de valószínű, hogy mindkettőnknek így a jobb.
Szóval, Orsinak olyan teste van, mint az Anyukámnak. Vagy inkább, mint amilyen teste akkor volt az Anyukámnak, amikor még gyerek voltam, amilyennek megismertem. És éppen ezért, meg azért is, amilyen Orsi maga, nagyon tudtam szeretni, mialatt masszíroztam. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nehéz elmagyarázni, de annyi biztos, hogy könnyebb maximálisan figyelnem rá, és belül többet mosolygok.

Utána egyből Norbihoz mentem (mentünk, a Fixivel), ahol Hamvas Béla Héloise és Abélard c. esszéjét olvastuk, ami a múlt heti Scaligero-szövegre igencsak hasonlít abban, ahogy a Sacro Amore kérdését megközelíti. Persze Hamvas stílusa teljesen más, de lényegileg mindketten ugyanarról a fajta szerelemről írnak. Ahogy Norbi mondta, Hamvas nem filozófus, hanem művész, aki szimbólumokat használ. Azt gondolom, ezért nem is botránkoztat meg olyan könnyen, mivel sokkal könnyebb elvonatkoztatni tőle, és mintegy mesének, mítosznak, ideának tekinteni azt, amit alapállásként tüntet fel. Scaligero ugyanazt mondja, de egyből azon kezdek gondolkozni, hogy vajon mindez meg is valósult-e az életében, hogy néztek ki a párkapcsolatai, valóban átélte-e, amiről ír? És ha itt állna velem szemben, egyből belekötnék, és azt mondanám: ha valóban így van, akkor ne szépen írj róla, hanem lépj ide hozzám, és szeress. Lássuk meg, hogy tudsz-e szeretni úgy, ahogy írsz.

A szellemi után hódoltunk a testi élvezeteknek, finom masszalás-zöldséges rizs, mint mindig, lassan profi pálcikaevő is leszek, valahogy így alakult, hogy Norbinál és csak nála mindig. :)

A séta, az utánavaló séta volt brutál megint. Norbinál olyan nők, olyan aktuális életsztorik fordulnak meg, hogy a hajadat tépnéd, ha csak hallanád, nem ha még át is élnéd. A maihoz alapvetően négy gondolatom van:
(megkísérlem tapintatosságból elhallgatni a teljes történetet, bár kibaszott tanulságos lenne kétségkívül)
1. a saját életedet úgy szúrod el, ahogy csak szeretnéd, de van-e jogod dönteni a magzatod élete felett, és egy életnyi boldogtalanságra ítélni, csak hogy megszabadulj ama lelkifurdalásodtól, melyet akkor éreznél, ha rábeszélnéd a nőt, akit nem szeretsz, hogy vetesse el, és ne szülje olyan közegbe, ahol hétszentség, hogy nem fogja megkapni azt, amire egy gyermeknek szüksége van ahhoz, hogy egészséges emberré váljon?
2. hogy tudnak a férfiak egy gyermekre mint egy főiskolára tekinteni, aminek 3 év után vége van, vagy legalábbis ezek a kötelező évek, utána már fakultatív? ha ezt vállalod basszus, akkor örökre fogod vállalni, mert örökké a te gyereked lesz, nemcsak a nőé, aki szülte.
3. hogy lehet, hogy egy férfinak egyetlen barátja sem tud olyan őszinte lenni, hogy észhez térítse, és megmondja az arcába, hogy "öregem, ébresztő, ne legyél már ekkora orbitális balek!" ?
4. meddig terjed a karma fogalma? szabad-e, nem felelőtlenség-e erre hivatkozni és ezoterikus katyvaszba ágyazni hátralévő életünk elcseszését, pláne, ha nem a saját életünk az egyetlen, ami felől döntünk?

Este pedig elmentem ide, mert Danyi Zoli nekem régi ismerősöm, még a Hamvas Béla-szabadegyetemes, zen meditációs korszakból, akit nagyra becsülök és tisztelek, és kíváncsi voltam a gondolataira. Meg cseppet azzal a szándékkal is mentem, hogy kicsit felvehetem a fonalat a régiekkel, de legalábbis itt majd összetalálkozunk - nemrég azt olvastam, nem árt karban tartani a kapcsolatokat, amik fontosak lehetnek, ki tudja, mit fognak véletlenül az életünkbe hozni.
Ott azzal fogadtak, hogy nincs már jegy, én azért bekéredzkedtem az előtérbe, hogy odaköszönjek Zolinak, erre azt mondja: van jegyed? és a kezembe nyom egyet, őrület. Az meg végképp, hogy Sütő Zsolttal is összefutottam, meg egy másik férfival, aki szintén ott volt velünk a dobogókői elvonuláson, és ennek eredményeképp holnap reggel a Fixivel megrakjuk Szentendrét, és eleget teszünk a meghívásnak, ami egy télűző bográcsozást jelent a Lajos-forrásnál a fent említett személyek, valamint Danyi Zoli és még sok mások társaságában. :-)

Szóval nagyon jó napom volt, főleg mióta mint nő jobban tetszem magamnak a tükörben, nyilván nem az az egy alkalom számít, hogy tegnap edzettem egyet, hanem hogy büszke vagyok magamra, amiért meló után is még képes voltam erre, meg hogy a csaj ugye kérdezte, hogy mi céllal jöttem, és mikor azt mondtam, fogyás, csodálkozva kérdezte, hogy honnan?? És bár egy vékony fekete nadrágban még mindig szebbnek látom magamat, mint meztelenül, legalább abban a fekete naciban elhiszem, hogy nagyon jó nő vagyok testileg is. (hogy máshogy igen, az nem kérdés, és bizony nem is vagyok hajlandó járni mással, mint a világ legjobb pasijával, mert csak az méltó hozzám és pont).

Ma egyébként, bár sokat gondoltam rá, egész nap nem hiányzott egy pillanatra sem - és ez azért van, mert a csütörtöki, hosszú beszélgetésünk feloszlatta bennem a kétségeket, és jelenleg semmi sem szilárdabb, mint a hitem, hogy most már bárhogy is alakul, Ő és én összetartozunk. Így van.

release

2011-02-23T07:28:00.001+01:00

Lehet, hogy ideiglenesen most egy kicsit eltávolodtunk egymástól, de azért én nagyon hálás vagyok ennek a szombat estének. Sokat segített abban, hogy megértsem, mi aggaszt, mi nyomaszt, hogy meg tudjam fogalmazni saját magam felé, hogy mi az a jövővel kapcsolatban, amitől félek. És talán pont ez az, ami miatt azóta nyugodtan alszom, mert a legrosszabb mindig az, amikor az ember maga sem tudja, hogy mi baja van, csak szenved.
Engem már nagyon zavart, hogy ilyen kimerült vagyok, és nincs energiám a munkámban hozni azt, amire képes vagyok. De talán tényleg csak néhány jó, hosszú alvás kellett, hogy visszatérjen minden a normál kerékvágásba.
Mindenesetre most elég jó, egy ilyen békésebb, nyugodtabb, bár kicsit talán nihilistább állapotban vagyok, de legalább nem érzem annyira ezt a nyüszítő függésemet, amitől az elmúlt hetekben már kezdtem egy kicsit magam is megőrülni, meg nyilván a kapcsolatunknak sem tett túl jót.
Most jó hosszan nem mondtam végülis semmit, de mindegy, a lényeg az, hogy jól érzem magam, elvagyok, most egy olyan időszak van, hogy újra van erőm például jógázni, reggelente meg van időm még munka előtt meditálni. Nincs ezzel annyira konkrét szándékom, csak most ez esik jól, mert végre jobb érzés magammal egyedül lenni. És nem bánnám, ha egy kicsit össze tudnám szedni magam, hogy az lehessek, aki lehetnék - és ami voltam is már olykor-olykor.

gyerekvállalás

2011-02-19T12:47:00.003+01:00

Norbit időnként meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Természetesen jó értelemben, minden harag nélkül. :) Úgy is mondhatnám, ez az, amit szeretek benne. Mondtam neki most is, hogy ez így nem ér, hogy ő csak ül ott, és belekérdez mindenki kérdéses dolgaiba. Hozza már egy kicsit saját magát is zavarba legalább.
Merthogy Norbi elég könyörtelen, de mint mondtam, ez a legjobb tulajdonsága is egyben.

Tegnap a gyerek-kérdés volt a téma. Hogy hogy jutottunk el idáig az Ízek, imák, szerelmek együttes megnézése és a Norbi által performált pár percnyi finom krisnás zene után a harmóniumon, arra már senki nem emlékezett, mindenesetre a beszélgetés eléggé disturbing volt. Néhány mondatom után igencsak megfagyott köztünk a levegő. Adott két fiatal felnőtt nő, egyikük egyedül neveli két gyerekét, a másikuk egy friss szakításon túl, pedig már nagyon szeretné ezt a gyerek-dolgot. Mert úgy érzi, hogy már kiteljesedett a munkában, már kiteljesedett egyedül, már nincs hova tovább, most már kellene ez az új szerep, hogy tovább fejlődhessen. Meg hogy érzi, hogy ő már kezd bezárulni, de ha lesz gyerek, akkor majd újra kinyílik egy csomó minden, és mennyi mindent tanulhat majd a gyerekektől. Nem bírtam megállni, hogy ne szóljam közbe, hogy egy csomó minden be is zárul. Zavart, hogy úgy beszél a gyerekről magáról, mint valamiről, amire őneki szüksége van ehhez vagy ahhoz a céljához, mert szerintem nem az a fontos, hogy egy gyerek őneki mit fog tudni adni, hanem hogy ő meg tudja-e majd adni egy gyereknek azt, amire annak szüksége van. Próbáltam neki elmondani, hogy szerintem a gyerekvállalásnak ez az alapfeltétele és nem a gyerek iránti vágy. Nem értettük meg egymást, a válaszában megint azt ecsetelte, hogy neki milyen változást hozhatna az életébe ez a dolog.

A másik nő, nekem úgy tűnik, rendben van ezzel a szerepével, de azért elmesélte, hogy irigyli az apákat, és gyerekkorában apa akart lenni. Mert mindig az anya az, aki biztosít minden létfeltételt, és ettől minden áldott nap hullafáradt. Ő viszi el a gyereket addig a küszöbig, amikortól az apa igazán szerepet kap. Az anya feltétel nélküli odaadása adja a hátteret, a biztonságot az első önálló lépésekhez. Az apa szerepe igazán tíz éves kor után kezdődik, nem a pelenkázóasztal mellett, azzal ő még nem tud mit kezdeni.

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, mindannyian arra emlékszünk, amit az apától kaptunk, amit vele játszottunk. Anyával otthon vagyunk, apa viszont elvisz. Anya csak úgy van, mint mindig, de apa játszik velünk. Mindig arra várunk, arra vágyunk, hogy apa játsszon velünk. Ez a különleges, a ritka. Nem emlékszünk arra, hogy anyu mit csinált, amikor gyerekek voltunk. Nem emlékszünk a pelenkázásra, az etetésre, a megnyugtatásra. Mert az természetes. Közeg. Mondják, hogy eleve egy hosszú és fájdalmas tanulási folyamat belátni azt, hogy az anya és én két külön lény vagyunk, nem vagyunk egyek, mint ahogy azt az anyaméhben átélhettük...

Nem tudom, fontos-e, amit ezen kívül még mondani akartam erről, mindenesetre most meg kell szakítanom. Ügyeletes vagyok, bejött a második meló. Szép hétvégét mindenkinek.

switch

2011-02-14T22:36:00.003+01:00

Néha elcsodálkozom, hogy bizonyos dolgokban tökre úgy tudok működni én is, mint egy férfi (legalábbis ahogy azt családom férfi tagjain megfigyeltem). Például az én agyamnak is különböző, elkülönült üzemmódjai vannak, és ezek közül néhányban igencsak ellenjavallott zavarni: például elmélyülten koncentráló üzemmód (ne szólj hozzám, úgysem hallom), hibakereső üzemmód, mindent elrendező üzemmód, másokról gondoskodó üzemmód, szeretetkifejező üzemmód. Kielégítő üzemmód, kielégülő üzemmód. Jó, csak viccelek. :)
Vagy nem? :)
A lényeg, hogy ha egyszer beáll az agyam egyfajta üzemmódra, akkor bizonyos dolgok között egyszerűen nem megy a váltás, legalábbis nem mindig vagy csak nagyon lassan, fokozatosan akkomodálódva. Ilyen az is, amikor fel kéne nézni az önéletrajz mellől, és egy kicsit oda kéne figyelni a másikra, aki épp lelkesen magyaráz valamit a saját munkájával kapcsolatban. Na, amikor egy ilyen dologba jól bele vagyok mélyedve, olyankor el sem tudom képzelni, hogy vannak, vagy valaha is voltak érzéseim.

No de remélem, hogy hamarosan letesszük a lantot, bebújunk az ágyba, és kiderül az ellenkezője :-))

szerelemdesszert

2011-02-10T20:55:00.001+01:00

Kell, kell idő, hogy egy kicsit lelassuljunk, és megfigyeljük a dolgokat. Vajon miért van az, hogy az ember életében megváltozik egy csomó dolog, ahogy 'öregszik'? Ahogy tegnap este elnyúltam a kanapén a félhomályban és vártam, hogy belekezdjünk a filmbe, eszembe jutott, hogy milyen volt régen. Egy kicsit tudnak fájni is a szép emlékek, és ezek a felismerések, hogy elmúltak örökre bizonyos dolgok, hogy van, amit már nem fogunk újra megélni. Barnával való kapcsolatomon időzött az emlékezetem, azon, ahogy mi akkor együtt voltunk, ahogy át tudtuk egymásnak adni magunkat teljesen. Azt hiszem, az ilyen eleve nagyon ritka, hiszen két olyan ember kell hozzá, mint én és mint ő, aki férfi létére volt képes a teljes önátadásra - azt hiszem, nem ismerek rajta kívül bárkit is, aki így tudna benne lenni egy kapcsolatban. És azóta már mi is mások vagyunk, zártabbak és érettebbek, és ahogy múlik az idő, az életünkben is megváltoznak a prioritások, más a fontos, már nem a Nő a minden, már nem a Férfi a minden, már csak egy szelete az élet habostortájának, miközben kifejlődik bennünk egy csomó egyéb törekvés és ambíció, már nem csak az ágyban és a gyengédségben akarunk a legjobbak lenni, hanem a munkahelyen is, az otthonteremtésben is, és még sorolhatnám.

És talán ezért is van az - erről sokat beszélgettünk M-mel a héten, mert ő is érzi a változást a saját életében - hogy a szerelem és a szex ma már annyira más helyet foglal el az életünkben, mint annak idején, már nem is tudjuk ugyanúgy csinálni, már szinte lehetetlen elképzelni, hogy mondjuk egy órát meditáljunk közösen szeretkezés előtt, vagy előtte több órán át simogassuk vagy csak nézzük meztelenül egymást, azt meg pláne nem, hogy esetleg ebből a végén nem is lesz szeretkezés.

De talán nem is ez a legnagyobb különbség, én valahogy máshogy fogalmaznám ezt, talán úgy, hogy annak idején sokkal integráltabb része volt a szex a párkapcsolataimnak, valahogy összefolyt az egész, az, hogy együtt voltunk, hogy szerettünk, hogy csodáltunk, hogy figyeltünk, hogy szerelmeskedtünk. Most meg már mintha egy lenne a tevékenységek közül, amit közösen, örömmel végzünk, egy külön program, egy külön aktivitás, nem történik meg olyan spontán és olyan finom átmenetekkel a bármi másból, egy kicsit szokás is már talán, mióta felnőttek lettünk, és tudatába kerültünk annak, hogy emberi szükséglet, akár az étel, nem csak egy különleges desszert, ami igazán széppé, igazán ünnepivé teheti az együtt töltött perceink...

mély.

2011-02-10T11:57:00.005+01:00

Vannak ilyen mélypontok az ember életében, azt hiszem, nekem ez most az. Végigcsináltam a tél legkeményebb részét, és most elfogyott, egyszerűen elfogyott. Én. Az erő, az energiatartalék, a hittartalék. De valahogy ilyenkor mindig kiderül, hogy akármilyen egyedül is érzem magam, egyáltalán nem vagyok egyedül, mellettem állnak a jó barátok, isten tenyere pedig ott feszül alattam, csak azért nem éreztem eddig, mert nem zuhantam elég mélyre hozzá. De nem lesz baj, nem tud minden összeomlani...
Hát köszönöm, köszönöm mindenkinek, aki fogja a kezemet egy kicsit, és nem enged feladni, most nagyon jó ez, fontos, hogy újra hinni tudjak, bízni tudjak az életben. És magamban.
Csodálatosak vagytok.

(..és a Mélypont bazmeg - az is egy olyan hely volt, milyen jó volt, csak elnyúlni kanapén-ölben, még semmi szándék, csak jó, csak úgy vagyunk, egy szál cigi, egy pohár forralt bor, Quimby szól a rádióból és kurvára értjük egymást. milyen rég emlékeztem erre már. boldog gyerekek voltunk. én még nem tudtam, hogy keménynek kell lenni, Te még nem tudtad magadról, hogy gyenge vagy.)

never say no to a cook if he wants to surf your couch

2011-02-08T23:40:00.000+01:00

3 fogás: saláta, főétel, desszert.
Fenséges ízek.
Egy deci cabernet franc barrique.
Megérkezik hozzám, és ez az első dolga.
Le vagyok nyűgözve.

Svájci, az otthoni dialektusából egy szót sem értek.
Angolul beszélgetünk, és amit ő nem tud angolul, azt én megértem németül.
A vacsi közben franciául beszél hozzám.
A neve Mantou, egy indián istenről nevezte el az anyja.

2011-02-08T08:35:00.002+01:00

nem bírom... :'-(
kurva fáradt vagyok...
ki kéne vennem egy nap szabit...

jó lesz

2011-02-07T20:48:00.004+01:00

Vannak azért dolgok, amikről nem írok itt a blogban, habár néha volna kedvem. Mondjuk beidézni egy-egy párbeszédet, amire kacagva gondolok vissza, mert ezt a fajta őszinteséget nem nagyon tudnám egyetlen más pár szájából sem elképzelni. Abszurdnak tűnne, annyira nem szokványos. És persze mi is sokat dolgoztunk és dolgozunk azon folyamatosan, hogy számunkra viszont természetes lehessen...

Mert azért nem semmi páros vagyunk mi ketten, mondhatni eléggé különleges a mi kapcsolatunk. A barátaim, akikkel mostanában egy kicsit is találkozgatom, persze tudnak minderről, de azért azt hiszem, sokan lehetnek a tágabb baráti körben, akik nem tudják és sokan, akik csak nem értik vagy nem tudják értelmezni azt, ahogyan mi együtt vagyunk. Akik viszont értik, azok eléggé irigylik ezt a fajta kapcsolatot és főleg a mi hozzáállásunkat.

Mert sokan buktak már bele abba, amit mi most megkísér~~(t)~~lünk, és még ezerszer többen vannak, akik soha nem mertek még álmodni sem róla, hogy ilyen lehet.

Na, hát ez van, és csak rajtunk múlik, szerintem jó lesz, mert mi jók vagyunk.

2011-02-03T23:54:00.000+01:00

Úgy érzem, annyira kimerült, kifacsart és elkeseredett kezdek lenni, hogy meg fogok szűnni embernek lenni hamarosan. Már nem tudok normálisan reagálni helyzetekre, megbántom az embereket, akiket szeretek, pedig a baj az, hogy a dolgokat kilátástalannak látom, és gyűlölöm magam, amiért benne vagyok ebben a helyzetben, és nem változtatok rajta.

2011-01-31T02:31:00.005+01:00

kegyetlenül fáj.
bárcsak el tudnék tűnni a föld színéről úgy, hogy ne akarjak visszajönni többé.
bárcsak tudnék nem kötődni semmihez és senkihez.

http://www.last.fm/music/Saltillo/_/A+Necessary+End

szombat reggel

2011-01-29T21:44:00.002+01:00

Mikor oldódnak fel végre ezek az ellentétek?
Mikor lehet végre mindkettőnknek egyszerre ugyanolyan jó?

Te mindig mosolyogva mész el tőlem, a jó miatt, ami köztünk történt.
Én mindig szomorúan maradok itt nélküled, a jó miatt, ami köztünk történt.

Ha közel engedtelek magamhoz, ha megengedtem, hogy boldoggá tegyél, ebben a felfokozott érzelmi állapotban egy darabig nem vágyom másra, minthogy cserébe én is odaadhassam magam Neked. Mindegy, hogy milyen módon. A figyelmemet, a törődésemet, a melegségemet, a testemet, a nyugalmamat, az energiámat. Amire szükséged van éppen.

Amikor elmész, úgy érzem, mintha börtönbe lennék zárva. Megreked minden, amit adni szeretnék.
Semmit sem tudok tenni, sehogy sem tudok Neked örömet okozni. Teljesen tehetetlen vagyok.

Ha este mész el, úgy könnyebb. Akkor még én is mosolygok, kitart a közös élmények utóhatása, boldogan hajtom álomra a fejem. Másnap munka, nem is lenne Rád energiám. De ha szombat reggel mész el, egy egész hétvégényi odaadásomat kell utána magamba fojtanom...

vissza a közhelyekhez

2011-01-29T12:14:00.007+01:00

Mennyi mindenen kell keresztül menni, mennyi mindent kell végigvinni ahhoz, hogy aztán az ember magára nézve is megállapíthassa a világ legnagyobb közhelyeit... :)

Hogy ami a másikban zavar, az soha nem más, mint ami bennünk is megvan, és amit magunkban sem tudunk megérteni vagy elfogadni...

Hogy a legnagyobb félelmünk egyben a legtitkosabb vágyunk...

Hogy a reakció nem ér, ezért a szabadságom csak onnantól valódi szabadság, ha már nem a másik szabadságára adott válaszreakció... (még az, és érzem, hogy beindul a fight or flight, és bár javuló tendencia, hogy már nem az utóbbit választom, a fegyvereim korrektségével nem vagyok elégedett).
A külvilágra adott reakciók meg valahol a megvilágosodás táján kezdenek el felszívódni, úgyhogy egyelőre még igen nehezen látom be, hogy lehetne bárki is szabad (mondjuk a pasim elég jó nyomon jár, bár csak egy-két területen) megvilágosodottság nélkül. (annak meg má' mindegy úgyis:).

No meg hogy továbbra is, mindig is magamat szeretem oly nagyon Veled.
stb, stb.

Mindenesetre most egy kicsit úgy érzem magam, mint egy meglehetősen megterhelő főpróba után, amikor először játszottam el az új szerepet, és még nagyon nem otthonos és kevésbé természetes, de már van egy kis belelátásom abba, hogy menni fog-e az előadás, mennyire passzol az én karakteremhez a dolog.
Néha nem könnyű mindent érezni, ami a levegőben ott van.

De örülök, mert ez egy egymás iránt érzékenyebbre hangolt, drámaiságmentes színpad nyitott színfalakkal. Ennek az őszintétlenséggel, követelőzéssel és látszólagos behódolással való totális elbaszása a soap opera. Szerintem mi annál sokkal bölcsebbek vagyunk.

Ja, és hogy 7 embernek kell az albimban aludnia ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen fantasztikus adottságokkal rendelkezik a fürdőszobánk..? Ezentúl gyakrabban fogadok couchsurfereket, azt hiszem...

Waves workshop: Navigating the Unknown

2011-01-24T17:08:00.002+01:00

Itthon vagyok betegen (mégsem vagyok legyőzhetetlen, úgy tűnik:P ), viszont ennek megvan az az előnye, hogy kivételesen van időm arról írni, ami valóban lényeges számomra. (általában nem így van, sőt sokszor épp a legjelentéktelenebb dolgok kerülnek ide több okból: az egyik, hogy amikor a fontos dolgok történnek, akkor fontos dolgok történnek, tehát nincs időm még blogolni is róla, másrészt vagy Vele élek át / meg valamit, és ezért nem érzem szükségét, hogy másoknak beszámolót tartsak az örömeimről, ha pedig nem vele, akkor meg Neki szeretném elmesélni, és nem pedig ide írom :) - és ezért ide inkább a negatív dolgok kerülnek, hirtelen indulatból amolyan spontán kirobbanások.)

Jelentkeztem egy Ötritmus workshopra. Nagyon kellett. Nem voltam még Ötritmus workshopon, táncórán is csak egyen, amit a Fehérke tartott nyáron - mégis már ahogy a terembe beléptem, úgy éreztem: otthon vagyok. Tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Hasonlított nagyon azokra a hétvégi kontaktos workshopokra, ahol nem technikai volt a tananyag, hanem a cél a minél mélyebb ellazulás, minél teljesebb felszabadultság volt az önálló, ösztönös improvizáción keresztül.

Néha nehezemre esett nem kapcsolódni másokhoz, ahogy a kontaktból megszoktam - aztán levetettem ezt a gátat, és egy kicsit mertem kapcsolódni azokhoz, akiket ismertem már korábban is kontaktról, vagy akik nyitottnak mutatkoztak felém, és páros táncot kezdeményeztek velem. És most már, okulván a nyári ötritmus órából, sikerült úgy viselkednem, hogy a táncot megéljük teljesen, de az óra után ne kérjék el (hiábavalóan) a telefonszámomat a velem összhangra talált és engem vonzónak tartó fiatalemberek (kontakton ez valahogy sosem probléma, ott mindenki természetesnek veszi, hogy a kapcsolódás a táncban véget ér).

Az ismeretlen közeg (és közönség) ellenére úgy érzem, én voltam a teremben a legvadabb, legfelszabadultabb, legösztönösebb, legsokszínűbb. Bátran használtam a talajt is mint támaszt, formát és teret, ahogy a kontaktból tanultam. Engedtem, hogy felszínre törjön bármi, csináltam, bármi is jutott eszembe, engedtem, hogy a testem lépjen először, mielőtt még bekapcsolódna az elmém és feltenné a szokásos kérdéseit a félelmeivel, megfelelési kényszerével, esztétikai kétségeivel. Biztos, hogy sokan irigyeltek is ezért; sokan táncoltak szolidan, vagy végig hasonló, ismétlődő sémák szerint, kissé kétségbeesett vagy zavart arccal, az eksztázis jelei nélkül (főként az idősebbek). De kurva nagy, hogy eljöttek és végigcsinálták ők is!!

Tettem magammal kapcsolatban néhány fontos megfigyelést. Vagy inkább kérdést, amik felmerültek bennem. Először is, hogy mi a francért vagyok én olyan feszült, szorongó, zárt bizonyos társas, hétköznapi szituációkban, mikor itt totálisan oldott és elengedett tudok lenni?! Hol vannak ilyenkor a görcseim, a korlátaim, a félelmeim? Amit itt megtapasztalok, amilyen minőséget itt képviselek, azt miért nem tudom hozni az életemben is? Miben más ennyire ez a tér nekem az élet teréhez képest?

..és innen folytatom, mert most ki lettem dobva a gépből:)

soha

2011-01-24T01:09:00.002+01:00

Nincs jogod senkit semmilyen tettéért megítélni mindaddig, amíg ugyanazt saját magad is el nem követted, és helyzetét, melyből döntése fakadt, át nem érezted; amíg nem érezted mozgatórugóit a húsodban, következményeinek terhét a szíveden.

Márpedig minden egyes ember minden egyes cselekedete egyedi és megismételhetetlen. Mindannyian másként éljük meg életünk nagy válaszútjait (sőt még ugyanaz az ember sem tud valamit többször ugyanúgy megélni, hiszen mire másodszor teszi, ő már nem ugyanaz az ember).

A következtetés tehát marad: soha, semmiért nem ítélhetsz meg senkit.

Egyedül önmagad bírája lehetsz.

greatest accomplishment

2011-01-22T00:33:00.000+01:00

Értem én, mert néha azért 'hiányzik' az az érzés, hogy szeretni valami kis éretlen hülyét - aki néha bizony egy elég méretes kőbunkó, de nem baj, majd kinövi... és már simogatom is az aranyos kis buksiját. Az a jelenet jut néha eszembe, Drixi egy tökéletes példa, mert senki más nem volt képes abban a suliban eltűrni a Selyemzsolt kreténségét, ő meg elővette azt a kedves, nyugodt archaikus mosolyát, úgy nézett rá, csendben, megbocsátón, mint anya a gyermekére, amikor bepisilt, asszem a Vera mondta ezt a hasonlatot. (na őt is meg kéne keresnem egyszer - ha már ennyire hiányzik, hogy minden évben egy csomószor gondolok rá, csak épp félek, hogy én nem érdeklem őt).*

Szóval megfigyeltem nemrég, hogy van a nőkben egy ilyen képesség, egyfajta anyai ösztön, hogy megbocsátani, hogy tolerálni a hülyeséget. Sőt egyesek kifejezetten még valami perverz élvezetet is lelnek abban, hogy egy nagyon hülye pasit toleráljanak. Aki bántja vagy leszarja vagy megcsalja stb. őket.
Mert tudják magukról, hogy ez mekkora irdatlan teljesítmény. Az is. Unconditional love. Veri bjútiful.
Node, valójában nem büszkének kéne lenni erre, hanem inkább elgondolkodni azon, hogy ha már mi ilyen nagyok tudunk lenni, valóban ez való-e, ez méltó-e hozzánk, vagy pedig sokkal többet érdemelnénk.
És persze, néha vannak ilyen nagyjelenetek, mert például egyedül a Drixinek be is kussolt a Selyem egyből, de szerintem hosszútávon egyetlen pasi sem fog megváltozni attól, hogy welcome-t mondunk a gorombaságainak. (esetleg megszokják a kényelmet, és még jobban visszaélnek vele).
Szóval aki úgy érzi, hogy életének a legnagyobb, leginkább elismerésre méltó eredménye, hogy egy nagyon hülye pasit képes volt tolerálni oly hosszú időn (netán egy egész életen) át, az kéremszépen bizony nem szent, hanem egyszerűen hülye. És szedje össze az önbecsülését, és húzzon kifele abból a kapcsolatból nagyon-nagyon gyorsan.

*na, hát persze, persze fent van a facebookon, és én meg nem merem bejelölni.
vajon hol élhet most? több a külföldi ismerőse, mint a magyar, és köztük finn és olasz nevek... <*sóhaj*>

csak egy-két pillanatkép, vagy valami ilyesmi

2011-01-12T22:42:00.008+01:00

milyen fura. ma megláttam az arcod az interneten, és egy pillanatra azt hittem, hogy barátok vagyunk, és elmosolyodtam. tudod, mintha nem is történt volna semmi. mintha elfelejtettem volna. vagy el is felejtettem, arra a pillanatra.
jó volt látni egyébként. jó volt látni, hogy ilyen semmilyen is tud lenni egy találkozás. hogy lassan Te is semmilyenné válhatsz számomra egyszer.
nem szeretem, amikor a nemtalálkozás konzerválja a dolgokat.
márpedig konzerválja. elég durván. sok kísérlet bizonyította már ezt a történelem során:)

tök szeretnék blogolni egy csomó dologról. beszélgetésekről, filmekről, barátságokról, táncról, családról, szeretésről. mindenről, ami mostanában történt és fontos nekem valamiért.
hiányzik hozzá az időm.
ma pl. itt van egy couchsurfer. :)
nekem most ez izgi, mert először vagyok 'host'... :)

azt hiszem, én nem is annyira akartam szerelmes lenni. féltem tőle, attól, hogy nagyon fájni fog, attól, hogy nem fogom tudni a dolgokat kézben tartani és a helyén kezelni. féltem valamiféle lavinától, meg attól, hogy az halálos is lehet.
de egyelőre nem történik semmi ilyesmi. csak hullanak az ajándék percek, ahogy a hópelyhek hullanak, mindegyik más és mindegyik gyönyörű. és minek félni attól, ami a legszebb dolog a földön. miért kéne elfutni az elől, aki boldoggá tesz.
vajon minek hívják azt, amikor úgy érzem, az ő benzinszagú, koszos, érdes kezénél nincs finomabb kéz a világon? és ha átölel vele, olyankor valami olyan jóba, olyan bőségbe csöppenek, hogy nincs az égegyadta világon szükségem semmi másra...
nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e.
de nem is fontos ezt tudni.
ha érezzük, amit érzünk, az éppen elég...

tanmese

2011-01-10T22:55:00.005+01:00

A paraszt és a csacsi

Egy nap a csacsi beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról, és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan kisétált!

Az élet mindenfajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!

micsoda elírás

2011-01-08T11:57:00.000+01:00

"I love in a relatively central but a bit ill-famed district of Budapest."

musical bestof

2011-01-04T13:45:00.010+01:00

Érdekes, hogy tavaly ez milyen jelentős volt nekem, pont egy éve postoltam, és most eszembe jutott, hogy ismét rányomhatok a "last 12 months" gombra. Szinte minden helyezés engem is meglep. No lássuk...

Fedélzet (396) - ööö...? tavasszal sokat beszélgettem Szemyvel. Most már nem láttam fél éve. Ez az ő ex-zenekara.
Murcof (332) - ez még meglepőbb, 2009 abszulút szupersztárja volt nekem, de az elmúlt fél évben egy-kétszer, ha hallgattam, sőt azt gondolnám, hogy azóta nem hallgatom, mióta kérte, hogy ezt tegyem be háttérzenének.
Ben Frost (301) - 2010 legnagyobb felfedezése számomra a Steel Wound c. album, igazából ő lenne az egyetlen, akit felraknék az idei bestof-listámra. Ráadásul tízperces számai vannak, úgyhogy ha belőném az idő-equalizert, biztos ő lenne az első. Mit meséljek róla? Az a jelenet talán a legjellemzőbb. Azon az estén, amikor összeszedtem magam, és először mentem el újra kontakt táncra, majd utána a Cökxpônba a Csordás Dávidék chill-out koncertjére. Feküdtem ott koradélután a Rákóczi tér környékén egy idegen lakás galériájában az ágyon (egy ma-uris jóbarát kölcsönadta a kulcsát, hogy ott tudjak nyugodtan dolgozni), ezt a zenét hallgattam, és elaludtam. Nagyon jó volt rá aludni. Pontosan azzal a fajta megnyugvással, ahogy egy férfi mellkasán alszom el, aki szeret. Ha ezt hallgattam, nem voltam egyedül. Ezért mertem elmenni utána. Gyógyított. You, me and the end of everything...
Eleven Hold (270) - ez a húszéveskori kedvencem, mi ez a nagy revival? :)
Autechre (231) - ezen is csodálkozom. Érzéstelenítő injekció fürdőkádas ellazuláshoz.
Mike Oldfield (217) - a Songs of a Distant Earth az egyik fő zeném lett masszázshoz, tök jó, hogy kitaláltam.
Einstürzende Neubauten (211) - jé. ennyi lejátszást nem lehet a némettanulás számlájára írni...
Csordás Gábor (189) - végre valami jogos. Nagyon szép lett az a zongoraimpró cédé, amit Carlos tavaly karácsonyra hozott össze.
Mugison (177) - 2 Birds, Poke a Pal. Érzékenység, szépség és egy csipet fájás. A Saltot túlzásba vittem.
Valgeir Sigurðsson (167) - berlini utam idején koncertezett volna kint Ben Frosttal, így vettem újra elő, 2009 moersi kedvesség egyébként, igényes, halk, finom, északi, szelíd. Kicsit el is hitette, hogy Equilibrium Is Restored...
Balmorhea (163) - gyönyörűszép... igazán állhatna előkelőbb helyen.
Bonobo (163) - egy kedvenc számom volt már (Kota), de alapvetően Szemy hozta, a kedvenc háttérzeném lett, és ez egyben hibája is: figyelni nem lehet rá, nem történnek a zenében olyan lényeges dolgok.
Barják András (160) - a karácsonyi zongoradarun fennakadt a lemezjátszó tűje, evvan. szia Andris.
Secret Chiefs 3 (156) - ez valami nagyon érdekes, különleges zenei egyveleg, koncerten is voltam, de most már nemigen hallgatnám.
Banco de Gaia (147) - Igizeh c. albumuk lett a másik legfontosabb, dinamikus masszázszeném, azoknak teszem be, akik nyitottabbak az elektronikára.
Apocalyptica (145) - bűnügymegelőző fájdalmas-érzelmes dühöngőzene. hajat ki, fejet le és zúzás ezerrel. a szerelem és a család tájain lelt kegyetlenségre ez a gyógyír. másnap brutálisan fájni szokott a nyakam... :)
The Knife (137) - régi Hollán-party maradvány, de inkább TernerPeti- és Csabihangulat. Jó zene, maradni fog.
Loscil (136) - The Making of Grief Point. Ezt muszáj. Rabul ejtett, pedig alig-zene. Hipnózis és ultrafinomsággal meg-megrezzenő hangok. 'A better reading of the situation, the right reading is that I just don't understand it. At all.'
Coldplay (135) - egy kicsit mert jó, egy kicsit előző nyári nosztalgia. De az is igaz, hogy 2010-ben is ez volt a Hardest Part az elején, Gergő mellett.
Explosions in the Sky (130) - a tavalyi legfinomabb postrock, és a számcímek is nagyon betaláltak... talán ez lenne a másik, amit mindenképp megemlítenék a 2010-es toplistámon. Beszéltem is róla, remény, hit, The Earth Is Not a Cold Dead Place...

Ha pedig dalban gondolkodunk, akkor 2010 a Rootless Tree. A let me out, let me out, let me out of this hell éve.

Ebben a listázásban az volt az érdekes, hogy nem volt jó, hogy nem esett jól, sőt lehangolt - ellentétben az előzővel. Nem is tudom őszintén azt mondani, hogy "szeretem" a zenéket, amiket hallgattam. Inkább, hogy szükségem volt rájuk, egyfajta ragaszkodó, destruktív függőségben.
2009-ben még egész mást jelentett nekem a zene. Akkor társas oldódás és társas őrület volt, az összetartozás érzését erősítette bennem, a zene csupa kedves emléket hozott az otthonomba.
2010-ben ezeket itt mind-mind egyedül hallgattam, a gyáli szobám négy fala közt, magányosan, immár a különválasztottság jeleként.
Minden érzelmi töltetű.
Utórezgések. Utórezgések, amik csendben elhalkulnak. Az elmúlt fél évben nem sok zenét hallgattam már.

mosolymérő

2011-01-04T12:23:00.003+01:00

Annyi mindent írnék... Fantasztikus hetem volt, kezdve a múlt hétfővel, látszólag semmi különös, beültünk egy kis kocsmába a Pajta mellett, beszélgettünk, én meg egy kicsit az ölébe hempergőztem a padon, és úgy elengedtem magam, ahogy szinte bárhol el szoktam magam engedni, ha kettesben vagyunk és minden oké, talán mert belém nem neveltek ilyesféle illemtankönyvet, hogy hol mit illik csinálni és mit nem (volt is belőle bajom..:) ).

Azok a pillanatok, amelyek megmaradnak, amik igazán számítanak, pedig milyen megfoghatatlanok, elmesélhetetlenek. Ahogy álltunk a Keletiben, ő már a vonaton, én lent a peronon, és az üvegajtó két oldalán egymásra helyeztük a kezünk. Vagy tíz perc késéssel indult a vonat, és mi csak álltunk ott, néztünk egymásra - az a mosolya, az annyira megmaradt bennem.

Amikor még kisebbecske gyerek voltam, és Anyuval Németországba mentünk, ki nem állhattam Karó nénit (mi így hívtuk, amúgy Carolina, nyilván). Pedig tök kedves volt, és mindig rámmosolygott - no de annak a mosolynak a hamissága! Egy gyerek ezt talán még jobban érzi. Csak addig mosolygott, amíg rámnézett, a következő pillanatban elvágták a mosolyt. Ki nem állhattam.

Szerintem egy mosoly valódiságát, a mögötte rejlő örömöt a hosszában lehet mérni. A hamis mosoly mögött nem rejlik öröm, csak egy szándék - ami attól még lehet jó szándék persze, de a szándék nem nyújtja el a mosolyt úgy, mint ha valóban örülsz. Szóval én kész voltam, ahogy ott álltam, és láttam, hogy már tizenöt perce ugyanaz a mosoly van az arcán, változatlan intenzitással és csillogó szemekkel. Mert ez annyit jelent, hogy boldoggá tudjuk egymást tenni...

rövidke

2011-01-04T00:56:00.000+01:00

Talán nem véletlenül kaptam a sorstól ezt a néhány nap kényszerszabit. Hihetetlen, hogy hogy jönnek szembe a szituációk... Kénytelen leszek szembenézni.

good bye cruel 2010

2010-12-31T22:50:00.003+01:00

Évvégi elszámolás ide vagy oda, talán mégsem kellett volna végiggondolni, hogy mi történt velem az elmúlt egy év első két harmadában, meg hogy milyen volt a tavaly ilyenkor készülő "~~Best~~Worst of 2009" movie, és talán nem kellett volna meginni fél liter forralt bort sem egyedül a könnyeimtől való ijedtemben, de mindegy, talán belefér, hogy az év utolsó napján elcsesszem még egyszer utoljára.
Végülis, még van egy órám, hogy összeszedjem magam, és odaérjek szilveszterezni.

És most már úgyis jön 2011, és minden esélyem megvan rá, hogy csekélyke késéssel ugyan, de életem eddigi legszebb éve legyen...

szabi

2010-12-30T00:13:00.001+01:00

Ha egyetlen egy darab együtt töltött nap ilyen kibaszott boldoggá / beteljesültté / stb. tud tenni mindkettőnket, akkor milyen lesz majd februártól, amikor már akármikor együtt lehetünk? "Meghalunk?!" - kérdi. Hát nem tudom, de valahogy majdcsak elviseljük azt is... :)

mégsem a hidegtől

2010-12-28T23:32:00.001+01:00

"Az ujjak zsibbadása nagyon veszélyes jel. Egy egész életre kiható izületi gyulladást lehet így szerezni. Az ok általában a rossz felső testhelyzetben keresendő. Ahogy az altájon, a tenyéren is van egy völgy, is itt futnak a legfontosabb idegek. Ha túl nagy nyomás nehezedik erre a részre, akkor zsibbadás következik be. Ugyan ez a helyzet a nyereggel, és ott egy kis vékony, puha párnázattal a kérdést többé-kevésbé meg lehet oldani. A kéznél is járjunk el hasonlóképpen. Tegyünk fel puha bandázst, markolatot, és viseljünk párnázott kerékpáros kesztyűt.
Egy másik ok lehet a helytelen csuklópozíció. A csuklónak a karral egy vonalba kell lenni. Egyenes kormányoknál gyakran felfele görbül a csukló, és ez becsípheti az idegeket. Ez ismét zsibbadáshoz vezet. Ha ilyen gondunk van, figyeljük a csuklónk helyzetét, tegyünk fel kormányszarvat, vagy könyöklős kiegészítőt. Sokszor a rugós kormányszár, vagy az első kerék felfüggesztés is segíthet a helyzeten. Kísérletezhetünk az első kerékben lévő levegőnyomással is. "

(forrás)

minden jó, ha...

2010-12-28T08:48:00.000+01:00

Hát igen, tanulságos volt ez is... Anyám már szenteste pedzegette: "Nem csak annyi a bajod, hogy nem tudsz a Gergőddel lenni?" És valóban, most, hogy tegnap találkoztunk, egyszeriben minden stressz, aggódás, félelem lehullott rólam, már nincs semmi baj, már semmi nem fáj, már nem nyomaszt a múlt és nem nyomaszt a jövő, a jelen pedig csodás, csak úgy vagyunk, nézünk egymás szemébe, ha csak visszagondolok erre, is sírni tudnék a boldogságtól.

Nem tudom, hogy van ez, természetesen zavar ez a függés, az övé is és a sajátomé is. Merthogy ő is pont valami ilyesmit mondott velem kapcsolatban, hogy amikor én ott vagyok vele, az mennyire sokat számít. De miért változik meg az egész világhoz való viszonyom attól, hogy mellettem van a társam? Miért sokkal könnyebb akkor minden, miért válik hirtelen minden elviselhetővé és keresztülvihetővé?

2010-12-27T07:41:00.000+01:00

Újra kéne gondolnom több mindent.
Most valahogy nem sok értelmét látom az életemnek.

jövőben

2010-12-26T22:19:00.001+01:00

Egy kicsit azért félek. Vannak dolgok, amik nem szeretnek megpiszkálódva lenni.

A kérdés, azt hiszem, eléggé komoly: minek a sértetlenségét kell tűzön-vízen át óvni? A szívét vagy a valóságét?
Milyen jó lenne, ha legalább az egyik valamelyest kevésbé szubjektív tudna lenni. De a valóságot se tudjuk máshogy érzékelni, mint a szíven át. Ez az, ami miatt félek.

Ott van például az otthoni, elhagyatott könyvespolcom. Nem szeretek ránézni és szembesülni a rajta lévő könyvekkel. A régi énemet idézik. Beteljesületlen álmok, sőt inkább álmok, melyeket eldobtam magamtól, melyeket letéptem az arcomról.
Néha felmerül bennem a kétely, hogy mi van, ha becsapom magam? Ha valahol mélyen még mindig arra az életre, azaz más életre vágyom, mint amit építek magamnak?

Vagy ott van Peti. Évek óta nem láttam. Egy pár hete reggel, az első címem felvételéhez igyekezvén megláttam a Klinikáknál átsétálni a zebrán a lányt, akit énutánam szeretett. Egy pöttöm kislány sétált kézenfogva vele, most láttam először, csupán egyetlen röpke pillanatra. Peti kislánya.
Petivel évekig nem mertem találkozni, mert nem tudtam feldolgozni a szakításunkat. Később meg már azért nem, mert akkor már mindegy volt, már ott volt Barna, akkor már biztosan tudtam, hogy tudok utána mást is szeretni (pedig hogy hittem akkor, hogy Si è spento il sole)...
És ez talán így volt jól. Vagy lehet, hogy nem. Nem tudom. Talán így is, úgy is kellett volna 1-2 év, talán akkor sem lenne most már semmi közünk egymáshoz - nem tudom.

Sokáig azt hittem, csak azokból az exekből lehettek legjobb barátok, akiktől hamar különváltam, mert sohasem szerettem őket igazán _úgy_, megalapozott és szenvedélyes szerelemmel. Ez megdőlt Barnával. Vele épp az volt a jó, hogy nagyon sokat beszélgettünk telefonon, és utána sokat találkoztunk is, amikor már tudtunk nyugodtan találkozni, egymástól fel nem kavarodva.

Ez a változat mindenképpen sokkal egészségesebb. Feloldó, feloldozó.
De ez sok idő és türelem, és legfőképp, kell hozzá a másik ember hasonló szándéka - vagy legalább jószándéka is. És ez nem mindig áll rendelkezésre, pedig úgy biztos, hogy sokkal, sokkal könnyebb lenne, mint egyedül, magunkban tépelődve.

Hogy bátor leszek most vagy megint csak vakmerő? Szeretném, ha csak bátor lennék. De persze a legjobb az lenne, ha egyik sem, ha már nem lennék semmi, ha ez az egész csak úgy menne lazán, könnyedén, nevetve és fittyet hányva, ahogy őneki megy.

Most eszembe jutott, amikor Francee várt rám a Szimplában aznap este, amikor először beszélgettünk, és már a Blahánál jártam, amikor írt egy sms-t, hogy "Hol vagy?" - én pedig azt válaszoltam: "Jövőben. :)"

Hát most is a jövőben vagyok, és ezért abba is hagyhatnám, úgysem lehet előre tudni semmit.
És lehet, hogy tényleg nem lesz semmi.
Kívánom, hogy úgy legyen.

szent este?

2010-12-25T01:47:00.004+01:00

Nem, most valahogy nem érzem, hogy áldott, boldog, békés lenne. Kicsit zavarnak is ezek a jókívánságok, mert én nagyon vágyom arra, hogy tényleg ilyen legyen.
És hogy olyan karácsonyom legyen, amikor nem vagyok elszakítva attól, akit szeretek (nem tudom, hogy lesz-e valaha ilyen.)

Azt hiszem, délben borultam ki először, amikor odaültem két percre a géphez e-mailt csekkolni, és máris le lettem oltva értve - itt lett világos a számomra, hogy apám ma is dolgozik. Elszomorodtam, mert azt reméltem, hogy ha egyszer hónapok óta ez az _egyetlen_ nap, amit együtt töltünk a családdal, így négyen, és ráadásul karácsony van, akkor tényleg együtt tudunk majd lenni.
Tévedtem, apám este nyolcig ott ült, akkor felállt vacsorázni, kilenckor visszaült, majd a csillagszórózás és az ajándékozás idejére felállt onnan még egyszer.

Anyám azt mondta erre, hogy nem csak az az együttlét, hogy ülünk és beszélgetünk, hanem az is, hogy mindenki kiveszi a részét a tennivalókból. Igen, voltam bevásárolni, felmostam, beraktam egy mosást és kimostam kézzel a függönyöket, amiket anyám már évek óta nem mosott ki (mert már nem tudtam nézni, hogy olyan porosak), hoztam fenyőfát, megfaragtam a talpát és beszorítottam a satuba (nálunk ott szokott lakni), díszítettem, csomagoltam, és a fennmaradó időben pakolásztam a szobámban és elkészítettem Boró ajándékát is, amihez itt voltak az alapanyagok, és ami reményeim szerint nagyon fog illeni a szobájához. De közben azért arra gondoltam, hogy biztos lesz majd a napnak olyan része is, amikor csak úgy leülünk vagy leheveredünk, közel vagyunk egymáshoz, és beszélgetünk egy kicsit, olyan rég láttuk már egymást...
Nem volt.

Igyekeztem idén mindenkinek olyan dolgot adni, amire valóban szüksége van, vagy ami enyhíti egy gondját - Apunak ujjatlan kesztyűt, amiben tud gépelni, mert fázik munka közben a keze, Anyunak méregtelenítő-fogyasztó cuccot, gyógyteát szívritmuszavarra és magas vérnyomásra, rávalót a fájós térdére.
Öcsim ajándékán kicsit többet törtem a fejem. Most lett tizenöt éves kamasz. Naná, hogy a legjobb fej nővér akarok lenni, naná, hogy nem akarok valami egyszermegnézős filmet vagy olyan regényt adni neki, ami aztán nem is érdekli. Végülis egy könyvet adtam neki, és írtam mellé egy cetlit tájékoztatásképp, hogy "ebben a könyvben az van leírva, hogy mit kell csinálni a lányokkal ahhoz, hogy nagyon jó legyen nekik." Ez egy olyan könyv, amit én is olvastam pár éve, és nagyon találó leírás van benne mind a férfi, mind a női szexualitás természetéről, a nemek eltérő igényeiről, sokkal inkább lélektani, mint technikai megközelítésből. A slusszpoén, hogy öcsim bevallotta, már rég beleolvasott kicsit ebbe a könyvbe úgy egy évvel ezelőtt... :) Szóval tényleg érdekli a téma, és nem korai még...
Aztán persze ezek mellé mindenki kapott még valami kis dolgot, amit szeret, ami a szívnek jól esik. Öcsim citromos sört, Anyu Indiával kapcsolatos könyvet, Apu csokit (mióta kórházban volt, azóta úgy örül neki, mint egy gyerek), plusz mindenki kapott egy hát- és lábmasszázsra beváltható kupont és egy rúd marcipánt, amit szintén nagyon szeretnek, meg félretettem a héten a recisektől kapott néhány szem szaloncukrot is díszítésnek.

Hat után kicsivel meglettünk a fával, akkor fakadtam ki nyilvánosan is, hogy nem így képzeltem az együttlétet, hogy már nagyon fáradt vagyok, és hogy még lefürödni sem tudtam, mióta hazajöttem. És tényleg fáradtabb voltam, mint az egésznapos futárkodások után, úgy is éreztem, mintha már este 9 lenne inkább, és lassan közeledne az alvóidőm... csodálkoztam, hogy még csak hat óra van. Akkor Anyu azt mondta, elfogyott a tennivaló, menjek el fürödni nyugodtan, a levesnek még úgyis főnie kell.

A következő kb. másfél óra csodálatos volt. Forró vizet, fürdősót a kádba, lámpát leolt, gyertyát gyújt. A szomszéd szobámban betettem egy kis lágy, minimalista, meditatív chillout zenét (Aglaia - Three Organic Experiences: Carlos ajánlotta évekkel ezelőtt még az EH-levlistán, de én csak egy éve találtam rá arra a levélre véletlenül, ami nem is baj, mert közben megértem erre a zenére, és így egyből nagyon megérintett).
Elmerültem a forró vízben, és egyből megnyugodtam: figyeltem a gyertya lángját, azt, ahogy oszcillálva tükröződött a víz tükrében, és a meleg vízből felszálló gőz mozgását, amit megvilágított. És akkor úgy éreztem, hogy mégiscsak rendben van minden. Hogy mégiscsak szent az este. Nyugalom van.

Benne is maradtam a sötétben a kádban, amíg végig nem ment az album, megmostam a hajam, egy kicsit álmodoztam, játszottam a víz alatti egész finom vízsugárral, és felfedeztem, hogy mennyire más érzés, amikor az egész testem, a fejem is víz alatt van, csak egy-egy lélegzetvételre jövök fel belőle. Nem is tudom, miért nem jutott ez eszembe eddig. Pedig érdekes dolog kísérletezgetni az emberi test fiziológiájával, különböző légzéstechnikákkal, az eredmény mindig nagyon különleges, de általában megfeledkezem erről, és sajnálom rá az időt és az energiát.

Na igen, egy kicsit beleolvasgattam abba a bizonyos kék könyvbe, mielőtt odaadtam. Rájöttem, hogy egy csomó mindent 'elfelejtettem', vagyis hogy kikerült időközben a tudatosságomból, a figyelmemből. Milyen buta dolog, hogy egy könyv kell ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, milyen szituációkban milyen érzések zajlanak le bennem - de most nagyon megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal. Szóval én sokszor azt hiszem, valami gond van velem, pedig egyszerűen csak nő vagyok, és így érzékeny bizonyos dolgokra. És nagyon jó, hogy ez a könyv így tárgyilagosan, tényként kezelve leírja, hogy mi hogyan és miért zajlik le bennem, és leírja azt, amit nem merek kimondani. Sőt talán megfogalmazni sem tudom az adott helyzetben (és a könyv szerint ez is általános női dolog), hogy mire vágyom, mire van szükségem, mit szeretnék, még magamban sem, nemhogy a párom felé. Sőt ha ezt még meg is kérdezi tőlem, akkor végképp leblokkolok, ami tök rossz, hiszen pont azért kérdezi, mert szeretne a kedvemben járni, és szeretné, hogy nekem a legjobb legyen - én meg képtelen vagyok válaszolni, és szabotálom az ő kedves szándékait... Most kicsit arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne, ha ilyenkor nem is kéne megszólalnom, csak rámutatnék a megfelelő sorokra ebben a könyvben... Persze, a könyv a bevezetőben azt is leírja, véletlenül se adjuk oda úgy olvasni a párunknak a könyvet, hogy na figyu, ezt kéne csinálnod, mert a férfiak erre nagyon érzékenyek, és könnyen kritikának fogják fel - pedig nem erről van szó, csak arról, hogy ez a könyv sokkal könnyebben meg tudja fogalmazni, el tudja magyarázni nálam, hogy mik az igényeim. Mert én félek kimondani, meg egyáltalán, azt hiszem, nem is szeretek arra gondolni, hogy annak kéne történnie, amitől nekem lesz jó, hiába tudom, hogy a másiknak attól lesz jó a leginkább, ha nekem jó volt...
Bonyolult, igaz...?

Aztán megvacsoráztunk, csillagszórót gyújtottunk, énekeltünk egy-két dalt a fánál. Utána bedugtuk az ajándékokat egy takaró alá. Ez is családi szokás:) Amikor öcsim még pici volt, a kiskád alá rejtettük az ajándékokat, és onnan húztunk sorban felváltva mindig egyet-egyet, és odaadtuk annak, akié. Így sokkal izgalmasabb, olyan, mint egy játék, és a csomagolással sem kell bíbelődni, nem kell termelni a szemetet.
Azt hiszem, nagyon jó, hogy idén mindenkinek több dologgal is készültem, mert anélkül nagyon kevés dolog lett volna a takaró alatt, hamarabb véget ért volna a kör.

Kaptam két avokádót, egy gránátalmát és egy mangót, egy doboz gyümölcsteát (na jó, ezt Anyu kapta a suliban, de ő nem szokott ilyet inni, én meg elkunyeráltam:P), magnéziumtablettát, egy zacsi mogyorót (ez volt a "válasszak magamnak valami csokit a boltból" című), és egy tubus gyógyszertári illat-(meg minden egyéb vegyszer)mentes hidratáló krémet, amitől éjjelente nagyon szépen regenerálódik a kinti hidegben leharcolt orca. Öcsimtől sok színes teamécsest kaptam, ami tökjó, mert fogyóeszköz masszázskor is, meg amúgy is, plusz kiírta nekem a South Park első évadot dvd-re. Már csak valaki kéne, aki nézi velem:), mert egyedül nem szeretek bármit is nézni. Bár az elmúlt egy évben kétszer is sikerült: egyszer megnéztem a Csak szex és más semmi-t (mondjuk leginkább azért, mert Misi ajánlotta és aztán hamar vissza akarta kérni), meg még A békés harcos útját is sikerült egyedül végignéznem...

És asszem most megyek aludni, egy kicsit előre utálom a holnapi napot, 6-kor kell kelnem, hogy beérjek 8-ra, ismét ügyeletes leszek. Senki sem vállalta a szombatot (több őrült nincs a cégnél..), ezért végül meggyőzött az Olasz szép szóval, hogy vállaljam el azt is, az ügyeleti pénzt megkapom, és majd igyekeznek megoldani az autós futárral, ha mégis lesz valami, bár ilyenkor nem nagyon szokott... Délelőtt majd takarítok, meg elkészítem a többnyire magvakból és aszalt gyümölcsökből álló finomságokat (erre is költöttem kb. 5000 forintot), többek között a tágabb családi körnek szánom. Kettőkor áttekerek a kisebbik nagybratyiék új albijába karácsonyozni a Kolosy térre, az sem esik ki nagyon, onnan is tudnak riasztani, ha befutna egy meló. Ezutánra pedig meghívtam magamhoz a családomat, esznek ők is finomat, megnézünk egy filmet, aztán nálam alszanak hárman. Elférnek, a többiek még vidéken karácsonyoznak. Vasárnap meg ismét ügyelet. Ebben csak annyi a rossz, hogy 12 órán át kell legalább félig biciklis szerelésbe öltözve lenni, mert kb negyedóra lenne magamra venni minden téli cuccot, éspedig ha hívnak, elvileg egyből indulnom kell. Múlt szombaton pl. reggel nyolctól este tízig rajtam volt a térdmelegítő:) Ja igen, karácsony hétvégével együtt négy ügyeletet vállaltam el ebben a hónapban, aminek olyan szempontból nagyon örülök, hogy a januári fizetésemet meg fogja emelni úgy 15000 forinttal. Ennek most pontosan az ezredrésze van a pénztárcámban, ennyi maradt, miután végre beváltottam azt a két receptet, amit már rég be kellett volna, de nem volt rá pénzem. 7500 Ft. Egyhavi ízületvédő Condrosulf tabletta és háromhavi hormontabletta. Az utóbbi ára eléggé fájt, tekintve, hogy lényegében két hónapja nem élek a párommal nemi életet, és valószínűleg még két hónapig nem is fogok.

Igazából az van, hogy eléggé aggódom, fáj is a fejem, nem tudom, mit fogok az elkövetkezendő két hétben enni, a következő fizetésemig. Elfogyott a müzlim is, amit minden reggel vízzel és lenmaggal szoktam enni, úgy egynapi kenyér van még és van még sok az ajándék jázminrizsből, meg egyéb gabonafélék, amit megfőzhetek, a fagyasztóban egy zacsi hal és kukorica, de azt nem nagyon tudom napközben, az utcán megenni. A szüleim még tartoznak két általam beszerzett karácsonyi ajándék árával, ez kb. 5000 Ft, de nem kérhetem el, mert az anyám pénztárcájában is csak kétezer Ft van, ráadásul ez már az, ami az öcsémtől végszükség miatt elkért tízezresből maradt...

Aggódom a családomért. Apám egyre többet dolgozik egyre kevesebb pénzért. Idén a Mikulás sem jött el a Nefelejcs utcába. Így nem tudom igazán azt érezni, hogy nem kellett volna ennyit költenem a karácsonyra. Ja, és a Pajtának még lógok majdnem húszezerrel. A cash tiltólistáról már lekerültem, de ezt még majd le fogják a következő fizumból vonni.

Meg persze van, ami még ennél is jobban aggaszt. Az ujjaim. Nem stimmelnek. Már több hete. Azt hiszem, nem is a futárkodás, hanem az a motorostúra lehet a ludas. Nagyon lefagytak akkor, és nagyjából akkor kezdődött. Eleinte csak azt éreztem, mintha folyton zsibbadnának. Nemcsak a biciklin, hétvégén is, meg reggelente, ahogy felébredek. És mintha érzéketlenné váltak volna. Azóta ez folytonos lett. A jobb kezem három ujjával (hüvelyk, mutató, középső) alig érzek valamit, vagyis nem azt érzem, amit tapintok, hanem mintha apró tűk szurkálnák belül, ahogy hozzáérek valamihez. Az a zsibbadásszerű kellemetlen érzés. A bal kezemen kicsit gyengébb, és a hüvelyk, a középső és a gyűrűs ujjamat érinti leginkább. De ezek inkább fokozatok, egyik ujjamat sem érzem, hogy teljesen a régi lenne. Nem tudom, hogy mit csináljak velük. Hogy tudnám beléjük visszahozni a normál érzékelést? Ijesztő, hogy vannak dolgok, a testedhez tartozó képességek, és ezeket el lehet veszteni, és onnantól nincsenek többé. Ilyesmit, hogy ma este ráragadt a kukorica a fogamra, és nem tudtam az ujjammal leszedni, mert nem éreztem, hogy hol van. A legjobban az önkielégítésben zavar. Azzal a két ujjammal szoktam a csiklómat izgatni, és most nem tudom úgy. Nem éreznek azok az ujjaim. Nem az egész ujjakkal van a baj, hanem az ujjvégekkel. Próbáltam masszírozni, dörzsölgetni, de nem használt, és igazából ahogy telnek a napok-hetek, egyre rosszabb. Most gépelés közben is tök rossz érzés. Kétségbe vagyok esve. Nem akarom azt, ami van.

Befejezem ezt a blogbejegyzést, mert ünnepi hangulat helyett csak a panaszkodás van, tökre nyomi. És bocs, hogy nem válaszolok a karácsonyi leveleitekre. Nagyon jólesik, hogy gondoltok rám, csak nagyon nincs most hangulatom válaszolni. Nem valami boldog az idei karácsony...

http://www.youtube.com/watch?v=8rluU6BGpKw

Mit tennél, ha...

2010-12-19T13:41:00.006+01:00

Mit tennél, ha a párod bejelentené, hogy beleszeretett egy másik férfiba/nőbe, de tudja, hogy te kellesz neki és veled szeretne maradni?

És ha azt mondaná, hogy valamiért nagyon vonzódik ahhoz a férfihoz/nőhöz, de még nem tudja, hogy miért, és hogy ezután kivel szeretne lenni, és szeretne azzal a másikkal időt tölteni, hogy ezt tisztázhassa magában?

Mi történik, hogyha erre megtiltod neki, hogy kettesben találkozzanak?

Mit tennél, ha beleszeretnél a párod mellett valakibe?
Magadban próbálnád rendezni, amíg tisztán nem látsz, hogy ne őt és ne a kapcsolatotokat terheld?

És ha ő ezt mindenképp érzi, akár beszélsz róla, akár nem, és ha nem beszélsz, akkor csak még jobban fog aggódni? Akkor is titkolnád,ha ezzel több kárt okozol, mintha elmondtad volna?

Ha elmondod neki, mennyi idő után mondanád el?
Mi az a pont, ahonnan már komolyan kell venni, és meg kell beszélni, ahonnan már kettőtökre tartozik, nem csak egy pillanatnyi megkívánás?

Olyan párod van, aki elfogadja, hogy napról napra meg-megkívánsz egy-egy akár utcán látott nőt, vagy olyan, aki problémát, féltékenységi drámát csinálna belőle?

Ha őszinteségre vágysz a másiktól, el is tudod viselni azt?

Miért van az, hogy valamiről tudni akarsz, és van, amiről nem?
Ha van olyan, amiről nem akarsz tudni, akkor a másiknak egy részét megtagadod, és nem veszel róla tudomást, vagy csak szimplán hagysz neki szabad, privát teret?

Mi az, amit fontos tudnod, és mi az, amit felesleges?
Ha mindent tudni akarsz, azt is tudni akarod, hogy tetszik neki egy másik pasi?
Azt is, hogy a héten három másik csajt is megkívánt?
Azt is, ha hülyén nézel ki abban a cuccban, amit annyira szeretsz, azt is, hogy most éppen nagyon idegesítő vagy visszataszító vagy?

Ha a válaszod az, hogy azt is, azt is, azt is, de hát akkor nem fájna-e, hogy ezt mondja?

Ha igen, akkor miért akarod, hogy kimondja?

Hol találsz olyan nőt/férfit, aki egyből, az első pillanattól fogva meg tudja ezt neked adni?

Elvárhatod ezt eleve, mint belépőkártyát a szívedhez, vagy ezt a bizalmat közösen, kettőtöknek kell kiépíteni?

Hogy éred el, hogy érezze, hogy megbízhat benned, és bármit elmond, nem fogsz vele visszaélni?

Miért nevezed sunyiságnak, ha valaki nem mond el egyből valamit?
Biztos, hogy ez a bátorság hiánya? És ha arról van szó, hogy a másik még magában sem tudta tisztázta az adott dolgot, ha neki magának is időre van szüksége, hogy átlássa, és meg tudja fogalmazni?
Mi van, ha azért nem mondja el, mert szégyelli magát? Nem is előtted, hanem saját maga előtt?

---------------------------------------

...ilyen és hasonló kérdések merültek fel tegnap este 8 és hajnali fél 3 között a Fehérke harmadik sajtkóstolóval egybekötött tea'délutánján', ahol szokás szerint közel sem mindenki ismert mindenkit (sőt), ahol mindig akad egy-egy pszichológus, szociológus, etológus, családsegítő, gyermekmenhelyes önkéntes, Waldorf-tanár és Waldorf-szülő, és ahol az emberek harmada ötritmust, a másik harmada kontakt táncot, a harmadik harmada semmit sem táncol.
És persze ahol rajtam kívül mindenki már 30-35 felett, szóval akiknek már nincsenek olyan illúzióik, hogy az életben bizonyos nehéz szituációk (legalábbis ővelük) biztos, hogy soha, soha nem fordulnának elő.

2010-12-14T01:16:00.000+01:00

Aki mindenhol van, az sehol sincs.

nem zsákbamacska

2010-12-12T22:53:00.014+01:00

Hirtelen beleszeretni valakibe egy kicsit mindig olyan, mint zsákbamacskát húzni. Még nem tudod igazán, mit rejt odabent, még nem fedezted fel igazán a másikat, csak azt látod, milyen csinos kis zsákocskában van, és saccra sejthető a mérete, súlya úgy nagyjából, kiválasztod, de igazából fogalmad sincs, hogy mit vállalsz be.
Általában szerencsére azért van a képben némi intuíció, ösztönös átsejlés, hogy valahol érzed is azt, akihez vonzódsz, de a saját remények és a külső érzékelés még nagyon összemosódik.

De abban nagyon más a zsákbamacska, hogy azt csak egyszer tudod kibontani. Onnantól tény, nem rejt semmi újat.
A szerelem ellenben folyamatos misztérium. Minden pillanatában ott van az az izgalom, hogy a másik mint emberi lény megismerhetetlen. Igaz, minden emberben működnek sémák, amik szerint cselekszik, meg lehet jósolni előre reakciókat, de azt, hogy belül ki mit érez és mit gondol, lehetetlen pontossággal tudni, mert minden egyes emberi lény végtelenül más és végtelenül másként működik, mint az összes többi, és végtelenül más az is, ahogyan a többiek másságát a maga számára értelmezi. Ezért is megy csodaszámba, amikor úgy érezzük, hogy teljességgel értenek minket, vagy hogy teljességgel értünk valakit. Ez nagyon ritka, és by definition nem lehet igaz, csak megközelíteni lehet ezt az állapotot. Ezt úgy is mondhatnám, hogy , de f(c) A .

Remélem, hogy értitek, mert már késő van a kifejtéshez, és a fogalmazási készségem is korlátolt már ilyentájban, ráadásul tökre nem is erről akartam beszélni (és ez szintén az álmosságomnak tudható be), hanem arról, hogy milyen fantasztikus dolog, amikor olyan zsákbamacskád van, ami minden egyes nap minden egyes percében új és új meglepetéseket okoz, és napról napra derül ki, hogy olyan kincseket rejt, amiről soha nem mertél még álmodni sem, nemhogy már az elején hinni, hogy ez majd mind benne lesz abban az icipici zsákban.

Akit pedig nem riasztott még el az előbbi általános iskolás matematikai képlet, azt kedves szóval kérem, hogy vegyen elő kockás papírt vagy csak bízzon bátran a szemmértékében, és rajzolja meg ezt a csodálatos függvényt [1, -1] értelmezési tartományon, mert valami nagyon fontosat szeretnék most elmondani vele:

hülye vagyok

2010-12-10T07:50:00.010+01:00

A Melegedőben ültünk. Pali elmondta, hogy ő már nem hisz a szerelemben, mert rájött, hogy szerelem valójában nincs.
De ismer két párt, az életében mindössze kettőt, akikre ha ránéz, és látja, ahogy turbékolnak, újra hinni kezd benne, hogy mégis van.
És ebből az egyik mi vagyunk.
Tök jól esett ezt hallani.

Szóval egy kicsit hülye vagyok, egy kicsit tökre nem tudom, hogy hogyan kell ezt okosan csinálni, és ezért néha bután csinálom. Kemény egy napig tudtam úgy tenni, mintha nem lennénk együtt. De hát ez letagadhatatlan.

át-menet

2010-12-09T08:33:00.000+01:00

Z. vasárnap azt mondta:
- Tegye fel magasra a kezét az, aki tudja, hogy a jelenlegi párja nem az élete párja."
Ketten feltették a kezüket.
Én nem. Ennek fényében hoztam meg azt a döntést, hogy egyelőre külön folytassuk az utunkat.
És bár ígérni nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy ez csak átmeneti.

"Szerelem, szex, gyengédség" rovat

2010-12-04T22:54:00.026+01:00

Általában a hangulataim szerint néha romantikusabban, néha realistábban látom magamat és az életemben lévő kapcso(lato)kat. Most épp az utóbbi dominál, ilyenkor pl. nem hiszek a szerelemben még akkor sem, ha éppen szerelmes vagyok - mert végülis miről szól ez az egész? Nem őt szeretjük, hanem azt az érzést, amit csak vele élünk át, azt szeretjük, ahogyan az ő szemében tükröződünk, akik mellette lehetünk. Aztán lenyugszom, és rájövök - nem arra, hogy ez nincs így, hanem hogy nem számít, hogy ez így van, attól még nem bűn szerelemnek hívni...

Egy kicsit a szexben is így van, lehet, hogy nem is magára az emberre vágyunk, hanem arra, amit meg tudunk vele élni. Emlékszem, volt az életemben egy szeretkezés, ami nagyon elsöprő erejű volt, majd' egy évig nem tudtam a fejemből kiverni. Akkor sem, amikor már rég nem voltam abba a fiúba szerelmes, már rég nem akartam vele kapcsolatot, mert tudtam, hogy úgysem működne, valamiért mégis eszembe jutott néha az a nap, mert nagyon szerettem volna azokat az érzéseket újra megélni, amiket akkor és ott átéltem. Mert elsősorban nem attól volt olyan jó, nem attól volt akkora orgazmusom, hogy ő milyen ügyes volt, hanem attól, ahogyan én jelen voltam abban a szeretkezésben, hogy szerelmes voltam, hittem abban a szerelemben, és még nem volt bennem semmi gátlás, hogy úgy jött az a szex, mint egy villámcsapás, még azelőtt, hogy beindul az ember agyában bármiféle aggodalom és gondolat kettőnket és a jövőt illetően. Csak a teljes nyitottság, a teljes odaadás volt bennem, a puszta öröme annak, hogy szerelmesen eggyéválhatunk. És pontosan ugyanazt az érzést, azt a nyitottságot nem tudtam soha többé visszahozni, nemcsak mással, vele sem, mert a kapcsolatunkra az idővel már rárakódott egy csomó minden, problémák, gondolatok, elvárások, szarakodás.

Ez az egész onnan jutott most eszembe, hogy nemrég volt egy átfutó gondolatom, nem hosszan álmodozva, nem rögeszmésen, csak egy röpke pillanatig, hogy szeretnék újra úgy szerelmeskedni, ahogy az exemmel tudtam - de persze nem miatta, nem azért, mert őt akarom, hanem pont azért, mert abban már nem az a kezdeti, türelmetlen, szerelmes-tüzes vágy, hanem az odaadó szeretet dominált, amikor már semmi problémázás nincsen, semmin nem kell már agyalni és gondolkodni, hogy mit kéne tenni és hogyan lenne jó meg helyes, amikor csak a puszta szándék van jelen, hogy örömet okozzunk egymásnak, nincs a képben semmi más és senki más, csak ő meg én, a lehető legotthonosabb, legelfogadóbb térben, elvárások nélkül, igen, azt hiszem, nagyon vágyom arra, hogy ez az érzés meg tudjon születni bennem, mert én csak akkor érzem jól magam az ágyban, akkor tudom élvezni és magamat elengedni benne, ha minden rendben van, és annyira szeretném már, hogy minden rendben legyen.

És ez is benne van abban, hogy jelenleg (immár egy hónapja..) tiltólistán van a szex, és hogy szeretném, ha ez így is maradna mindaddig, amíg le nem hullott róla minden más, ami nem Ő és én vagyunk, minden, ami zavarossá tudná tenni a szerelmünk tavának vizét.

Mert ha csak tisztán igazán szép, miért érném be kevesebbel?
Túl az egyéb, kevésbé önző érveken, nem éri meg, nem éri meg lejjebb adni a legszebből, csak azért, mert már nagyon vágyom rá, hogy együtt lehessünk...

2010-11-26T00:00:00.002+01:00

Szeretlek.

kívül-belül

2010-11-21T22:41:00.001+01:00

Miután ráébredtem, hogy amikor magammal rendben vagyok, mennyire imádok egyedül lenni, lett egy szobatársam, egyik napról a másikra. Hirtelen nagyon fura volt, hogy nem vagyok egyedül reggel, amikor munkába készülődöm (eddig általában mire felkeltem, Boró már elment, Kati meg csak akkor kelt, amikor én indultam), és először idegessé tett, hogy nyüzsögnek körülöttem és folyton csacsognak hozzám. Évi olyan, mint egy gyermek, énekelget magában, nevetgél, mindent el kell mesélnie. Mostanra kezdem megszokni:) Meg hát ez nem rossz dolog egyáltalán, csak nekem súrlódási felület. De meg is beszéltem vele, hogy nekem most befelé fordulós időszakom van, és egyáltalán nem ellene szól, ha nem vagyok túl kommunikatív...

Asszem ez egy alapkérdés az életemben, hogy mi az a pont, ahonnan kezdve tudni lehet, hogy magamon vagy a helyzeten kell-e változtatni. Mert ugye sokszor a mi hibánk, hogy ügyet csinálunk dolgokból, pedig csak egy kis türelemre, egy kicsivel több toleranciára stb. lenne szükség...

Kicsit önzés, de amikor Gabó hazajött Dániából, tökre fellélegeztem, hogy végre valakivel meg tudom beszélni ezt úgy, hogy 100%-osan értse. Vele mindig nagyon közös volt ez a témánk, és ő is végig azt kérdezgette kint magától, hogy belül vagy kívül van a gond, ami miatt nem működik? Neki kellene megváltoznia, vagy ki kéne lépnie abból, amiben rosszul érzi magát? Honnantól ésszerű döntés, és honnantól menekülés?

Ismerek több embert közelebbről, akiket egyáltalán nem izgat az, hogy ők milyenek, csak háborognak dolgokon, az időjáráson, a bkv-n, a családtagjaikon, bármin, és egyáltalán nem érzik, hogy rajtuk múlik, hogyan érzik magukat az életükben. Meg jól elvannak sajátmagukkal úgy, ahogy vannak, tudván, hogy nem tökéletesek. Nem akarnak megváltozni, és nem éreznek lelkifurdalást (tök jó nekik:), amiért csokit vagy műanyag mekis kaját zabálnak, eldobálják a szemetet, veszekszenek a szeretteikkel, vagy lusták és egész nap csak a számítógéppel játszanak. Mert nem is akarnak tökéletesek lenni. Nekik ez így jó, ahogy van. Nem is szabad piszkálni miatta őket.

És aztán van a másik típus, mint Gabó és én, hogy mindig magunkban keressük először a hibát, keressük, hogy mit csinálunk rosszul, mit kéne másként, hogy lehetne ügyesebben idomulni, könnyedebben elfogadni azt, ami van. Ennek megvan az az előnye, hogy aki a csillagokba vágyik, legalább elindul valamerre, és talán egy icipicivel magasabbra jut, mint ahol van. Ugyanakkor viszont békétlenség van a szívében, örökös elégedetlenségben áll önmagával.

Szóval egyik véglet se túl jó, az egyik típus a világgal, a másik önmagával áll folyamatos háborúban, a béke pedig valahol ott lapul a kettő között: meglépni, amit még meg lehet lépni, és elengedni, amit már el kell engedni.

Ez a végszó most elég Carlososra sikerült, egy olyan bukott angyalnak, mint én, pedig nem is áll jól a moralizálás, úgyhogy ennyit mára...

Had'zel-gyakorlat failure

2010-11-21T02:39:00.000+01:00

Nem találok magamban érzéseket.
A történet aránylag rövid, kevés képkockás, ezért könnyen felidéztem az összes olyan dolgot, ami (akkor) rosszul esett, ami kellemetlen vagy megalázó volt - és semmi. Már nem érzek semmit.
Múlt, vége lett, nincs.

Nem is ez a baj - ha nem fáj, annak csak örülni lehet -, csakhogy ezután elővettem a legszebb közös emlékeket, és ugyanezt tapasztaltam, hogy nem tudok érezni semmit.
Múlt, vége lett, nincs.

Tudom, hogy ez gyakran van így, és a jelen úgyis mindig elsöpri ezt a semmit, mint porszemet a hurrikán. De akkor is nyomasztó, és a gyakorlatot sem tudtam így megcsinálni...

nincs sírás, ó

2010-11-18T23:49:00.006+01:00

Lekopogom, de valami kibaszottjó hetem van, és csodálkozom, hogy még mindig nem múlt el. És közben meg nem is történt úgy igazán semmi, csak dolgozom, élek, sokat vagyok egyedül, többet meditálok és kevesebbet alszom, mint általában, de valami átkattant bennem, amitől az van, hogy szeretem magam. És a dolgokat nagyobb energiával, nagyobb nyugalommal és élvezettel csinálom.

Aztán persze egyedül könnyebben szembejönnek dolgok, amik eddig rejtve voltak, mert nem volt idő foglalkozni velük. Harag, cinikus, rosszmájú gondolatok. Félelmek, korlátok, megoldatlan konfliktusok.
De még hiszek ezek fel- és megoldhatóságában.

És van, ami, úgy hiszem, már meg is javult.
Őszinte legyek? Tulajdonképpen akkora úthenger ment át rajtam, hogy másfél évig (úristen, másfél év..) nem tudtam úgy örömet okozni magamnak, hogy ne sírás, nagy zokogás vagy legalább néhány csendes könnycsepp legyen a vége. Olyan elemi erővel tört fel a fájdalom mindig közvetlenül orgazmus után, akkor is, ha egyáltalán nem gondoltam ennek a forrására. Volt egy-két alkalom, amikor sikerült ezt elkerülni, olyankor persze jól esett aktuálisan el is hinni, hogy megoldódott a probléma, de igazából nem oldódott meg semmi, csak volt egy szerencsés napom, de legközelebb megint ugyanúgy zajlott le minden. És nyilván, egy idő után már kedvem sem volt, mert minek az egész, minek legyen jó, ha végül úgyis csak sírás lesz belőle.

És most az van, hogy ez egy ideje működni kezdett. Jó. És nem kell sírni utána, reggel olyan tettrekész vagyok, hogy feleannyi(!) idő alatt elkészülök, mint a szokásos, este pedig olyan békés, hogy simán bele is alszom utána ebbe a nyugalomba. (lekopogom megint.)
És Ti most biztos nem érzitek úgy ennek a súlyát, hogy ez nekem most mekkora dolog, de nekem nagyon sokat jelent, mert már kezdtem azt hinni, hogy örökre elromlott bennem valami, és attól is komolyan féltem, hogy soha nem lesz többé olyan könnyed, játékos és élvezetes a szexuális életem, mint azelőtt volt, ez meg előbb-utóbb mindenképp rányomja a bélyegét a párkapcsolatomra is (hogy mennyire, az csak a másik türelmén múlik), de én mindenesetre éreztem, hogy nagyon nem teljesértékű az, amit jelenleg megélni és odaadni tudok, hiába szeretném nagyon, hogy jobb legyen...

Ami kérdés így nagyon szembejött még az egyedüllétben, hogy vajon miért hagyom, miért hagytam annyi időn át, hogy úgy érezzem, az életem alakulása valaki mástól függ? Attól, hogy az a valaki hogy dönt, mit fog a jövőben lépni, mit mond nekem a jelenben, mit mond a múltról a másiknak. Mi közöm van nekem ahhoz, ha valaki képtelen irányítani az életét, ha halvány fogalma sincs, hogy mit akar, miért hagytam, hogy ezzel engem is madzagon rángasson? Miért voltam a számára mindig elérhető, amikor csak épp olyan kedve támadt, hogy lefeküdne velem? Miért nem néztem magamba, hogy én, belül, igazán mire vágyok?
Miért adtam ki a kezeimből a manát, miért nem hittem el, hogy én irányítom az életemet??

one year ago

2010-11-16T23:12:00.003+01:00

Érdekes, hogy én is pont a napokban gondoltam arra, hogy egy évvel ezelőttre visszatekintsek:)

Szóval ez egy twitter bejegyzés pontosan egy évvel ezelőttről, elég reprezentatív:

tök döglöttnek tűnik most a szívem, remélem azért nem az

Mon Nov 16 2009 02:50:48 (Central Europe Standard Time) via web

A mai napon pedig örülök magamnak és ünnepelek - és ezt csak én érzem belül, és csak én tudnám elmagyarázni, de nem nagyon lehet, mivel nagyon finom érzésekről van szó -, hogy pont ez a nap a napja annak, hogy érzem, hogy megtört az átok, hogy visszatérnek belém olyan dolgok, amiket komolyan örökre elveszettnek hittem... Amiként saját magamat belül megélem és szeretem, és ahogy Terád gondolni tudok... És ez nekem most nagyon, nagyon nagy dolog. És olyan jó, hogy bizony megér egy ünneplést igazán.

2010-11-16T08:52:00.000+01:00

Most sokkal
jobb nekem
velem.

egy működő billentyűzet ünnepi alkalmából ömlesztve

2010-11-05T20:47:00.010+01:00

Hát, ez is érdekes egy hét volt. Konkrétan _semmi_ nem alakult úgy, ahogy terveztem - bár ez elég általános az elmúlt hónapokban, hogy a munka az egyetlen biztos pont az életemben. No meg ezek a váratlan, jó-is-rossz-is véletlen találkozások...

Kezdjük mondjuk ott a felsorolást, hogy öcsim visszamondta az arborétumot, és én lelkiismeretemre hallgatván akkor már inkább meszelni mentem egy barátnőmhöz. Úgy tudtam, egyedül leszek, de aztán pár óra múlva befutott Életem Mumusa. Bár végülis nem volt gáz, csak az illata idegesített. Túl közel volt, ahogy álltunk a létra szemközti ágain. ~~Ki is mentem elszívni egy cigit~~, azaz csak úgy kimentem mély levegőt venni, erre utánam jött, hogy lehúzza a cipőmről a nejlonzacskót. *No komment.*

Aztán találkoztam Dórával is. Ez aztán végképp véletlen volt. Egy ragtapaszért mentem, mert kedd reggel sikeresen felnyaltam az állammal az aszfaltot, ő pedig ott állt épp ugyanabban a percben érkezve, és magában kuncogott rajtam. Aztán másnapra belázasodott. (vajon van összefüggés..?)

Ma reggel pedig jövök az első fuvarral, és mit látok? Ott teker mellettem a pasim, a hátán a futárzsákban az egyik gyerkőc:), mögötte meg rakja a kislány rendesen rózsaszín pihés cuccban. Nem mindennapi látvány, jól meg is nézték őket a hüledező járókelők.

A váratlan találkozások közé talán felvenném még a rutinos tolvajt, aki a Déliben kiszúrta, hogy sietve és ettől cseppet idegesen álltam a pénztárhoz, úgyhogy mire sorra kerültem, a pénztárcám el is tűnt, benne a fizetésemből megmaradt 22 ezer forinttal, amit azért vettem fel, hogy visszaadjam annak, akinek tartozom, és amit most már tudom, hogy nem kellett volna benne hagyni, de hát pont azon gondolkoztam két perccel előtte útközben, hogy milyen kurvajó, hogy én már sohasem bkv-zom, nem kell folyton a táskámra, telefonomra ügyelni egymáshoz zsúfolódva, a biciklin senki nem tud a cuccomba nyúlkálni. Hát nesze nekem, abban az egy percben, amikor mégis, máris megtörténik.
És nyilván, nem a pénzt sajnálom, hanem miatta, hogy megint nem tudtam visszaadni, és megint kurvára ég emiatt előtte a pofám.

Öröm az ürömben, ha már a tízéves gyönki osztálytalálkozóra (amit nagyon-nagyon vártam...) nem tudtam leutazni, és egyetlen fillérem sem maradt, helyette el tudtam menni a Fehérke dán sajt-kóstoló teadélutánjára (így a kaja kérdés is megoldódott az aznapi vacsit illetően:P). Ez pedig olyannyira jól sikerült, hogy odavoltam attól az estétől teljesen. Fél 4 körül mentem, és ott beszélgettünk este 11-ig úgy, hogy szinte észrevétlen telt el az idő, pedig a 7 emberből csak kettőt ismertem, meg még hármat csak látásból a Fehérke által tartott Öt ritmus táncóráról. Hihetetlen, hogy mennyire összejött ott a társaság, tökre úgy éreztem, hogy valódi közös-ség van, ugyanúgy, mint az összes kontakt táncon megismert emberrel, hiába érkezik mindenki annyi féle területről, valahogy mégis nagyon megértjük egymás nyelvét, ha a táncon túl beszélgetni kezdünk. Volt itt szociológus, családsegítő terapeuta, Waldorf-tanár, etológus, "informatikus", mind harminc felett.
Mehettem volna persze ehelyett akkor már kz-hoz is lakásavatni, de azt hiszem, tulajdonképpen nemcsak a levlistán egymás háta mögött folyó gyerekes bosszúhadjárat nemrég szemeim elé tárult következményeiből van elegem, hanem egy kicsit úgy en bloc a saját korosztályomból, magamat is beleértve, amikor még csak keresi, próbálgatja önmagát az ember, és nem tud semmit a saját korlátairól és azokról a dolgokról, amik még nem jöttek el az ő életébe, hogy kemény, fájdalmas tapasztalatokat szerezve velük érettebbé, önmagát és a realitást ismerőbbé váljon. (Na pont az ilyesmi közhelyes és röhejes körmondatokról szeretnék leszokni, sajnos úgy tűnik, még nem sikerült.) No meg Barna kérdezte egyszer, hogy ugye mennyire más egy érett emberrel párkapcsolatban lenni, és hogy talán most már értem, miért tudta Bernit úgy szeretni...

Apropó, aztán jártam Barnánál is, úgy volt, hogy leginkább csak tekerek egyet, és hozzá épp csak beugrok valamiért, mert a barátnője végülis végig nála töltötte a háromnapost, na ebből az öt percből meg az lett, hogy nagyon jól elbeszélgettünk, nem is vele, hanem a nőjével (aki utólag azt mondta, tökre egy hullámhosszon voltunk, lelki összhang meg minden - azt hiszem, a korkülönbség ellenére kölcsönösen megkedveltük egymást, féltékenység-félének meg nyoma sem volt), és vagy két órát ott voltam náluk.
Barna és Berni:)
Annyira jó volt nézni, ahogy mókáztak, játszottak egymással, nevetgélve egymás hátára másztak, egy kicsit irigykedtem is, mert mi nem szoktunk ilyet - bár fene tudja, lehet, hogy egyszerűen csak időnk nincsen rá, mert mi dolgozó emberek vagyunk, nem is beszélve a pasimat terhelő egyéb komoly felelősségekkel, nem csak úgy vagyunk, mint ők, akik annyi időt tölthetnek gondtalanul együtt, amennyit nem szégyellnek.
Berni azt mondja, muszáj hülyülni, különben megunnák egymást...:)
Ó bizony mit nem adnék, ha mi is annyit lehetnénk együtt, hogy a megunás lehetősége egyáltalán felmerülhessen.

Tegnapelőtt meg épp egyik rendelőből indultam volna a másikba (állkapocsröntgen, fertőtlenítés, tetanusz), amikor felhívott Attila, hogy épp itt van Mo.-n!!, és elvisz a dokihoz. Nem ellenkeztem, bár nem tudtam, hogy fogok visszajutni a biciklim nélkül.

- Ne hozz nekem bukót, van nálam.
- Édes, ahogy ezt mondtad, de kocsival jövök érted. Annyira azért nem vezetek rosszul, hogy bukóra is szükség legyen!

A múltkori két esetből okulva sorszámhúzás után két óráig vissza sem néztem a rendelőbe. Attila éhes volt, beültünk addig az ötven méterre lévő vendéglőbe. Elég durva kontraszt volt fejenként majdnem 3000 forintnyi kajával degeszre enni magam, miközben szinte végigéheztem az elmúlt három-négy napot...
Aztán Attila ottaludt nálunk Gyálon, mert nem volt hová mennie (a mostani csajáról, aki miatt hazajött, ugyanis szintén kiderült, hogy csak a pénzes külföldi pasi szerepét töltötte be az életében, miközben pofátlanul csalta nem is egy sráccal, a bátyja feleségét pedig, akinél az előző két éjt töltötte, ma bevitte a kórházba szülni!), azt hiszem, kicsit csodálkozott, hogy én fél 9-kor már ágyazni kezdtem, azon meg végképp kiakadt, hogy ilyen még soha nem volt, hogy férfi létére puha ágyban kell aludnia, míg a nő a földön, de hát én már csak ilyen vagyok:) Mondjuk most valóban nem volt túl kényelmes, mert a polifóm alá még be szoktam a nem használt takarókat rakni, és az egyik most rajta volt, a másikat meg felhoztam az albiba, hogy jobban be tudjunk kettedül takarózni.

Igazából nagyon-nagyon örültem annak, hogy Attila itt volt. Ő a legrégebbi barátom, 9 éve ismerjük egymást, és már az eltelt idő, meg az azalatt megélt-átbeszélt dolgok miatt is olyan meleg 'otthon-érzés' vele lenni. Tudom, hogy neki aztán bármit elmondhatok, és abban valahogy mindig biztos voltam, hogy ha létezik örök barátság, a miénk mindenképp az lesz. Szinte hihetetlen, hogy hogy tudtunk tavaly karácsonykor úgy összeveszni Németországban, amiért azt merte mondani az akkori szerelmemre, hogy "gyógyegereknek ágyeszbugyesz". Hát bizony, most hogy láttam, mennyire igaza volt:P, én meg a srácot milyen vakon védtem. Na de hát ilyen a szerelem, nincs benne semmi logika, és ezért sajnos gyakran ellentmond minden józan észnek.
Reggel aztán Attila vissza is hozott az albimba, én meg megnyugodva konstatáltam, hogy bár tempósan vezette le a Gyál-Práter szakaszt, de csak ráverek két percet az Alannel ám:)

Meg az ilyen apró pillanatok, amik még bevillannak, ha az elmúlt hétre gondolok... Amikor kedd reggel visszaadtam a Kedvesemnek a telefonját, és egy percig tartott csak az egész, de ahogy megláttam, védekezni sem tudtam, egyből megtelt melegséggel a szívem, és csak álltam ott elbűvölve az arcát nézve, azzal a boldog érzéssel, hogy ez a legkedvesebb arc a világon az én számomra.
És az a sok szar, ami csak úgy történt meg amit mások tettek mostanában velem, tényleg mind nem számít, mert ő van nekem, és ezért én még a legrosszabb helyzetek után is csak a rágondolás örömétől tudtam sírni a héten. Pedig nem jött össze az eltervezett és nagyon várt szabikivevős együttlétünk sem, köszönhetően a belázasodásnak.

Most meg olvasom itt a blogját, és annyira tipikus, hogy szinte remegve futom a szememmel végig, hogy írt-e benne valamit rólunk, és amikor meglátom, hogy igen, és hogy mit, akkor megint majdnem sírok, annyira jól esik, és nem is merem végigolvasni, inkább gyorsan elmenekülök a gép elől, és talán egy fél óra múlva már vissza merek nézni, hogy elolvassam higgadtan végig...

2010-10-31T01:46:00.004+02:00

minden jó,
ha.

legszívesebben

2010-10-29T23:38:00.003+02:00

...ma egész este csak csókolóztam volna, míg a világ s két nap, játékosan, gyengéden és szenvedélyesen.
Az egész világon nincsen senki, aki Nála jobban csókol.

hiányz

2010-10-26T19:33:00.000+02:00

Selejteztem a gépemen, és találtam egy videót, amit talán még sosem láttam, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Én vagyok rajta, és nem csinálok semmit, csak úgy fekszem ott csukott szemmel, mosolyogva, és elégedett, doromboló hangokat adok ki, ahogy egy kéz végigsimít az arcomon, miközben az arcomat veszi a kamera - amiről persze nem tudok, aztán egyszercsak észreveszem, és akkor megkérdezem, nem vagyok-e csúnya. És persze, hogy nem, tök szép vagyok, hiszen boldog vagyok. Valkón készült, akkor, amikor négy napig voltunk ott kettesben a volt barátommal.

Egy hete rávettem Apámat masszázs után, hogy aludjon itt. Magam is meglepődtem, mennyire más volt minden, mennyire nyugodtabban, simábban, szebben telt az estém - pusztán attól, hogy itt volt valaki, aki közel áll hozzám - máris egészen más érzés volt mosogatni, fürödni, port törölni, lefekvéshez készülődni, olvasni, reggelizni, mint egyedül csinálni egészen ugyanezt...

Mit akarok mondani ezekkel? Azt hiszem, csak azt, hogy alapvetően én már nagyon nem így szeretnék élni, ahogyan most élek, itt az albérletben, egyedül. Mert valami mérhetetlen energiát tud adni az embernek maga a puszta jelenlét is, az, hogy egy légtérben lehet azzal, akit szeret, és ránézhet bármikor, de még ha rá sem néz, akkor is hallja a szoba másik sarkából a szuszogását. És nem lehet mindig egymással foglalkozni, mert annyi minden másról is szól az élet, de nem is kell, mert nincs jobb, mint így dolgozni, így tanulni vagy így takarítani, egyszóval így csinálni mindazt, amit az embernek úgy egyébként tennie kell.

röviden

2010-10-23T19:56:00.000+02:00

Most nem blogol, él.
Valamiféle könnyed boldogságban.

a hiba az ön készülékében

2010-10-17T22:11:00.002+02:00

Oké, ezt eddig is tudtuk. Csak hát mindaddig nem ért fabatkát sem, amíg nem tudtuk a megoldást a kiküszöbölésére. És most úgy érezzük, hogy tudjuk, és ezért jó nekünk újra.
(és nem tudjuk, miért beszélünk többes számban, mikor nem is vagyunk Morla)

Nomeg figyelmeztetve lettem, hogy mivel ezt és ezt nem mindenki tartja észben, időnként jeleznem kéne, hogy itt a blogban sokszor csak nagyon pillanatnyi vagyok. És tényleg, ne vegyetek túl komolyan, mert akkor szubtilis lelki terror lesz a bejegyzéseimből, amik pedig kizárólag azért állnak itt, hogy az én önző lelkemen könnyítsenek.

Nyugodalmas szép éjszakát.

Berni

2010-10-16T19:06:00.000+02:00

http://fedelzet.net/_mp3/Fedelzet-Berni.mp3

nem nehéz rájönni, kinek küldöm:)
még a név is stimmel...

egyedül játszani?

2010-10-16T08:47:00.008+02:00

Megújult külsővel és belsővel, új rovatokkal és frissült főszerkesztő gárdával újraindult a Sorstársak magazin!

Eheti témánk: Van-e szerelem harmincon túl?

Komolyra fordítva a szót, tegnap átjött az exem, és hosszan beszélgettünk arról, hogy nem tudja, mit tegyen. Adott egy hat évvel idősebb nő, aki nem tudja szeretni. Egyszer már együtt voltak kilenc hónapot, ami alatt boldog is volt meg nem is. Boldog, mert átélhette azt, hogy szeret - de közben fájlalta, hogy "egy szívhalottal" van együtt, folyamatosan fontolgatta a szakítást - persze nem dobta ki, mivel szerette - végül a csaj szakított vele. Most pedig, hogy vége lett a csaj új kapcsolatának (egy fatökű, érzéketlen tai chi-tanárral), visszajönne hozzá, mert rájött, hogy azt a szeretetet, szerelmet, gyengédséget, törődést és fantasztikus szexet nem kapja meg senki mástól. Szóval lényegében a szex miatt van szüksége rá a csajnak, meg hogy legyen valaki, aki szereti.

Ő meg egyik nap úgy érzi, nem kéne ebbe belemenni és megint kiszolgáltatni érzelmileg magát, másnap meg felhív, hogy hát ottaludt a nőnél, és élete egyik legjobb szeretkezése volt (persze, hiszen szerelmes vagy!), aztán harmadnap megint kezdődik a vacillálás és a tudat, hogy ennek semmi értelme, mert eddig se volt semmi értelme abban hinni, amire vágyott. Mert hát persze, hogy hinni próbál az ember, hogy a másiknak csak időre van szüksége, hogy újra felolvadjon a szíve, amit a csalódással teli évek-évtizedek során szép lassan megtanult bezárni, vagy csak ennek vagy annak a körülménynek kéne megváltoznia, stbstb, meg hát egónk is van, senki nem akarja a kudarcot beismerni, többre tartjuk annál magunk, mint hogy ne lehessen minket szeretni. Olyan nincs!

Az egyedülléttel nem az a baj, hogy elviselhetetlen (nem az), hanem, hogy értelmetlen. Mert akkor látom ennek az egésznek, az életemnek az értelmét, ha meg lehet egymással osztani, ha oda tudom adni magamat valakinek.

Aztán lehet, hogy ez az én hibám, pont tegnap gondolkodtam el rajta egy filmbéli jelenet kapcsán, hogy milyen érdekes, hogy egy gyerek még tud egyedül is játszani. A dolgokat névvel és jellemvonásokkal ruházza fel, történetet sző köréjük és mozgatja, beszélteti őket. És máris együtt a szerető család, vagy versenyeznek a kisautók.

A gyerek még tud egyedül játszani. Mi meg már nem tudunk, mi már csak együtt tudunk. Ő még ki tudja pótolni azt, ami hiányzik a világból, a saját fantáziájával, hitével, lelkesedésével.

És arról is beszélgettünk, hogy valahol a szerelem is ilyen. Mert nem azért vagy szerelmes, mert a másik a legtökéletesebb, legszebb, legjobb lény a világon. Hanem azért, mert hiszel Benne. Valamiért hiszel. És csak az tud szerelmes lenni, aki még hisz a szerelemben, mert ez a hit hozza létre a szerelmet magát, enélkül nincsen szerelem.

És ahogy öregszünk, és jönnek a keserű tapasztalatok, egyre többet veszítünk el a hitünkből, és egyre kevésbé tudunk szerelmesek lenni. És egyre több kell ahhoz, hogy mégis. Nem akarok én itt nagy általános igazságokat kinyilatkoztatni, de arra én is emlékszem, hogy kamaszként még nem volt szükség a szerelemben semmiféle viszonzásra, elég volt álmodozni, gondolatban átélni, elképzelni a vele töltött perceket. Most meg már a fasznak sincs kedve szerelmesnek lenni, hogyha nem kölcsönös, vagy nincs meg a másik részről az ugyanolyan mértékű odaadás.

Persze ez nem egyértelműen negatív folyamat, mert meg is véd dolgoktól. Pont ezért alakul így...

És emlékeztet arra, hogy lassan mi is harmincévesek leszünk.

...lehet, hogy még egyszer utoljára játszani kéne egy jót, amíg még képesek vagyunk, amíg még meg tudjuk csukott szemmel is pörgetni a sors kerekét?

Szelei Mama

2010-10-14T22:31:00.004+02:00

Ma nem mentem kontakt táncra, élvezem a csendet és a nyugit, jól esik most egyedül lenni. A szokásos háztartás körüli teendők mellett egy kicsit magammal is törődtem amolyan csajos-fürdőszobás, kényeztető módon.

Zeneileg Piri-nap van, nem is direkt, de most ezek esnek jól és ezek rezonálnak... azt hiszem, jellemző, hogy nálam nem stílusok, hanem emberek szerint vannak mappákba rendezve a zenék:), és ez pont így van jól.

Mostanra megnyugodtam, de elég szomorúan indult a reggel. Azt hiszem, most kezdtem csak felfogni, hogy a Szelei Mama meghalt. Túl gyorsan jött ez a temetés, semmi idő nem volt a személyes gyászra, hogy mindenki egy kicsit le tudja magában zárni, szerintem jobb, ha csak ez után jön el a nagycsaládi együtt-sírásrívás, és akkor a temetésen még kifakadhat mindaz, ami feldolgozatlan maradt. Nem tudom, miért kellett ezt mindössze négy nappal a halála után... Még egy rövidke szöveget sem írt össze senki, hogy a pap tudjon a Mamáról mit mondani. Csak a szokásos undorító katolikus szertartás, ami még ezt az alkalmat is arra próbálja kihasználni, hogy nyomassa az idióta demagóg prédikációt, totálisan személytelenné téve az eseményt, és semmibe véve annak az egyéniségét, akiről szólnia kellene... Apám ki is volt akadva, hogy lehet állandóan a bűnbocsánat kérését szajkózni, egy olyan ember esetében, akinek semmi bűne nem volt az égvilágon.

Tény, hogy a Mamáról egy rossz szót nem lehet szólni. Apám úgy fejezte ki magát, az egész rokonságból ő volt az egyetlen, aki valóban képes volt egy Családot megteremteni, táplálni és életben tartani. Családot, így, nagy betűvel, azt, aminek a családnak mindenhol lennie kéne, ahhoz, hogy a Földön Mennyország lehessen. Ezt mondta apám. Amit az ember életében jelentenie kéne: a szeretet és a melegség fészkét, ahol mindig szívesen látnak, ahol mindig örömmel fogadnak, ahová ünnep megtérni. S mindeközben a Mama nem rendezett fesztivált, észrevétlen maradt, mint az enyv, ami összetartja mindazt, ami kívülről látszik, de az enyv nélkül széthullana darabjaira. És csak felnőtt fejjel, utólag gondolsz bele abba, ami akkor olyan természetes volt: hogy a Mama biztosan nem vágott mindennap csirkét és nem sütötte halomszámra a második világháború előtti receptek szerint készült, különleges cukrászsüteményeket, hanem pont hogy nagyon szűkösen élt, éppen azért, hogy minden egyes alkalommal, amikor kedves vendég áll a házhoz, a legjobbat adhassa, amit csak adni tud. Még mindig érzem a számban a világ legfinomabb tyúklevesének az ízét...

Először meglepődtem, hogy ennyire megérintett a halála. Egyrészt nem nagyon szoktam a halál tényén kiborulni, és nem azért, mert nem halt meg még senki, akit nagyon szerettem... De a Mama más, és rájöttem, nem az számít, hogy hányszor találkoztunk, hány éve nem láttam, vagy mennyit voltunk együtt. Nem olyan sokat, és nem láttam már nagyon-nagyon régen. De a Szelei Mama volt az egyetlen, tényleg az egyetlen az egész családomban, akit igazán közel, a legközelebb éreztem magamhoz. Nem tudom, mennyire, miért és hogyan tud egy kisgyerek szeretni. Hiszen kisgyerek voltam. Akkor még nem tudtam ezt így megfogalmazni, hogy miért voltam rá büszke: mert a Mama tudta a legjobban, hogy hogyan kell embernek lenni. Soha nem siránkozott semmin. Kedves volt mindenkivel. Nem olyan volt, mint a többi öreg a rokonságban, akik semmi másról, csak saját magukról meg a maguk siralmáról és múltbéli sérelmeikről tudnak beszélni, és egy idő után elkezdenek ellenséget látni mindenkiben. A Mama szíve mindig nyitva volt. És mindig tudta és mindig megtette a dolgát. Ha kellett, nemcsak a csévét szedte, kiment a férfiak közé a tűző napra kaszálni, akkor még nem arattak géppel. És nem félt, mint a pinty, úgy felpattant a Papa mögé a motorra. Nagyon belevaló csaj volt a dédmamám. gyerekként is ezt gondoltam róla. Mert ezt még nem is hangsúlyoztam, hogy nem a nagymamámról, hanem a dédmamámról van szó...

Kilencven évesen halt meg. Mindig mondta, hogy menne ő már a Papa után, de hát élve csak nem feküdhet bele a sírba...
Amikor a Szelei Papa meghalt, akkor hétéves voltam. Nem sokat tudtam róla, mert hallgatag ember volt, de valamiért szerettem a Papát, mindenképp akartam valami emléket róla... Néhány csavart és egyéb apró, értéktelen dolgot hoztam el emlékbe a műhelyéből. A Műhely volt a Papa lelke. Ott érezte jól magát. Számomra pedig olyan volt, mint egy kincsesbánya, órákat tudtam ott eltölteni, nézegettem a cuccait, mazsoláztam, természetesen én is össze akartam rakni ott valamit! Elválaszthatatlan volt a műhelyétől, rengeteg szerszáma volt, mindig bütykölt valamit. Csinált magának például szecskavágót, meg egy kétkerekű teherhordó kiskocsit, amit én akkor játéknak hittem, mert a nagybátyáimmal abban húzkodtuk egymást jót mókázva... Az utolsó dolog, amit maga készített, egy fűnyíró volt. Megvehette volna hozzá a belevaló kést, de még azt is magának csinálta meg. Ipari áramról működött, és végül soha nem használta senki, mert féltek kipróbálni, mondván, hogy ha valahogy lerepül a kés, az életveszélyes...

Sokat járt ma az eszemben a Mama és a Papa. Ezért ma nem voltam futár, ma nem voltam hozzá egyben. Majd kifejtem bővebben ezt egyszer:) Mert a héten éreztem meg azt, hogy ez miről szól, hogy mit jelent belül, a rutinon, a sebességen és a trükkökön túl futárnak lenni...

mainap

2010-10-11T21:38:00.005+02:00

Biztos, hogy ma is én voltam a legkedvesebb, legmosolygósabb futár a városban. Néha szégyellem magam utólag bizonyos postjaimért, az előző is ilyen - de hát ez is, az is én vagyok. Ti meg pont ilyen hullámvasútnak szerettek, nem igaz? :)

Azt pedig, hogy a levakarhatatlan mosolyt az arcomon a napsütés, a Csótány új középrésze vagy a szexuális kielégültség okozta-e, vagy mindezek együttvéve, nem tudom. Mindenesetre ahogy ott ültem a fűben Óbudán és ebédeltem, egyszercsak leszólított egy vadidegen kozmetikus csaj, és behívott az üzletébe enni, és főzött nekem egy csésze finom citromos zöld teát. Mindezt azért, mert egész nap rosszkedvű volt, és olyan jól esett végre egy mosolygós arcot látni. És a mai diszpécserem is olyan kedves hangon beszélt velem egész nap (még ha munkát nem is nagyon tudott adni), hogy majdnem leolvadtam a bicikliről.

Meg most is meg vagyok hatódva, mert a virtuális postafiókomban találtam néhány kedves levelet... :)

(az meg milyen kész már, hogy a CM fórum útján levelezni kezdek egy sráccal, erre most írta meg, hogy amúgy a szomszédom, és már beszéltünk is:D )

Ez az önzéses cucc, azt hiszem nem jött át jól, amit írtam. Semmi rossz nincsen ebben, nem negatív ítélet, egyszerűen csak így van, ez a létezésünk rendje, ha reálisan nézzük. És ezen nincs se semmi szomorkodni, se felháborodni való. Csak annyi, hogy minek csapjuk be egymást és önmagunkat.

A mai sok üresedésből az egyikben ellátogattam a Melegedőbe. Tök kíváncsi voltam már egy ideje, hogy mi élet lehet ott délelőtt vagy nappal. Ott ültek mind a sztenderd nagy arcok, az Ábri, a Fácán, a crew: Krisna, Csövi, Benji, meg persze a Piri (fiúPiri), aki sorozatos könyörgésekre sem tudja onnan elhozni magát. Először beülök, de végülis nem vagyok annyira közéjük való, inkább Benjit kérdezem a hétvégi akcióról (lent voltak gumicsizmázni Devecserben). Azt mondja, a média tele van hazugsággal ezzel kapcsolatban, de a legnagyobb tévedésben maguk a falu lakói élnek. Még mindig azzal áltatják magukat, hogy egyszer még vissza tudnak költözni az otthonukba, egyszer minden a régi lesz... de ott már csak pusztulás van. És a jelentettnél jóval több haláleset. A kórházban meg vágják le a lábakat.

Aztán mennem kellett, egy Ráday utcát kaptam:), fel is vettem egy percen belül, és kikézbesítettem röpke 10 perccel azután, hogy az ürge a HP-s telefonszámot tárcsázta. Egész nap gyors voltam, tele voltam energiával a négy óra alvás ellenére, nem tudok erre mást mondani, mint hogy a Csótánnyal jó. Alannel is jó, de vele óvatos voltam (meg egy kicsit bele is szerettem...), a Csótány meg már szinte összenőtt velem, olyan, mintha én lennék. Most ez jó hülyén hangzik kívülről, gondolom...:)

A masszázson kívül két dolgon gondolkoztam tegnap, hogy hogyan használhatnám ki ezt a tíz napot, az egyik, hogy meghirdetem, hogy jöjjön ide 10 napra az üres szobába valaki, aki otthon szarul érzi magát, meg azon, hogy ezt akár kihasználhatnám egy kis belső mitisakarok-mélyrefúrásra is olymód, hogy 10 napig nem találkozok inkább senkivel, és a mobilomat is kikapcsolom. Az elsőt valakinek említettem is, a másik már inkább hülyeségnek tűnik, így is túl sokat foglalkozom magammal. És jól meg is hiúsult volna az elhatározás, mert ma reggel váratlanul arra ébredtem fel, hogy a pasim itt áll az ajtóban, mert elhozta a bringám, ami nélkül amúgy nem is tudtam volna dolgozni. Úgy látszik, nem kicsit ütött ki agyilag ez a hétvége, hogy ezen ennyire meg kellett lepődnöm... Ma meg Barna kukkantott be kis időre munka után, holnap estére pedig apámat hívtam át egy kis temetés utáni beszélgetésre. Szerdán pedig masszírozok, pénzért, és még csak nem is én tettem meg a lépést ezirányba, leszámítva azt, hogy hajlandó voltam a hétvégén (az oly ritka családommal levésből áldozva) fél órát telefonbeszélgetni mélyebb témákról az illetővel.

A hétvégén pedig leiratkoztam a muxico-ról, ez már régóta érett, de hogy valóban el tudtam engedni úgy, hogy már ne fájjon (a tavaly moersi szép meg a szerető ragaszkodás miatt), meg ne legyen ez a lépésem ambivalens, az csak most történt meg. Írtam búcsúlevelet, egész kedveset szerintem, és elsőre még csak az e-mail kézbesítést szüntettem be, hogy még meghívhassam a listára azt, aki nagy valószínűséggel eddig miattam nem volt fent rajta, még mielőtt véglegesen leiratkozom. De erre már nem maradt időm, mert nagyon késő lett, hétvégére meg hazamentem. Most akartam pótolni, de már nem tehetem meg, érdekes, úgy látszik, valaki fogta magát, és önhatalmúlag kitörölt teljesen a rendszerből... ezzel mégiscsak maradt valami negatívféle felhang. Meg az is milyen béna már, ha pont az az egy int kedvesen utánad, aki miatt tulajdonképpen elmész. Ha egyáltalán igaz, nem csak éppen akkor jól esett írni valami kedvességet. (milyen szkeptikus vagyok, remélem, azért eljön az idő, amikor ki tudom vele kapcsolatban tisztítani a szívem...)

ingerküszöb

2010-10-11T02:27:00.012+02:00

"Ne menjen le nap a te haragoddal..."

És most mégis azzal megy le, és nem tudom ezt megállítani, muszáj megint ide hánynom a szarságomat. Senki más nem képes kiütni már nálam a biztosítékot, még az apám se, ami nagyon nagy szó, de neki egyetlen mondatával még mindig sikerül a legfájdalmasabb helyen belenyúlni a szarba. Pedig még csak nem is nekem mondta, mert én már nagyon ritkán állok csak vele szóba. De ezzel a dumával jön baszki, még mindig, érted, miután már hányszor átdumáltuk már az egész hülye múltat, hogy ő nem érti, hogy nekem ez hogy léphette át az ingerküszöbömet, amikor az övét nem lépte át. Hogy hogy lehet, hogy engem viszont megérintett a dolog. Nem érti!

Ennél nullább érzelmi intelligencia a Földön nincsen, vagy van? Hiszen tudta, nagyonis jól tudta, mert mondtam is, éreztettem is, hogy soha-soha-soha nem voltam még senkibe ilyen szerelmes (és nem is leszek, azt hiszem, mert valami akkor ott meghalt bennem, ami egy ilyen jellegű és intenzitású érzelmet engedni tud elhatalmasodni).

És még azt mondta anno, pont én mondom, hogy a szex komoly dolog... De hát hogy érthetné meg ezt az, aki nem ismeri ezt a fajta szerelmet, aki talán még soha nem szerelmeskedett szerelemből? Hogy érthetné, hogy ez nem egy szimpla pillanatnyi szórakozási forma, hogy nem arról volt szó, hogy ne tudtam volna ellenállni neki, hanem hogy nem tudtam volna hazudni neki az elutasítással? Hogy érthetné, hogy egyetlen vele töltött éjnyi beteljesülés elég lett volna, hogy ott belőlem a világ legboldogabb embere váljon? És nem is magam miatt, hanem mert semmi más vágyam nem volt, mint hogy őt most és ezentúl mindig, amikor csak szeretné, boldoggá tehessem... Hogy foghatná ő azt fel, milyen az, amikor egy másik embernek feltétel és biztosítókötél nélkül, teljességgel odaadod magad, és a kezébe teszed a szíved?

És hogy milyen azután a föld alatt két szinttel, szétplaccsant szívvel ráébredni, hogy nem tartott meg, mert ő csak a testét adta oda?

Ő nem érti, még mindig nem érti, hogy az én "ingerküszöbömet" miért lépi át a vele való szerelmeskedés, hogy én miért sérültem ebben a dologban.

Hát azért, mert a szex valóban komoly dolog, a legkomolyabb, ami két ember között történhet. Mert ha szerelmes vagy, akkor nincsenek fenntartások, akkor valóban úgy éled meg, mint a másikkal való összeolvadást, egyesülést, akkor levetsz minden páncélt és álcát magadról, hogy meztelenül állhass előtte lélekben is. És aki lélekben meztelen, az sebezhetővé válik.

És talán pont ezért gondolok néha arra, hogy kár, hogy már felnőttek lettünk, hogy irigylem a felfedező, kamasz szerelmet és a szűzlányokat, akik a vágy első megjelenése után akár még fél vagy egy évig is elhúzzák a dolgot, és megvárják, amíg a gyümölcs megérik igazán - talán ezért érzem néha azt, testi vágyaim ellenére, hogy jobb lenne, ha egyáltalán nem lenne szex a szerelmi életemben most se még egy jó darabig, amíg ki nem tisztul teljesen az ég felettünk.

everywhere mirrors around

2010-10-11T01:06:00.004+02:00

Azt hiszem, egy kicsit kikészített most a tanfolyam, túl sok volt az asszociációs lehetőség.

Esettanulmány1:
- Aki Debrecenben van, az nem a pasid!
- Nem Debrecenben, Németországban...
- Az a pasid, aki reggel melletted kel az ágyban.

Esettanulmány2:
- Valószínűleg azért vagyok ennek ellenére még mindig mellette, mert nekem is elváltak a szüleim, és nem akarom, hogy a gyerekeim is ugyanazt éljék át, amit én. Engem nagyon megviselt az ő válásuk.
- De hát tudod, hogy egy gyereknek az a legrosszabb, ha azt látja, hogy a szülei nem szeretik egymást, és folyamatosan megy a harc meg a feszültség...
- Iiiigen, és érzem is, hogy ezt így már nem lehet sokáig fenntartani, és előbb-utóbb úgyis meg kell lépnem ezt a döntést. Azért elmentünk most egy párterapeutához, hátha helyre lehet még hozni valahogy...

Esettanulmány3:
- Van egy feleségem és két gyerekem. Már nem élünk együtt, de papíron még nem váltunk el, és ebből elég sok konfliktus van, főleg, mivel nekem már van egy új kapcsolatom, és ezt a feleségem elég nehezen dolgozza fel. Most az új barátnőmmel élek, de hétvégenként mindig a gyerekekkel vagyok a feleségemnél egy másik városban. A feleségem folyton a gyerekekkel zsarol, például felhív, hogy korábban induljak haza, mert ha hétkor végzek, akkor a gyerekek már nem lesznek ébren. A barátnőm meg attól van kikészülve, hogy tulajdonképpen egy szerető szerepében érzi magát, mivel a hétvégéket sohasem vele töltöm.
Én persze azt szeretném, hogy mindkét nőnek jó legyen...
- De hát Te is tudod, hogy az lehetetlen! Valakinek így is, úgy is rossz lesz.
Másrészt vedd már észre, hogy ennek még mindig semmi köze ahhoz, hogy TE mit szeretnél. Ez eddig arról szól, hogy ők mit szeretnének. Neked azt kell eldöntened, hogy te mit szeretnél, függetlenül attól, hogy ők mit akarnak vagy mit várnak el tőled.
Van egy feleséged, de te minden este egy másik nővel hálsz, ergo folyamatosan töröd a házasságot. Minden egyes együttlétetekkel tisztátalanságot viszel a kettőtök kapcsolatába. Ez egy nem tiszta helyzet, hogyan is érezhetnétek így jól magatokat ebben?
Az pedig nem nő, aki a gyerekeit használja fel ahhoz, hogy magához kössön, az... az semmi. Sajnos nagyon sok nő kezében a gyerek a legjobb pajzs és a legjobb fegyver is egyben. Pedig a nőnek az lenne a szerepe, hogy a férfi válláról egyetlen mosolyával, egyetlen érintésével levegyen minden feszültséget, és az husss, elillan. Egy nőnek, ha igazi Nő lenne, azt kéne mondania: jaj ne siess, nehogy bajod essen útközben, majd reggel együtt leszel a gyerekekkel, amikor ők is ébren vannak.

kapcsolatszámtan

2010-10-10T23:38:00.001+02:00

Valamit mégis, ez úgy a bögyömben van, nyomaszt. Hogy úgy érzem, valahogy nem stimmel a matematikai reláció. Úgy általában az emberek között. A Mester is kinyilatkozta ezt már, és kiadta egy kis kék füzetben, a Csajozási / pasizási tanácsok címűben, a tanulság az volt, hogy olykor bizony ki kell vonni, hogy a másik hozzáadjon, kiben milyen mértékben dolgozik ez az ösztönalapú törvényszerűség, kettőnk összege vagy szorzata a konstans, ugyebár nem elég szopni, szopatni is kell, hogy elég vonzóak legyünk, csak úgy a jó, ha mindkettő megvan.

Az elszenvedő megfigyelésen túl alkalmazni természetesen már nem tudjuk a taktikai lépések szabálykönyvében leírtakat, mert képtelenek vagyunk a színészkedésre.
Csak a remény él, hogy egyszer eljön valaki, aki feloldja ezt a szomorú egyenletet, és hajlandó magát beleengedni és megélni, ahogy egymáson, egymásban hatványozódik az, amit érzünk...

10 days alone

2010-10-10T22:08:00.000+02:00

Kati véglegesen kiköltözött. Boró elutazott.
Többet most nem kívánok mondani.

önzés

2010-10-08T22:43:00.002+02:00

Ki az az ember, aki fel tudja vállalni önmaga előtt, hogy a szándékai alantasak, pusztán önző vágyak beteljesítésére, ilyen-olyan testi vagy lelki szükségletek megszerzésére irányulnak?

Pedig ez nem tud másként lenni.

A világon semmi más nincs (és nem is lehet), csak az önzés. Mert az az élet természete, akár a skorpiónak a megmarás*, akármennyire is nem gonoszságból marja meg az áldozatát. Az egész természet így működik, ez biztosítja a fennmaradását, ezért áll ez a belső parancs mindenek előtt. De a természet valahogy mégiscsak jobban áll ezzel, mint az emberek, mert legalább nem próbálja folyamatosan az ellenkezőjét bizonygatni.

Szóval ki az az ember?
Valószínűleg senki, mert az önzésen túl az egyik legnagyobb szükségletünk, hogy a szándékainkat tisztának tudjuk.
Aki képes lenne ezt beismerni, az minden bizonnyal azért lenne képes, mert már lemondott önmagáról, és arról a szükségletéről, hogy milyen képe van önmagáról - vagyis akinek a szándékai már valóban tiszták tudnának lenni.

A saját szándékainkkal kapcsolatos önáltatás miatt van akkora szakadék a szándékok és a végeredmény között.

Se én, se Te, se Ő nem tudjuk önmagunknak bevallani, hogy nem tudunk jót akarni senki másnak önmagunkon kívül, jobban mondva önmagunk valamilyen közvetett (lelkiismereti, vallási, szerelmi, becsvágyó stb) implikációja nélkül.

(ezt még múlt vasárnap írtam, csak papírra, mert nem működik a laptopom)

---------------

* "228. Természetünk

Az egyik tanmese a teknőcről szól, aki a tengerparton sütkérezett éppen, mikor egy hatalmas, csúf skorpió kezdett el mászni felé, hatalmas farkát halálos döfésre görbítve. A teknőc habozás nélkül belevetette magát a biztonságot adó vízbe.
- Kérlek várjál! – kiáltotta a skorpió. – Nem bántalak, El kell jutnom arra a szigetre. Kérlek vigyél át!
A teknőc a víz szélén megremegett a rémülettől.
- Lehetetlent kívánsz. Te skorpió vagy. Megcsípsz, én pedig belehalok.
- Nem, nem foglak! – mondta szigorúan a skorpió. – Csak azért csípek, hogy ehessek. És biztos, hogy nem kívánok meg olyasvalakit, aki segített rajtam. Mindenki fél tőlem, senki sem bízik bennem. – zokogta.
A könyörgés a teknőst megindította, s végül így szólt:
- Rendben van, ha megígéred, hogy nem fogsz megmarni.
A skorpió hálásan megígérte, felmászott a teknőc hátára, és épségben átérkezett a szigetre.
Mikor lemászott a sziget homokjára, orvul megmarta a teknőcöt.
- De hát megígérted, hogy nem fogsz megcsípni – kiáltott fel a teknőc, miközben a halálos méreg átjárta a testét.
A skorpió odébbment, elnevette magát és így szólt:
- De nekem ilyen a természetem. "

a szerelem odaát

2010-10-05T21:36:00.000+02:00

Drága András, miért írsz olyan ritkán...